Amikor megszülettél, kétségbeesetten kerestem az utat, hogyan is tudnálak a legjobban elkalauzolni ebben a bonyolult világban. Szerencsére hamar megtaláltam őt és az ő mindennél nagyszerűbb gondolatait. Képzeld, ez a bácsi annyira szerette a gyerekeket, hogy nekünk, anyukáknak is tudott segíteni, hogy még jobb szülők legyünk! Hogy ne tegyünk tönkre titeket – és magunkat sem – irreális elvárásokkal. Hogy ebben a kegyetlen, teljesítményorientált világban is megértsük: nemcsak a kitűnő tanuló az okos és jó gyerek.

Nem érdekelte az sem, ha szembe megy a világgal, akkor is kimondta, amit gondol. Elszántan kiállt értetek, és bárkivel képes volt összeveszni azért, hogy ne apróra nőtt felnőttként kezeljenek titeket. Amikor mindenki a tökéletesség eszeveszett igényét próbálta lenyomni a torkunkon, ő lazán ki mert mondani olyan dolgokat, amiket a túlhajszolt szülők korábban csak legtitkosabb vágyukként mertek megfogalmazni. „Könyörögve kérem az anyákat, ne vasaljanak!” – ismételgette.

Vajon hány család mindennapjai váltak ettől az egyszerű tanácstól kiegyensúlyozottabbá? Hány nő rázta le magáról a sokszor értelmetlen konvenciók nyűgét, és mert végre felszabadultan társasozni a kisfiával vagy kislányával – ahelyett, hogy a lepedő tökéletes ránctalanságán dolgozott volna?

„Beszéljetek mindig mindenről. Semmilyen titok és tabu ne legyen!” – biztatta a szülőket, én pedig anyaként hamar rájöttem, hogy igaza van. Mert nem holmi fensőbb hatalom kell legyek fölötted, akit mindig tökéletesnek látsz, és aki elhiteti veled, hogy sosem hibázik. Látnod kell, hogy én is ember vagyok.

Ezért bevallhatom, ha épp nem tudok valamit, ha bizonytalan vagyok, sőt, bocsánatot kérhetek – és kell is kérjek! – tőled, ha épp rosszul döntöttem, türelmetlen vagy igazságtalan voltam. Ez a bácsi minden anyukának és apukának megmondta, hogy a gyerek is EMBER, ezért figyelembe kell venni az érzéseit.

Sok év eltelt, mióta megszülettél, mindjárt kamaszodsz. Nyugodtan készülök a megpróbáltatásokra (ha lesznek), mert a bácsi erről az időszakról is mondott egy nagyon jót: „Minden abnormális dolog normális kamaszkorban”! Tudod, sok felnőtt hajlamos elfelejteni, milyen is volt tizenévesen, és felháborodottan ítélkeznek a tinédzserek fölött. Kellett valaki, aki észhez téríti őket, aki felidézi az emlékeiket, és a szemükbe vágja: mi sem voltunk jobbak, maximum másképp lázadtunk és másban különböztünk – de aztán mégiscsak ember lett belőlünk.

Talán nem érted, miért sírok most, hiszen egy ismeretlent siratok – egy kedves, idős bácsit, akivel sosem találkoztunk személyesen. Mégis, a gondolataival, a bölcsességével örökre beírta magát a családunk történetébe. És nemcsak a miénkbe… Búcsúzunk tőled Vekerdy Tamás, én és a fiam. Sosem fogunk elfelejteni.

origo, she