Hát, nagyon velősen : Istent. Egy kicsit bővebben : Saját Magunkat.Tükörként állunk egymással szemben , és adunk képet arról, amit észlelni vélünk. Persze, nem vagyunk tökéletes tükrök, ezért néha a reflektált kép is görbe, esetleg zavaros.
Mert igazából, a másik tükörben reflektált képre vagyunk kíváncsiak. Magunkra. És sokszor a kapott képet saját magunk elképzelése szerint torzítjuk tovább. Ha egyáltalán belenézünk a tükörbe…meg eshet, hogy a kép nem mindig tetszik. És akkor a tükröt próbáljuk megváltoztatni (esetleg lecserélni egy „tisztább képű” tükörre) vagy pedig a kapott képen elgondolkozunk. És ha már elgondolkoztunk, ez már egy kiinduló pont , egy esély a „változásra”.
Az egységélmény maradványait, emlékeit keressük még egymás által.
Igen, minden érzés belülről fakad. És a másik fél is kiválthatja ezt. Ő az, aki előhozza belőlünk a mélyen rejtegetett és számunkra is ismeretlen arcainkat.
A külső környezetben, katalizátorként működünk, használjuk egymást, egy belső reakció kiváltására. Ez így leírva, eléggé nyersnek, tényszerűnek hangzik. Végül is, egymás segítségére, csiszolására „rendeltettünk” el, legalábbis egy időre. Egymás előrejutását, önmegismerését kéne segítsük. Mert a végső cél, az Isten, a Mindenség vagy ahogy nevezni szeretnénk. És minden tapasztalat valamerre visz. Feléje, vagy el Tőle…( habár, így is úgy is feléje megyünk, csak lehet, hogy egy kis „kerülőt” is beleveszünk az útba. Istenen kívül más nincs…:)
Mit is keresünk mi egyáltalán egymás mellett ?!
Támaszt, segítséget, melegséget, gyöngédséget, szeretetet, és mindazt, amit egy rajtunk kívül levő személy tud „ nyújtani ”. Megerősítést, energiát, együttérzést. De akár pofonokat is. Mindazt, ami egyelőre egyedül nem megy…
Szóval, próbálkozunk, kisebb nagyobb sikerrel, egymás “ tanítói” lenni…
Forrás: Arany gondolatok
