Beköszöntő olvasóim felé.

Olgyai Andrásnak hívnak és konyhafőnökként mentem nyugdíjba. Ez így roppant egyszerűen hangzik, az út sokkal rögösebb volt…, de ma már csak a szépre emlékezem.

Kérem, nézzék el nekem, hogy fakanál és sütővilla helyett a laptop elé ültem. Szeretnék néhány történetet elmesélni.

Nagyapám járásbíró volt azokban a szép Horthy időkben, nem is kapott 1945 után árva forint nyugdíjat sem. Édesapám bíróként és ügyészként dolgozott, neki „csak” a nevét kellett megmagyarosítania, hogy végzettségének megfelelő munkát kapjon. Így hát érthető, hogy az érettségi letétele után nem túl nagy lelkesedéssel jelentkeztem a jogi egyetemre – őrizendő a családi hagyományt. Meg is jött a határozat: helyhiány miatt elutasítva.

Apámmal bizalmasan közölték, felesleges fellebbeznie, „a szocializmusban nem nevelnek jogászdinasztiákat” – így szólt a rektor.

Nem mondhatnám, hogy nem volt sötét felleg a fejem felett a pályaválasztás, viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy eddig a ki sem mondott, dédelgetett álmomat megvalósítva szakácsnak jelentkezzek. Apámnak volt egy keresztfia, aki Szegeden, a Zerge utcában egy gardróbszekrényben rendezte be életét, szisztematikusan készülve a hajószakácsságra. Az is lett belőle, vesztére valutázás miatt két év börtönbüntetést szabtak ki rá, és amikor ’56-ban szabadult, meg sem állt Londonig. A Királyi Repülőtér szekció konyhafőnökeként ment nyugdíjba.

Úgy gondoltam, ha neki sikerült ilyen karriert befutnia, talán nekem is… És mint a görög tragédiákban oly sokszor, deus ex machina jelent meg Érdi János, a női nem legnagyobb kedvelője, pubertás korom felvilágosítója. Érdeklődésére, miért borús a homlokom, meghallgatván gondjaimat, közölte épp van egy (!) erre használatos barátnője. Másnap már a legnagyobb szállodaipari vállalat munkaügyi osztályán voltunk, és 1964 szeptember 1-jén tanulóviszonyba léptem a Hármashatárhegyi Étteremben.

Mondhatom, innentől kezdve tenyerén hordott a sors, segítőkész kollégák, kiváló tanulófelelős és szakmai előmenetelemre ügyelő konyhafőnökeim voltak mindig. És így folytatódott 42 év és 246 nap elteltével szakmai karrierem, a 60. életévemet betöltve napra pontosan nyugdíjba tudtam menni.

Most egy felkérést kaptam a Hírmagazin egy kedves munkatársától, hogy a hosszú évek alatt velem megtörtént eseményekből a legérdekesebbeket osszam meg Önökkel. Teszem ezt szíves-örömest.

Kissé szokatlan ugyan, hogy a sikerességet most nem tudom ellenőrizni, bezzeg ha annak idején üres tányérokat láttam visszajönni az étteremből, dagadt a keblem a büszkeségtől.

No, akkor lássak hozzá, és legyen a címe az írásomnak:

A kalandozások kora

Történtek pedig ezek a dolgok akkor, amikor valaki a vasfüggönyön túlról érkezett, földig ért a lába és még főzni is tudott, és ha még nyelvismerettel is rendelkezett, nagy sikereket tudott aratni.

Isztambul: törököt fogtam, nem ereszt.

Nagy lelkesedéssel készültem erre a turnéra, hiszen teljes zenekarral és táncosokkal együtt próbáltam meghódítani Törökországot. Semmit nem bíztam a véletlenre, még a galuskaszaggatómat is becsomagoltam, és természetesen jó minőségű magyar paprikát is mellétettem, valamint megkértem árubeszerzőnket, vegyen nekem 10 kg legjobb minőségű házi tarhonyát. Büszkén csomagoltunk ki az isztambuli Sheraton szállodában és ültünk le „termelési tanácskozásra” Fleming Jensen dán származású konyhafőnökkel.

Akceptálta az elküldött étlapot, felhívta figyelmemet néhány furcsaságra. A konyha hithű mohamedán személyzete semmiféle sertéshúst vagy abból készített árut kézzel nem érint meg. Csakugyan, alkalmas lécekkel tologatták a bacon szalonnát és házi kolbászt a konyhaasztalon, hogy felszeleteljék vagy felkarikázzák, szóba sem került. Így aztán két zoroaster-hívő afgán segítségével kezdtünk neki a főzésnek.

Volt még egy nehézség, a liszt minősége. Az átlagos kenyérliszt sikértartalma olyan volt, hogy a galuskaszaggatót el se akarta hagyni. Nyúlt jobbra, nyúlt balra, szenvedtünk eleget. Palacsintát igen kitűnőt lehetett belőle sütni, de azt állandóan lopkodták az éhes szakácsok. Volt még egy kérése a konyhafőnöknek, hogy a minden déli business lunch-ben szerepeljen egy magyar étel is. Úgy gondoltam, egy csopaki pincepörkölttel nyitok, meg is mutattam konyhafőnök kollegámnak a finom tarhonyát, amit magammal hoztam. Elmosolyodott, karon fogott és besétáltunk az élelmiszerraktárba, ahol egy polcon szépen elrendezve nyolc különböző zsákban nyolc különböző méretű tarhonya (törökül: darhana) virított. Csendesen megjegyezte: úgy látszik, az a 150 együtt töltött év, mégiscsak számít valamit. Én meg pirultam, mint malac a sütőben.

Linköping: a sírköves a mennybe megy

Linköpingről tudni illik, hogy amikor még virágjában működött a Saab Repülőgép- és Autógyár, ez a város volt a gyártás centruma. Ennek megfelelően volt érdeklődés és fizetőképes kereslet a Magyar Rapszódia címen szervezett gasztronómiai hét iránt. Teltházas vacsorák, kellemes délutáni coffee break-ek hangulatos muzsikával tették kompletté az eseményt.

Itt egy holland származású konyhafőnök kolléga már az első esti sörözés alkalmával megköszönte ténykedésünket, természetesen kívánta, hogy csak így tovább, de jelezte, hogy hiányérzete van. Ő ugyanis utána olvasott a magyar gasztronómiának, és mivel édesszájú, szívesen látna a választékban dobostortát is. Olgi, a cukrász megkért, magyarázzam el ennek a drága embernek, hogy a cukrászműhely ugyan kiválóan felszerelt, de a dobostorta tetejét képező cukorglazúrt márványasztalon szokták kezelni, és itt ilyen nincs.

Nekem talán még egy sört sem kellett innom ahhoz, hogy felvessem a megoldást: elmegyünk egy sírköveshez (minden temető mellett találunk egyet), és beszerzünk egy alkalmas darabot ebből a kőből. Másnap el is autóztunk: Olgi, Nico Nauta konyhafőnök és jómagam. Találtunk is megfelelő márványdarabot. Közölte a sírköves, hogy nem adja el, de kibérelhetjük és fizetni csak akkor kell érte, ha olyan károsodást szenved a márvány, hogy ő már nem tudja használni. Boldogság felhője ereszkedett Linköping fölé, és napi 150-200 szelet dobostortát tudtunk eladni. A sírköves minden délután elkövetkezett, kávézott és dobostortázott, és nem kis mértékben reklámozta saját magát. Becsületére legyen mondva, munkánk befejeztével nem kellett fizetnünk egyetlen koronát sem (igaz, 10 szelet dobostortát vittünk neki).

És most akkor, mint a gyermekversben:

„…tovább is van, mondjam még? ..”

Forrás: Olgyai András Konyhafőnök