A szíriai polgárháborúra már az első pillanattól fogva jellemző volt, hogy meghatározó szerepet játszottak alakulásában a különféle frakciók külföldi szponzorai.

Az Aszad-rezsim orosz és iráni – néha egy kis észak-koreai vagy kínai – segítséggel vészelte át a válságos időket, a különböző ellenzéki frakciók pedig kezdetektől fogva rá voltak szorulva a külföldi pénzre és hadianyagra.

Azonban 2018-ra a helyzet már odáig fajult, hogy Szíria nem sokkal tűnik többnek egy felvonulási terepnél, ahol a nagy- és középhatalmak lejátszhatják a nézeteltéréseiket. A konfliktus ráadásul elkezdte fekete lyukként beszippantani azokat a szomszédos országokat, melyek eddig legalább állami szinten képesek voltak távol tartani magukat a háború sűrűjétől.

 

Az is bebizonyosodott, hogy az orosz-iráni-török trojka is ugyanúgy belebukott a rendezésbe, csakúgy mint a vele párhuzamosan futó, az ENSZ és több nyugati hatalom által szponzorált genfi békekonferencia-sorozat. A tulajdonképpeni polgárháború lángját az ott közvetlenül érdekelt hatalmak csak arra az időre vették takarékra, amíg az iráni-orosz támogatással harcoló szír kormányerők, illetve az amerikaiakat szigorúan projektalapon maguk mögött tudó kurdok össze nem roppantották az anomáliaként kezelt Iszlám Állam kelet-szíriai törzsterületeit.

De azóta nincs megállás; röpke egy hónap leforgása alatt négy fő gócban izzottak fel a konfliktusok:

1. Az izraeli határszakaszon, ahol a hétvégén minden eddiginél súlyosabb összecsapás zajlott a zsidó állam és a szír kormányerők között.

2. Idlib kormányzóságban és Damaszkusz keleti peremén, ahol az Aszad-rezsim erőfölénye ellenére – vagy pont azt demonstrálandó – brutális kegyetlenkedések közepette számolja fel az ellenzéki zárványokat. A polgárháború előtt a főváros éléskamrájának számító Gútában éhínség tombol, és legalább 200 ember halt meg a lakóházakat maga alá temető bombázásokban.

3. Az észak-nyugat szíriai Afrin kantonban, ahol Törökország a szárnyai alá vett ellenzéki milíciákkal együtt lassan, módszeresen zúzza össze a kurd milíciákat. Az „Olajág hadművelet”az óriási túlerő ellenére sem sétagalopp, ezt mutatja az, hogy a hétvégén a török légierő elveszítette egyik hipermodern T-129-es támadóhelikopterét.

A keleti Deir Ezzór kormányzóságban, ahol az Iszlám Állam maradékán osztozó kurdok – pontosabban az általuk vezetett, de más etnikumokat is tömörítő Szíriai Demokratikus Erők – összeütközésbe kerültek a sivatagi olaj- és gázmezők ellenőrzése miatt az Aszad-rezsim erőivel, és pozícióikat csak az iráni expanziót megelégelő amerikaiaknak köszönhetően őrizték meg.

Rájuk eresztettek 20 légvédelmi rakétát

A legújabb gócpontnak az izraeli tűnik, pedig a zsidó állam eddig is időről időre beavatkozott a háborúba, csak épp visszafogott, már-már steril módon: csak a Hezbollah terrorszervezetnek címzett rakétaszállítmányokat semmisítette meg, és az Izraelhez túlságosan közel merészkedő iráni főtiszteket likvidálta. Izraeli részről a légicsapásokat soha nem ismerték el, és saját veszteséget sem kellett elkönyvelni. Azonban az intenzívebb iráni jelenlét és a légicsapások növekvő száma miatt érezni lehetett, hogy nem lesz mindig ilyen kiszámítható ez a játszma.

A sorozat szombaton tört meg. Az egész egy incidenssel kezdődött; hajnalban egy izraeli harci helikopter lelőtt egy szíriai bázisról felszálló iráni drónt, ami behatolt az ország légtérbe. Az izraeli légierő azonnal a levegőbe emelte 8 vadászbombázóját; a gépek a légtérsértésre válaszul több szíriai bázisra is lecsaptak. Csakhogy a szovjet/orosz technológiával rendelkező szír légvédelem keményen válaszolt, az F-16-osokra legalább 20 SA-5-ös és SA-17-es irányított rakétát lőtt ki, és az egyik gépet sikerült eltalálni. A gép kétfős legénysége – már Izraeli terület felett – katapultált, mindketten megsérültek, egyikük állapota jelenleg is válságos.

36 ÉVE EZ VOLT AZ ELSŐ, HARCI SZITUÁCIÓBAN LELŐTT IZRAELI GÉP

Ezért a presztízsveszteséget Izrael nem hagyhatta annyiban; délután már újra felszálltak az izraeli vadászbombázók, és több szíriai légvédelmi objektumot (lokátorállomást, rakétaüteget) megsemmisítettek, a légitámadásokban legalább 6, a szír hadsereg kötelékében szolgáló ember vesztette életét.

Az izraeli politikai és katonai vezetők sorra szögezték le, hogy a zsidó állam nem érdekelt a konfliktus eszkalálódásában, de – és ez hangsúlyos „de” – mindig megfelelő választ adnak, ha veszélybe kerülnek a biztonsági prioritásai (ezekről egy izraeli biztonságpolitikai szakértő itt beszélt az Indexnek). Azonban az izraeli vezérkarnak számolnia kell azzal, hogy míg korábban az Izraellel szomszédos szíriai határszakaszt a maximum aknavetőkkel felszerelt, azaz semmilyen fenyegetést nem jelentő ellenzéki milíciák és dzsihadisták ellenőrizték, addig a területet hamarosan a szír hadsereg foglalhatja el. Márpedig a szír kormányerők derékhadát ma már nem szírek teszik ki, hanem Irán által toborozott, kiképzett és felszerelt nemzetközi síita milíciák, valamint a Hezbollah libanoni harcosai. Izraelnek az a sejtése, hogy Irán számára ezek a fenyegető pozíciók jelentik a polgárháborúban az igazi nyereséget.

Százezer rakéta elég nyomos érv egy háborúra?

A Hezbollahhal egyébként is érik már egy újabb háború; és még csak nem is valamilyen konfliktus – a libanoni határ sokkal csendesebb, mint a szír – hanem pusztán a számok miatt. Izraelnek ugyanis nagyon nem tetszenek azok a számok, melyek a Hezbollahnak a 2006-os háború óta növekvő ballisztikus csapásmérő erejét mutatják. Az izraeli közvéleményt általában a puszta darabszámmal szokás sokkolni: Elijáhú Ben Dahan hadügyminiszter-helyettes szerint a 2006-os 13 ezerről mára számuk 120 ezerre nőtt.

A Hezbollah a csapásmérő erő felhalmozását a stratégiai elrettentés szükségességére hivatkozva próbálja igazolni. Csakhogy Izraelben úgy vélik, Irán és Hezbollah nem az elrettentés miatt akar a határ közelébe telepíteni egyre nagyobb, egyre pontosabb rakétákat, hanem azért, hogy egyszer majd tényleg bevethesse őket Izrael ellen (ahogy ezt egyébként korábban többször meg is cselekedte, és ahogy ezt Iránban nem is nagyon titkolják).

Az elmúlt több mint 10 évben a Hezbollah és Izrael viszonyára a kölcsönös óvatosság volt a jellemző. Persze ebbe belefértek a célzott likvidálások, a szórványos rakétatámadások, sőt, még egy igen csúf merénylet is a bulgáriai Burgaszban, de a konfliktusok soha nem eszkalálódtak. A síita terrorszervezet vezetőjét, Haszan Naszrallahot óvatosságra intették a 2006-os háborúban elszenvedett borzalmas veszteségek, Izraelt pedig elsősorban saját biztonsága érdekli, ezért még arra sem lépett, amikor a Hezbollah kiterjesztette tevékenységét Szíriára, ami a szervezetnek a komoly véráldozatok mellett ugyanilyen komoly harctéri tapasztalatokat biztosított. De közben Izraelnek – kezdetben legalábbis – nem jött rosszul Bassár el-Aszad uralmának megingása, hiszen az arab nacionalista rezsim volt a zsidó állam utolsó ellenséges szomszédja.

Eljön a nap, amikor megéri elsőként tüzelni

Egy III. Libanoni háború lefolyása meglehetősen bizonytalan; és az izraeli vezetésnek nem is elsősorban a katonai kimenetele miatt fáj a feje, hanem amiatt, hogy milyen árat kell fizetnie a hátországnak?

Mert bár a Hezbollah rakétáiból csak pár száz lehet valóban korszerű irányítórendszerrel ellátott, nagyobb (mondjuk 500 kilós) robbanófejjel ellátott rakéta, az amúgy hipermodern izraeli rakétaelhárító rendszerek sem fognak tudni megbirkózni napi 1500-2000, Izraelre kilőtt rakétával (2006-ban a Hezbollah átlagosan 130-180 rakétát lőtt ki naponta). Az izraeli légierő az eddigi gyakorlat alapján már az első indítás után be tudja mérni és meg tudja semmisíteni a Hezbollah rakétakilövőit (sőt, 2006-ban a legtöbb rakétaindítót beüzemelés előtt meg tudták semmisíteni). Csakhogy ezek becslések szerint mintegy 200 libanoni településre vannak szétszórva, gyakran civil épületek fedezékében lapulnak. Az izraeli közvélemény által elvárt gyors és kemény csapások tehát rettentő sok libanoni civil életébe kerülhetnek majd, amit nehezen fognak kimagyarázni a nemzetközi közvélemény előtt. És valószínűleg még így sem lesz garantált az izraeli civilek biztonsága.

A háború ezért válhat pusztán a számok függvényévé: Izrael már nem biztos abban, hogy a hátország teljes felforgatása nélkül kontrollálni tud egy ekkora fenyegetést, ezért

STRATÉGIAILAG (ÉS LEHET, HOGY POLITIKAILAG IS) KIFIZETŐDŐBBNEK TŰNIK, HA ŐK LŐNEK ELSŐKÉNT

A spekuláció rendszerint a rakétaerő körül forog, pedig az izraeli hadsereg felkészültsége és technikai fölénye ellenére sem lehet megjósolni, a Szíriában edződött 40-50 ezernyi Hezbollah-katona milyen ellenállást fognak tudni kifejteni. Az esetleges politikai következmények még homályosabbak: a háború lehet, hogy nem csak a Hezbollah által ellenőrzött dél-libanoni területekre terjedne ki, hanem az ország többi részére is; elsősorban azért, mert Izrael az állandó vallási libikókát folytató beirúti kormánnyal is komoly, fenyegetésig fajuló konfliktusba került a Földközi-tengerben feltárt gázmező kitermelésével kapcsolatos jogok miatt. Nem is csoda, ha az amerikai diplomácia riasztócsengői is megszólaltak, és hétfőn Libanonba érkezett egy kis kedélycsillapító látogatásra Rex Tillerson külügyminiszter.

És ez a „minden mindennel összefügg”-jelenség, ez a globális kiszámíthatatlanság jelenti a Hezbollah egyik nagy ütőkártyáját; a szervezet is többször jelezte, hogy egy izraeli preventív csapás „kiszámíthatatlan” következményekkel járhat. És ahogy a Crisis Group – még a szombati incidens előtt készített – stratégiai elemzése megállapítja,

a háborúhoz elég egyetlen lépést elszámítani.

Forrás: index.hu