Kedves Önmagadat Sajnáló!

Ezt a levelet azért írom, hogy segítsek Neked. Nagyon egyedül lehetsz a világodban. Tudom, nagyon nehéz úgy élni, hogy folyton az az érzésed, hogy senki nem figyel rád, nem hallja senki, nem érti senki, amit érzel, amit mondasz.

Talán ezért is vagy kénytelen ismételni önmagad, a problémáid és a nehézségeid a végtelenségig, és mivel szavaid nem lelnek meghallgatásra, csak felerősíted magadban önsajnálatodat. De sokszor az az érzésem, hogy ugyanígy, magadat sem hallod meg igazán, máskor meg az, hogy élvezed sanyargatni önmagad. Örökös önsajnálatod mögött valami olyasmi rejtőzik, ami még számodra is hallhatatlan – egy segélykiáltás, egy fájdalom, egy nehézség, akár egy félelem, egy hárítás, védekezés, de ami befelé visszhangzik, önmagad felé, s nem felém, se nem a világ felé. Halld hát meg önmagad. Figyelj oda magadra.

Amikor először hozzám fordultál, és elmondtad, hogy az életed milyen nehéz, milyen kegyetlen volt veled a sors, ez és amaz történt veled, nem tudod hogyan tovább, nem tudod, van-e erőd tovább folytatni, valóban megértettelek és kezemet nyújtottam, azt mondtam segítek, ahogy tudok, mert fontos vagy nekem.

Amikor már ezerszer fordultál hozzám, és ugyanúgy elmondtad, hogy az élet mit tett veled, nem tudod hogyan tovább, nem tudod van-e erőd folytatni, ugyanazokat a panaszokat soroltad, már tudtam kívülről minden mondatod, s úgy éreztem, hogy elveszítem a türelmem veled szemben, hogy idegesítesz, feldühítesz, csak rád gondolva is mérges lettem, mert minden egyes alkalommal az örökös kifogásaiddal s a kimagyarázkodással lekötötted a kezemet, engem is olyan tehetetlenné tettél így, mint önmagadat, miközben arra vártál, hogy megmentselek, vagy, hogy én vállaljam a felelősséget az életedért helyetted, hogy én döntsek helyetted vagy megmondjam, hogy mit tegyél.

Aztán meg nem is igazán kívántam a társaságod, már teher volt veled lenni, nem is igazán kerestelek. Pedig hiányzott, amikor önfeledten kacarásztunk, s csak úgy derűsen élvezni tudtuk egymás jelenlétét, és részesei voltunk egymás életének. És aztán rájöttem, hogy igenis sokat tanultam tőled, főleg felismerni magamban az önsajnálat lesújtó hangját. Mikor sajnálni akartam magam, mindig te jutottál eszembe és abban a percben abba is hagytam az önsajnálatot.

Szeretném, ha megértenéd, hogy én nem azért vagyok a világon, hogy téged mindig, minden körülmények között megértselek, s főleg nem azért, hogy sajnáljalak, úgy ahogy te teszed önmagaddal. Elhiszem, hogy nem érted, hogy hogyan is kerülhettél ebbe a helyzetbe, hogyan is váltál életed és önmagad áldozatává, hidd el, én sem értek sok mindent ebből az életből, és ez így rendben is van a számomra, mert nekem nincs szükségem arra, hogy minden egyes kis titkát, rejtelmét megértsem az életemnek vagy önmagamnak, ahhoz, hogy élni tudjam.

Ezért azt üzenem Neked: SZERESD A SORSOD! Ha azt mondanám, hogy ez az élet, a mostani életed, az egyetlen, amit végtelenszer megélsz, annak minden örömével, bánatával, fájdalmával, nehézségeivel, ugyanazokat a tapasztalatokat éled át újból és újból, amikor újrakezdődik minden, ugyanezeket az érzéseket éled meg megint és megint, ugyanezekkel az emberekkel fogsz találkozni, ugyanezekben az élethelyzetekben, ugyanazokat a döntéseket hoznád a végtelenségig, …- mit tennél? Hogyan választanád meg az életedet mindezeket tudva? Szeretnéd-e akkor ugyanezt az életet megélni sajnálkozva, elbújva, elrejtőzve, félelemben élni végtelenszer? Jól gondold végig! Ehhez a gondolathoz kapaszkodj, akárhányszor úgy érzed, hogy megint úrrá lesz rajtad az önsajnálat.

Ha csak ez az egyetlen életed van, és ezt kell megéljed végtelenszer, hogyan szeretnéd megélni, hogy öröm legyen a számodra? Mit választanál, hogyan döntenél, hogy ne bánd, hogy feloldozd magad a teher alól, hogy számítson? Hogy ne az élet éljen téged, hanem te őt? Jól gondold végig! És eszerint cselekedj! Szeresd meg a sorsod! Olyan életet, sorsot válasz magadnak, amit tiszta szívből, őszintén, örömmel végig élnél még egyszer és még egyszer a végtelenségig!

Vállalj felelősséget önmagadért, döntéseidért, cselekedeteidért és életedért! Úgy élj, hogy számítson az életed! Talán, a benned lévő önmagát sajnáló most azt mondja: „Könnyű mondani! De hogyan tegyem ezt meg? ” – én honnan tudjam, hogy te mit csinálj az életeddel? A Te életedet! Éld úgy, ahogy Te szeretnéd! Ha hallgatsz az önmagát sajnáló hangjára benned, abban a szempillantásban beleszív a kifogások, felelősséghárítás, megalkuvás, rejtőzködés ördögi körébe, ami ragacsos és csúszós, mint egy mocsár. Ezért nem érdekel, hogyan teszed meg az első lépést, csak tedd már meg végre!

Már nagyon várom, hogy újra találkozzunk. Talán jövő héten majd meglátogatlak. Addig is, várom válaszod, és sok boldogságot kívánok neked.

Sok szeretettel:
Birtalan Katalin

Forrás: Arany gondolatok