7.2 C
Budapest
2024. április. 16. kedd
HomeÉletmódÉletmód hírek„Soha, egy napra sem feledtem őt” – 30 év után talált újra...

„Soha, egy napra sem feledtem őt” – 30 év után talált újra egymásra Tünde és István

Romantikus filmekben látni olyat, hogy 30 külön töltött év után valaki visszatér az első szerelméhez.

Márpedig olykor megtörténik ez az életben is: Tünde és István úgy érzik, az átélt nehézségek után az égiek ajándékaként kapták meg egymást végül.

Egy könyv jut eszembe. Cecelia Ahern Ahol a szivárvány véget ér című regénye, amelynek hősei, Rosie és Alex évtizedeken át szerelmesek egymásba, mégis mindig közbejön valami, ami miatt nem lehetnek együtt: hol a tanulás, hol a munka, hol egy elkapkodott, mással kötött házasság, hol a váratlan gyermekáldás. Végül azonban, sok viszontagság után – és itt az olvasónak kisimulhat a lelke – egymásra találnak, és vélhetően együtt is öregednek meg. Nos, Tündével és Istvánnal pontosan ez történt. Csodálatos tudni, hogy a valóságban is van ilyen. Szerencsére örömmel meséltek nekem nem mindennapi kapcsolatukról.

„A sportot nem szerettem, őt viszont nagyon”

Tünde és István története 1977-ben, egy Tisza-menti községben kezdődött. Akkoriban másodikos gimnazisták voltak. István a barátaival a Beatles mintájára zenekart akart alapítani, úgyhogy szeretett volna gitározni tanulni, ebben pedig Tünde testvére segített neki – így ismerte meg a szőke, bájos, de nagyon csöndes lányt. „Tünde és a családja akkoriban költözött át Erdélyből, talán azért is volt visszahúzódó, mert az új közegben nem találta a helyét – meséli István. – Én mindenesetre kitartóan udvaroltam neki, de el kell mondjam, hogy akkoriban ez sokkal lassabban zajlott, mint manapság. Olykor elmentünk táncolni a diszkóba, megnéztünk egy filmet a legközelebbi moziban, rengeteget beszélgettünk, és fogtuk egymás kezét. Sokszor bicikliztünk a Tisza partján, terveztük a jövőnket, sokat nevettünk, mellette mindig felszabadultnak éreztem magam. Csónakáztunk is, akkor, egy kirándulás alkalmával készült a mi legrégebbi közös képünk.”

Tünde azt meséli, benne hosszabb idő alatt alakultak ki az érzések István iránt, de végül őt is magával ragadta a szerelem. „A mai napig élénken emlékszem arra az estére, amikor táncoltunk a diszkóban, és közben ő a fülembe suttogva fordította nekem F. R. David Words című dalát. Végtelenül büszke voltam rá, és akkor már fülig szerelmes. Érettségi után fél évet dolgoztam a helyi könyvtárban. Ő bejárt hozzám, és könyveket ajánlott nekem, többek között Rostandtól a Cyrano de Bergeracot, ami ma is nagy kedvencem. A kedvéért még karatéztam és futottam is néhányszor. Nagyon nem szerettem a sportot, őt viszont igen” – emlékszik nevetve Tünde.

Az első közös kép 1981-ból

„Nem akartuk zavarni egymás életét”

De ha ilyen boldogok voltak együtt, akkor miért kellett elválniuk? A válasz egyszerű: szétszakította őket az élet. István Budapestre került, először katonának, majd egyetemre, hosszabb időt töltött az NDK-ban is, Tünde pedig Tiszafüreden maradt, ahol gőzerővel belevetette magát a helyi kultúrába, a könyvtári világba. Életküldetésének érezte az olvasás gyerekekkel való megszerettetését. Közben jöttek-mentek köztük a levelek, eleinte sűrűn, aztán egyre ritkábban. Mint mondják, akkoriban még nehezebb volt érzelmekről beszélni, ilyen értelemben mindketten tabuk között nőttek fel, ami a távkapcsolatban sokat rontott a helyzetükön.

„Talán kölcsönösen azt hittük, hogy nem vagyunk már olyan fontosak a másiknak, és nem akartuk zavarni egymás életét – vélekedik Tünde. – Egyszer csak jött a hír, hogy István megházasodott, és gyerekei születtek, nem sokkal később pedig én is férjhez mentem. Ezek után évekig alig találkoztunk, ha véletlenül mégis, mindig udvariasan elbeszélgettünk, de kettőnkről soha, hiszen tiszteletben tartottuk egymás magánéletét, szeretteit. Sok-sok év maradt ki, amikor alig tudtunk egymásról, én nem is sejtettem, milyen csaták dúlnak István lelkében. Én a magam részéről soha, egyetlen napra sem feledtem őt.”

István is hasonlóan érez: mint mondja, élete legnehezebb időszakában is mindig ott volt a gondolataiban Tünde, a szőke lány, aki a napsugaras mosolyával és a kedvességével annyi fényt vitt a fiatal éveibe. Mégsem merte őt randevúra hívni, még a válása után sem, hiszen véletlenül sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Tündét. „Ő azonban megérezhetett valamit, mert írt nekem a közösségi oldalon – meséli István. – Egy videó volt az üzenetben: Vörös István Láthatatlan jótündér című dala. Nagyon jólesett a lelkemnek, aznap rengetegszer meghallgattam. Számomra Tünde volt az a jó tündér. Felhívtam, és a következő hétvégén találkoztunk. Végre mindent megbeszéltünk, amit az elmúlt évtizedekben nem sikerült, tisztáztuk az érzelmeinket is. Mivel addigra ő is ismét egyedülálló nővé vált, a kapcsolatunk végre igazi teret kaphatott.”

„Édesanyám beszélhetett az égiekkel az érdekünkben”

Tünde és István attól a perctől kezdve el sem engedték egymást. A régi idők emlékére elmentek a Tisza-partra biciklizni, csónakáztak, és rengeteget beszélgettek. Harminc elszalasztott évet próbálnak azóta is bepótolni. „Sokat gondolkoztunk azon, miért alakult a mi életünk így, hogy miért kellett ilyen sokat várnunk egymásra – meséli Tünde. – Mivel nekem nem született gyermekem, mindig is nagyon szoros kapcsolatom volt édesanyámmal. Élete utolsó percéig ápoltam, hiszen ő állt a legközelebb hozzám. Miután végleg lehunyta a szemét, magamra maradtam. Akkor még nem tudhattam, hogy István valahol messze pontosan olyan magányos, mint én. Úgy érzem, édesanyám intézte úgy az égieknél, hogy végre vezessenek egymáshoz minket. Tudom, harminc évet bepótolni nem lehet, és vannak kapuk, amelyek végleg bezárultak előttünk, de mi csak azokra összpontosítunk, amelyek még nyitva állnak!”

István az újbóli találkozásuk után néhány hónappal megkérte Tünde kezét, majd kisvártatva össze is házasodtak. A szerelmüknek a családjuk és a barátaik is örülnek, István felnőtt gyerekei is boldogok, hogy mindig vidámnak látják az édesapjukat. „Az élet ajándéka, hogy mi ketten újra egymásra találtunk, és ettől lélekben mindketten megfiatalodtunk – mondja mosolyogva István. – Sokat dolgozunk ugyan mind a mai napig, én Egerben, Tünde pedig Tiszafüreden, de a szabadidőnkben rengeteget kirándulunk, túrázunk, közös hobbink felfedezni Magyarország városait, és a párizsi nászutunk is feledhetetlen volt.

Imádok Tünde társaságában lenni, jó együtt, még akkor is, ha éppen semmi komoly program nem zajlik, csak üldögélünk otthon a kanapén, és felolvas nekem. Együtt végre teljesnek érezzük az életünket, vigyázunk egymásra, és mindent megteszünk azért, hogy a kapcsolatunk ilyen szép maradjon, amíg világ a világ.

Tünde és István csak azt sajnálják, hogy mindez nem hamarabb történt. Ők azok, akik a sorsuk által igazán megtanulták: ha szeretünk valakit, ha szeretnénk, hogy részese legyen az életünknek, akkor mondjuk el neki mielőbb, hiszen az évek telnek, az élet véges, és minél több időnk van együtt, annál jobb. Persze jobb későn, mint soha. De ha lehet hamarabb is, akkor miért ne? „Szerintem a sorsok, amelyek összetartoznak, a megfelelő időben keresztezik egymást – vallja Tünde. – Úgy látszik, harminc év után jött el a mi időnk.”

Géza
Géza
Bognár Géza vagyok, a Hirmagazin.eu Online Média tulajdonosa és főszerkesztője. 30 éve foglalkozom írással, korábban írtam különböző témájú esszéket, jövőre jelenik meg az első regényem, a Hittől a keserűségig" címmel. A Hirmagazin.eu Online Médiában írt cikkeimet a hétköznapi emberek gondolati világával, és nemességük egyszerűségével írom, ebben a mai világban nem terhelem olvasóinkat a nehéz irodalmi nyelvvel, hiszen az olvasók nagy többsége pihenni, kikapcsolódni, tájékozódni vágyik, nem pedig "bogarászni" a bonyolult sorok közt. Olvassátok a Hirnagazint, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, tájékozódjatok, és akinek valami ötlete van, hogy mely témák hiányoznak médiánkból, szeretettel várom megkeresését a Hirmagazin.eu Online Média központi e-mail címén, a [email protected] e-mail címen.

Most népszerű

weblap4u banner
Pannon Work