A gyerekeket az apjuk akarta az Újvilágba vinni.
„A Titanic árváiként” elhíresült Navratil testvérek édesapja, Michel Navratil 1880-ban született a mai Szlovákia területén található Szereden. 1902-ben Nizzába költözött és szabóműhelyt nyitott. 1907-ben feleségül egy olasz-argentin származású nőt, Marcelle Carette-et. Két gyermekük született: Michel 1908-ban és Edmond 1910-ben.
A házaspár 1912-ben már válófélben volt, a gyerekek felügyeleti jogát pedig az anyának ítélték. A húsvéti ünnepeket az édesapjuknál töltötték, Navratil pedig ekkor a fejébe vette, hogy elszökik velük Amerikába.
Távozása előtt Navratil elkérte a munkáltatója és barátja, egy Hoffman nevű férfi útlevelét, annak érdekében, hogy az utazás alatti ellenőrzésekkor nehogy lelepleződjön. A Titanicra is ezen a néven szállt fel két gyermekével.
A hajó fedélzetén a férfi a lehető legritkábban keveredett a többi utassal és nagyon odafigyelt két kisfiára.
Amikor a hajó süllyedni kezdett, a kabinba rohant, meleg ruhába öltöztette és a fedélzetre vitte őket, ahol sikerült elhelyeznie a két csöppséget az utolsó mentőcsónakban.
Az akkor 4 éves Michel később, egy már felnőttként adott interjújában felidézte, mit mondott nekik édesapjuk, mielőtt a csónakot a vízre bocsátották:
„Gyermekeim, amikor újra találkoztok anyával, mondjátok meg neki, hogy még mindig mélyen szeretem. Mondjátok meg neki, hogy bízom benne, hogy eljön veletek, hogy békében és szabadságban élhessünk együtt az Újvilágban.”
Michel saját bevallása szerint egyébként nem félt a mentőcsónakban, sőt, inkább egyfajta kalandnak tekintette, hogy beszállhatott.
“Egy amerikai bankár lánya mellett ültünk, aki meg akarta menteni a kutyáját – és senki nem szólt semmit. Nagyon különböző emberek voltak ott, az élet minden területéről, és csak később jöttem rá, hogy ha nem a másodosztályon utazunk, meghaltunk volna.”
A mentőcsónak utasait a Carpathia mentette ki, gyerekeket pedig egy Margaret Hays és egy Edwina Troutt nevű utas vette ideiglenesen gondozásába, akik azonban nem beszéltek franciául, így két fiatal francia anyát, Antonine Mallet-t és Juliette Laroche-t kérték meg, hogy segítsenek kommunikálni a kisfiúkkal. (Utóbbi hölgy egyébként a Titanic egyetlen színesbőrű utasa, a szintén hullámsírba veszett Joseph Laroche felesége volt.)
A Navratil-fivérek édesapja nem élte túl a hajókatasztrófát, holttestét később, egyik zsebében egy csőre töltött revolverrel találták meg.
New Yorkban a gyerekeket Margaret Hays vette magához. Két másik túlélő, Lawrence Beesley és Julian Pedro pedig beazonosították őket, mint Michel Hoffman gyermekeit. A kisfiúk megindító történetét megírták az amerikai lapok, majd a nemzetközi sajtó is.
Mindeközben a kisfiúk édesanyja csak annyit tudott, hogy férje eltűnt valahová a fiaival, az azonban fel sem merült benne, hogy a Titanicon utazott volna velük.VÉGÜL EGY “A TITANIC ÁRVÁIRÓL” SZÓLÓ ÚJSÁGCIKKBEN PILLANTOTTA MEG GYERMEKEI FOTÓJÁT.
A nő azonnal hajóra ült és New Yorkba utazott értük, majd visszavitte őket Franciaországba.
Michel Navratilból filozófiaprofesszor vált. 1987-ben, a katasztrófa 75. évfordulóján tért vissza először Amerikába, 1996-ban pedig meglátogatta apja sírját Halifaxban. Élete során előszeretettel mondogatta:
“Én csak 4 éves koromig éltem, azóta lebegek az óceánon, kihasználva az extra időt, amit kaptam.”
2001-ben, 92 éves korában hunyt el. Öccse, Edmond építész és üzletember lett Lourdes-ban. A második világháború alatt részt vett az ellenállásban, ám elfogták és hadifogságba került. Sikerült megszöknie, de egészségi állapotát megviselték a megpróbáltatások, 1953-ban, mindössze 43 évesen halt meg.
nlc, borsonline
