A 19. században az úrihölgyek úton, útfélen a lovagjaik karjaiba omlottak, ám ennek nem a csalafinta taktikázás állt a hátterében. A kisasszonyok érzékenysége helyett sokkal inkább felelőssé tehető a kor kegyetlen divatja.

Ha szoktál kosztümös filmeket nézni, vagy 18-19. századi regényeket olvasni, akkor bizonyára ismerős a helyzet: a csinos, érzékeny lelkű főhősnő, amint valami kellemetlen hír éri, levelet kap a szerelmétől, vagy esetleg megcsókolják, azonnal elalél, lehetőség szerint persze rózsaágyra, vagy egy sármos ifjú karjaiba.

De vajon mi volt az oka annak, hogy a régi korok asszonyai és úrihölgyei ilyen sűrűn ájultak el? Ennyivel gyengébbek, vagy érzékenyebbek lettek volna minálunk, 21. századi nőknél?

A rendszeres elalélás egyik oka a korabeli ruházkodásban kereshető, az úrihölgyek döntő többsége ugyanis szorosra húzott fűzőt viselt, a divatos homokóra-forma megteremtése érdekében. Szépnek szép volt e viselet, csak lélegezni és enni nem lehetett benne, nem csoda, ha az órák óta ebben a kínzó spanyolcsizmában pihegő kisasszony az első izgalomnál, vagy nagyobb levegővételnél elájult. A fűző viseletére már egészen fiatal kortól elkezdték rászoktatni a lányokat, akinek fejlődő szervezetét szabályosan eldeformálta e kegyetlen divat: a bordáik elmozdultak, a szerveik a gerincüknek nyomódtak, vagy lepréselődtek az alhasukba jobb híján, a tüdejük pedig szintén nem tudott megfelelően kifejlődni.

Már csak hab a tortára, hogy a passzéra húzott fűzőben a beleik sem tudtak rendesen működni, és a vérkeringésük is akadozott. Az sem sokat javított a dolgon, hogy –szintén a kor divatirányzatának megfelelően- a fűző fölé temérdek réteg ruhák hordtak, nem csak télen, de nyáron is. Így ha a kifulladás nem, akkor a hőguta garantáltan kiütötte a kisasszonyokat.

(forrás: marmalade, Kép: womanshealthmag.com)