Erre a kérdésre minden gazdi magabiztosan állítaná, hogy szinte minden érzésre képesek, sőt meggyőző történetekkel is alátámasztanák a választ. Vizsgáljuk azért meg, mit mond a tudomány.

A középkor sötét évszázadai után a fizika és a mechanika törvényeit megismerve arra a következtetésre jutottak a tudósok, hogy minden, még az élőlények is mechanikai szabályok és kémiai folyamatok alapján működnek. Az egyház azonban közbelépett és „megmentette” a helyzetet, azonban csupán az emberek számára. Az emberben ugyanis léteznie kell valami megfoghatatlannak, léleknek, hisz az embernek öntudata és érzései is vannak – mondták. Az állatokban szerintük azonban nincs meg ez az isteni szikra, így nem is lehetnek valódi érzéseik. Nehéz elhinni, de az a feltevés, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik (csupán erre az egy homályos érvre támaszkodva, miszerint nincs lelkük és tudatuk), nagyon sokáig élt a köztudatban.

Ma már szerencsére senki nem vitatja, hogy a kutyák érző lények, de talán mégse képesek annyiféle érzésre, mint amennyit mi gondolunk. Azt tudjuk, hogy a kutyák agya szerkezetileg épp úgy épül fel, mint az emberé, és épp olyan kémiai folyamatok játszódnak le benne. A kutyák szervezetében épp úgy termelődik oxitocin, amely a szeretet és a kötődés érzéséért felelős. Ha tehát ugyanolyan idegrendszerrel és kémiai alapanyagokkal rendelkeznek, mint mi, akkor feltételezhetnénk, hogy érzéseik is teljesen megegyeznek a mieinkkel. Azt azonban ne felejtsük el, hogy nem minden ember rendelkezik ugyanazzal az érzelmi skálával, az érzések kialakulásának és fejlődésének legmeghatározóbb kritériuma az életkor. Gondoljunk csak bele, egy három éves gyermek még nem képes annyi érzésre, mint egy öt vagy egy tizenöt éves, az érzések fokozatosan különülnek el, alakulnak ki.

A kutyákról azt állapították meg a tudósok, hogy körülbelül egy két – két és fél éves gyermek értelmi szintjéig képesek fejlődni. Ez alapján csak azokra az érzelmekre lesz képes, amelyekre egy két-három éves gyermek is. Születéskor a kisbabák csak egyfajta érzelmet ismernek, ez pedig az izgatottság/érdeklődés érzése. Egy pár hét után ez hol pozitív hol negatív felhangot kap, így ezután a kisbaba már képes az elégedettség és a bánat érzésére. A következő pár hónapban alakul ki az undor, a félelem és a harag, az öröm pedig általában csak a hatodik hónap körül. Utána jelentkezik a szégyenlősség és félénkség. Az igazi kötődésre, amit valódi szeretetnek nevezhetünk, csak kilencedik-tizedik hónap körül lesznek képesek a babák. Az összetett társadalmi érzelmek pedig jóval később jelentkeznek, így a szégyen és a büszkeség csak három éves kor körül, a bűntudat pedig még hat hónappal később.

Ez a fejlődési analógia alkalmazható a kutyákra is, így tehát a kutyák is képesek igazi kötődésre vagy lehetnek bánatosak, a legnagyobb különbség, hogy a kutyák sokkal gyorsabban mennek keresztül ezeken a fejlődési szakaszokon, azaz négy-hat hónapos korukra már kifejlődik minden olyan érzelem, amelyekre később képesek lehetnek.

Biztos vagyok benne, hogy minden gazdi tud mesélni olyan történetet, amikor hazaérkezve a kutyája a falhoz lapulva, szemlesütve fogadta, a konyhában pedig a megdézsmált mogyorókrém vagy egy szétrágott cipő a folyosón. Igen, én is tudnék olyan fotót feltenni, ahol a kutyám a megtestesült bűntudat. Aki látta már ilyen helyzetben a kutyáját, megesküdne rá, hogy a kutyája szégyenében húzza össze magát a lehető legkisebbre és a bűntudat miatt nem tud a szemünkbe nézni. Amit a kutyánk ilyenkor érez azonban nem bűntudat, hanem félelem, hisz tart a lehetséges, az addigi tapasztalatai szerint valószínű büntetéstől. Kutyánk tehát nem fogja magát szégyellni akkor sem, ha bepisil, de – jó hír – amiatt sem érzi kényelmetlenül magát, ha nevetséges ruhákba öltöztetjük.

Forrás: vaumagazin