Argentin dog – A fehér acél
Ha az ember az argentin dog, azaz a dogo argentino után érdeklődik, jó eséllyel valamilyen „harci kutyákkal” foglalkozó könyvben lelhet rá e nagyszerű fajtáról szóló információkra. Túl azon, hogy a „harci” elnevezés önmagában is félrevezető és értelmetlen, a dogo esetében teljességgel téves is, hiszen ő – és ezt már kevesen tudják róla – tetőtől talpig vadászkutya, ráadásul a nagyvad vadászok királya.

Megjelenése kétségtelen tükröz némi „viador” beütést, de mindez eredeti funkciójából következik. Ahhoz, hogy a dogo tökéletesen elláthassa feladatát, atlétikus izomzatra, satu erősségű, masszív állkapcsokra és megingathatatlan bátorságra van szükség, mely a legtöbb egykori viador fajtának szintén sajátja, de a dogo több tekintetben is messze felülmúlja a puszta megjelenését.

Az argentin dog azon kevés fajta közé tartozik, melynek megszületését teljesen világos cél indukálta, és kialakulásának lépcsőfokai is tisztán nyomon követhetők.

Argentínában a spanyol hódítók által teremtett hagyománya volt a lóhátról űzött hajtóvadászatoknak. Ezeken az Európából importált, hagyományos vadász fajták (vizslák, kopók, agarak, vérebek) rendre csődöt mondtak. A dél-amerikai végeláthatatlan puszta, a pampa rendkívül nehéz feltételeket teremt a kutyák számra, nemcsak nagysága, hanem az arculatára jellemző, egymást váltogató füves síkságok, áthatolhatatlan bozótosok, és nehezen járható, vizes mocsarak miatt. A tradicionális vadászfajták átvitt értelemben, de szó szerint is elvéreztek a nagyvadakkal vívott küzdelmekben a szélsőséges helyi viszonyok között.

Az argentin vadászok temperamentumuknál, szokásaiknál fogva régóta vágytak egy olyan vadászkutyára, mely önállóan felkutatja, felhajtja és elfogja az általuk legkedveltebb zsákmányokat: a megélhetését jelentő marhaállományt tizedelő pumákat, valamint a terményt és legelőket dézsmáló, feldúló vaddisznókat. Kezdetben a térség másik kedvelt szórakozásának, a kutyaviadaloknak egyik legeredményesebb résztvevőjével, a cordobai viador kutyával próbálkoztak. A kizárólag másik kutya elleni harcra szelektált fajta azonban messze alulmúlta a várakozásokat. Nem igazán hozta lázba a vad szagnyoma, problémás természete pedig végképp nem tette alkalmassá a vadászatra.

Nemes vadász a nemesi házból

Akadt azonban valaki, aki látott fantáziát az elképzelésben. Dr. Antonio Nores Martinez gyermekkora a cordobai ebek bűvöletében telt. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nem hagyja veszni a fajta értékeit és átformálja azokat a vadászat követelményeihez. A doktor korai halála miatt sajnos nem láthatta, hogy fikciója miként ölt testet a dogo formájában. Elképzelését testvére, Dr. Augustin Martinez és fiai vitték tovább.

Martinezék – mint az ország egyik leghíresebb nemesi családja – természetesen szintén hódoltak a vadászat szenvedélyének, tehát pontosan tisztában voltak azzal, hogy milyen kutyára van szükségük, gondosan felépített tenyésztői koncepciójuk pedig tartalmazta, hogy mely fajtákból kívánják megalkotni a helyi szélsőséges körülmények között is helytálló, tökéletes vadászkutyát.

Alapként természetesen továbbra is a cordobai viador kutya szolgált, melynek közepes termetét német doggal való keresztezéssel növelték. A robusztusság és szívósság megőrzésére bulldogot (régi típusú, „munka” bulldogot) használtak, míg a vadászkészségek fejlesztéséhez angol pointereket alkalmaztak.

A futáskészség és gyorsaság fejlesztéséhez ír farkaskutyát, az elszánt küzdőszellem és félelmetes harapóerő eléréséhez pedig bullterriert és bordeaux-i dogot hívták segítségül. A csontozat, és az ideális méret rögzítéséről, valamint a külső körülményekkel szembeni ellenállás, továbbá a munkaszeretet fokozásáról pireneusi masztiff gondoskodott, míg a kiemelkedő intelligenciáért, az ember iránti szeretetért, gyöngéd ragaszkodásért és kezelhetőségért a boxer volt a felelős.

A tenyésztés tulajdonképpeni folyamat az 1920-as években kezdődött, 28’-ra megszületett az első fajtaleírás is, de szélesebb nyilvánosság elé csak 1947-en került. Ebben az évben volt a dogo ősbemutatója egy vadászati kongresszuson. Mondani sem kell, hogy a tömegek le voltak nyűgözve az addig ismeretlen, fantasztikus kutyák láttán. Hazájában 54’-ben ismerték el, a nemzetközi kynológiai szövetség 1973-ben ismerte el hivatalosan új fajtaként.

Az így létrehozott fajta kimagaslóan ötvözte magában mindazokat a képességeket, melyek az argentin vadászok elvárásait tükrözték, és melyek a mai napig egyedülállóvá teszik a vadászkutyák között.

A nagy fehér vadász

A dogo végső formájában tökéletesen alkalmassá vált a speciális argentin vadászmódszer, az ún. monteria követelményeinek teljesítésére, melynek során a vadászok lóhátról követik 4-5 fős kutyafalkájukat, mely megkeresi, felveri, majd üldözőbe veszi a nagyvadat (puma, vaddisznó). Az üldözők – ha kell – tereptől függetlenül, napokig a zsákmány nyomában haladnak, végül utolérik és lefogják, míg a vadász – a hagyományok szerint tőrrel – megadja neki a kegyelemdöfést. A vadászat minden formája természetes küzdelem zsákmány és ragadozó között, mely ősidőktől kezdve végigkíséri az emberi életet, kultúrát. Mindez mélyen belénk ivódott örökség. (a kultúraantropológia bizonyos nézetei szerint a labdajátékok is a vadászat rituáléját szimbolizálják. A vadászok a csapatok játékosai, a zsákmány elejtéséhez szükséges dárdát a labda testesíti meg, a prédát pedig a kapu szimbolizálja.)

A valódi ragadozás, az igazi zsákmányejtés sokszor valóban erőszakos aktus, de mégsem öncélú vérontás, hanem a természet körforgásának szerves részét képezi.

Az európai fülnek elsőre talán barbárnak tűnő monteria semmivel sem kegyetlenebb, mint harcias terriereket ereszteni a rókalyukba, vagy német vizslával lefojtatni a vadállományt pusztító dúvadat, adott esetben kóbor macskát. Sőt, ha jobban belegondolunk, bizonyos tekintetben „sportszerűbb” (és a vadász számára veszélyesebb) küzdelem, mint például magaslesről, távcsöves puskával lepuffantani a gyanútlan vadat. Persze ahány ház, annyi szokás.

A lényeg, hogy ez az összetett módszer minden tekintetben a maximumot követeli meg a kutyától: a vad felkutatásához kiváló légszimatot, melynek segítségével árkon-bokron képes követni a nyomot, a hosszas üldözéshez kitartást és állóképességet, a veszélyes vad lefogásához, pedig rendíthetetlen magabiztosságot és küzdőszellemet. Még hófehér színe sem a véletlen műve, hanem hasonló célt szolgál, mint a nyájőrző fajták esetében. Az üldözés olykor alkonyatig is eltarthatott és a vadásznak sötétben is tökéletesen kellett tudnia, hogy kutyái hol tartózkodnak, nehogy véletlenül őket sértse meg tőrével a tusakodás hevében.

érdekességként említik, hogy a dogo vadászat közben, szinte néma. Légszimattal keres, és ha szagot fog, nem pazarolja erejét holmi tutulásra, hanem lendületesen megindul. A zsákmány megpillantásakor azonban előtör belőle egy hang, amit a tulajdonosok csak „dogo üvöltésnek” titulálnak. Ezt a semmivel össze nem téveszthető, a vad látványára kiszabaduló, hátborzongató „csatakiáltást” általában igen rövid ideig hallatja, ugyanis hamar tele lesz a szája vaddisznóval…

Monteria mentes mindennapok

Bár a dogokat falkában használják vadászatra, a civil mindennapokban igen nehezen szocializálhatók azonos neműek társaságához. A csetepaté megelőzéséhez egy dolog szükséges: a vad szaga. Még az esküdt ellenségek is képesek felfüggeszteni a másik fél iránti utálatukat, és képesek összedolgozni a vadászat alatt. Ilyenkor annyira összpontosítanak, hogy gyakorlatilag kikapcsolják a külvilágot. Mivel azonban viszonylag kevés ember jár-kel egy hús vér vaddisznóval a kabáthajtókája alatt, hogy szükség esetén elterelje vele a rivalizálók figyelmét, marad a fokozott elővigyázatosság.

Napjaink argentin dogja már amúgy is felcserélte a pampák kihívásait a nappaliban álló kanapé nyújtotta kényelemre. Azonban az, hogy a dogók egy része már nem vadászik, még nem azt jelenti, hogy automatikusan parlagon kellene hagyni képességeiket. A hétköznapi, civil életritmusba könnyedén illeszthető sportkutyázás is nagyszerű terület számára.

Különösen a modern, zsákmányos alapokra épített őrző-védő sport kiváló alternatíva, mivel eredeti szakmája is a nagyvadakkal folytatott közelharc. Ez persze nem azt jelenti, hogy vadászkészségeit – melyek között a küzdőkészség is szerepel – az ember ellen kellene fordítani. Ez nem lehet és nem is cél a kiképzés során. A zsákmány csakis a csibész kar lehet, melyért a segéddel kell megküzdeni. Tekintettel a dogo fizikumára, őrző-védő kiképzését csakis gyakorlott szakemberek segítségével szabad elkezdeni. Kifejezetten veszélyes, ha felkészületlenül fognak bele és csak felesleges agressziót hoznak felszínre belőle.

Egy képzett dogo őrző-védő munkája igen impresszív látvány. Egyes meg nem erősített mendemondák szerint – különösen kezdetben, mikor a segédek még nem voltak felkészülve a dogo rendkívüli fizikai képességeire – igencsak komoly meglepetések érték őket menekülőelfogásnál. Ennél a gyakorlatnál a csibész elszalad, akinek karját rövid üldözést követően kell elkapnia a kutyának. A dogo 45-50 kilójához iszonyatos sebesség, rugalmasság és dinamizmus társul, mely együttesen lehengerlő erőt képvisel. A beszámolók szerint a dogo-ók a „szökő” segédet pillanatok alatt utolérték és 2-3 méterről elrugaszkodva, fejmagasságban úszva a levegőben röptükben ragadták meg és rántották a földre, hogy csak úgy döngött alattuk a talaj.

Kidolgozott test, kifinomult jellem

A dogo szemet gyönyörködtető, száraz izomzata impozáns látvány, de mindez mit sem ér, ha gazdája nem tartja kézben kutyáját. Sokan elfelejtik, hogy felelős kutyatartó csak sikeres engedelmes képzést követően kezd el a komolyabb őrző-védő foglalkozásokat. Ez másképp elképzelhetetlen. E téren sincs semmi okuk aggodalmaskodni a dogo tulajdonosoknak.

Annak ellenére, hogy vadászat közben önállóan dolgozik és ereiben az önfejűségre hajlamos bulldog vére is csörgedezik, már tenyésztésének hajnalán az elvárások között szerepelt a kimagasló intelligencia és gazdacentrikusság. Ez nem csak abból fakadhatott, hogy kialakítását egy nemesi család irányította, hanem mert eredeti funkciójában mit sem ért volna az olyan kutya, aki saját szakállára, az embertől teljesen függetlenül, a maga örömére vadászik. Ebből kiindulva a mindennapi életben is szükséges alapengedelmesség könnyen megtanítható számára.

Mindenféle ellentétes híresztelés és marcona külső dacára, a dogo családja körében ellenállhatatlan bohóc, mely tulajdonságért nyilván a boxer és bullterrier örökség a felelős. örömében különösebb bemelegítés nélkül képes egy rugalmas felugrás kíséretében homlokon csókolni gazdáját, a szeretettől olvadozó dogo ellágyuló arckifejezése, fülig húzódó mosolya és bandzsítása pedig végképp szöges ellentétben áll a „hófehér terminátor” alapból markáns arcvonásaival.

Szokás a gyermekek tökéletes babsittereként emlegetni, bár ez némi kiegészítésre szorul. Igaz, hogy fájdalomküszöbe lehetővé teszi, hogy ellenálljon a legvadabb lurkók demoralizáló rohamainak is, azonban kifejezetten nagytestű, dinamikus mozgású fajta, aki akaratán kívül elsodorhat, fellökhet úgy egy kisebb gyermeket, hogy abból sérülés származhat. Magyarán gyermekekkel csak felügyelet mellet legyen együtt.

A dogo lakásban és kertben is kiválóan érzi magát, de csak ha rendszeresen kiviszik sétálni. Kerti tartásánál az őszi-téli hónapokban bizony gondoskodni kell megfelelően temperált helységről, ahol időről-időre átmelegedhet. Az éjszakát pedig mindenképp fűtött helyen kell töltenie, mivel rövid, aljszőrzet nélküli bundája nem sok védelmet nyújt a hideg ellen.

Sajnos azonban a dogo súlyosabb problémától is szenved, mint az időjárás. Ez pedig a süketség. A kialakításához használt bullterrierről ugyanis csak akkor derült ki, hogy föld süket, mikor már régen késő volt bármit tenni. Ez a fogyatékosság sajnos igen erőteljesen öröklődik és a tenyésztők minden erőfeszítése ellenére is gyakorta felüti a fejét.

Ezen egyedek szigorú szelekciója kényes kérdés, hisz megfelelő gondoskodás és odafigyelés mellett, a süket dogo is képes boldog életet élni, de be kell látni, hogy sokak számára túl nagy a kísértés, hogy egy-egy amúgy jól sikerült, de ilyen téren fogyatékos kutyát fedeztessenek, tönkre téve számos lelkiismeretes tenyésztő munkáját, valamint a fajta egészségét. Persze a halláskárosult, vagy süket dogo-nak is joga van az élethez, ám ezeknél az egyedeknél időben elvégzett ivartalanítással kell gondoskodni kell arról, hogy ne kerülhessenek vissza a tenyésztésbe.

örvendetes, hogy a dogók többnyire olyan tulajdonosok kezében vannak, akik becsülik csodálatos képességeit, szeretetreméltó jellemét, és nem használják felelőtlen célokra, hanem családtagként kezelik e nemes pumavadászt.

Forrás: kutyafajta-kalauz.; Képek: Google
Author: Balaskó Norbert