Néhányuk már most elő-elődugja szépséges fejecskéjét a hó, vagy a fagyos avar alól, a föld alatt azonban még tömegek készülődnek kitörni a napfényre.
Tavaszcsalogató vadvirágaink

Azok tehát, akik az elkövetkezendő hetekben a Kárpát-medence lombhullató erdeit járják, jó eséllyel számíthatnak a télvégi tájra színes pettyeket festő kora tavaszi vadvirágok szívmelengető látványára.

Az akár a hótakaró alól is kikandikáló kora tavaszi erdei virágok titka geofita életformájukban rejlik. E kis évelők az év legnagyobb részét a föld alatt töltik, s gyönyörű kis virágfejeiket az évnek csak abban a rövid időszakában ütik fel, amikor a felettük tornyosodó fák még nem lombosodnak, s élőhelyüket akadálytalanul éri a napfény. Leveleiket jellemzően csak a rövid virágzási időszakot követően bontják ki, a tavasz végére pedig általában már vissza is húzódnak a föld alá, ahol nyugalomban várják a következő kikeletet. Vessünk most egy pillantást a szintén geofiton tőzikéket, sáfrányokat, keltikéket is megelőző, épp e hetekben nyiladozó hunyorokra, s a tar fák lábai elé aranyszínű szőnyeget terítő téltemetőre.

Hunyor

Magyarország hegyvidékeinek lombhullató erdeit járva február és március folyamán jó eséllyel bukkanhatunk rá a hunyorok valamely hazai fajára. Az illatos hunyor (Helleborus odorus) igazán a Mecsekben érzi otthon magát, de a kisvirágú hunyorhoz (H. dumetorum) hasonlóan a Dunántúl más dimbes-dombos vidékein is előfordul, míg a pirosló hunyorral (H. purpurascens) inkább az ország északi részén, elsősorban a Pilisben és a Bükkben találkozhatunk. Ne gyűjtsük őket: a hunyorok nemcsak mérgezők, de védettek is.

A boglárkafélék családjába tartozó hunyorok jellemzően a humuszban gazdag, nedves, ám jó vízáteresztő képességű talajt és a félárnyékot kedvelik, így általában lombhullató cserjék, fák közelében találunk rájuk. A fajok többsége esetében fehér, vagy zöldesfehér színű, 6-8 cm átmérőjű, bókoló virágok magánosan ülnek a 20-40 cm magas, vastag szár tetején. A hosszú porzók néha túlnyúlnak a sziromnak vélhető csészeleveleken – a növény valódi sziromlevelei a megporzást végző rovarokat hívogató mézfejtőkké módosultak. Legkorábban, akár már január közepén az illatos hunyor dugja elő zöldessárga fejecskéit, míg a pirosló hunyor pirosas-zöldes virágaival március előtt ritkán találkozhatunk. A hunyorok fényes és feltűnően nagy, akár 30 cm átmérőjű, hosszú nyelű, mélyen osztott, fűrészes szélű levelei jellemzően csak a virágokat követően jelennek meg.

Téltemető

Február közepe táján kezdi felütögetni fejecskéit a gyönyörű kis téltemető, amely az általa leginkább kedvelt, humuszban gazdag, jó vízáteresztő talajú lomberdők, elsősorban gyertyános-tölgyesek avarmezejét hamarosan aranysárga pontokkal szövi tele. A hosszú fagy a kis növény fejlődésének kifejezetten kedvez, így minél keményebb volt a tél, annál káprázatosabb virágszőnyegekre számíthatunk.

A szintén a boglárkafélék családjába tartozó téltemető (Eranthis hyemalis) Magyarországon elsősorban a Dunántúlra jellemző gumós vadnövény, amely az örök kedvenc kikeleti hóvirággal szinte egy időben jelenik meg. A hengeres szár csúcsán a három szeldelt, örvösen álló gallérlevél felett magánosan ülő 3-4 cm átmérőjű, hattagú, gyönyörű kis virágok valójában nem szirom-, hanem csészelevelekből állnak; a sziromlevelek a téltemető esetében is mézfejtővé módosultak. A mindössze 10-15 cm magas növény kerek, osztott levelei csak a virágzást követően jelennek meg, ám sokáig nem láthatjuk őket: a téltemető alig néhány hét után visszahúzódik a föld alá. Védett és mérgező, ezért ne szedjük: saját otthonában, az erdőben gyönyörködjünk benne.

Forrás: szepzold; Képek: szepzold;