Minden kapcsolatnak számos nézőpontja van, és minden egyes érintett sokféleképpen tudja elmondani a maga „igazságát”. Gond csak akkor van, ha mindegyik fél azt hiszi, hogy az ő igazsága az IGAZSÁG — vagyis csak az a helyes (mert ebben az esetben a másik biztosan téved). Legtöbbször mindannyian úgy hisszük, hogy iga­zunk van, tehát egy-egy kapcsolatban általában két embernek van igaza, és ennek megfelelően pontosan két helytelen változat létezik.

Ez a kapcsolatmodell a legrosszabb esetben kudarcra van ítélve, de a legjobb esetben is csak a „megjárja, elvagyunk” és a neheztelés/ frusztráció időszakai közötti libikókázásról beszélhetünk.

Egy napon két nő kopogtatott az ajtómon. Át akartak téríteni engem a saját hitükre. Elmondták, hogy az ő hitük (különösen a hitüknek az általuk képviselt ága) mutatja az egyetlen igaz utat Istenhez. Minden más ösvény hamis. Értékeltem a hölgyek abbéli reményben rám áldozott idejét és erőfeszítéseit, hogy ezáltal elju­tok az üdvösségbe, és szívélyesen fogadtam őket. Rá kellett azonban mutatnom arra, hogy pár nappal azelőtt valaki más kopogott be hozzám ugyanígy érvelve – de egy másik egyház képviseletében.

Feltettem hát nekik a kérdést, hogy vajon melyiküknek lehet igaza. Egy semleges nézőpontból logikusan az következett, hogy ha mindkettejük útja az egyetlen út, akkor az egyik helyes, a másik viszont mindenképpen helytelen. Ezért megkérdeztem tőlük, hogy melyikük mond igazat, és melyikük hazudik. Mindkettőjük szerint pusztán egyetlen igazság létezett, az övék, és minden más vagy igaz­talan, vagy az ellenség műve. Nem nehéz belátni, hogy az a világ, amely ezzel a szemlélettel van tele, a paranoia és a konfliktusok vi­lága. Itt mindenki, akinek a gondolkodása vagy a hitvilága eltér az enyémtől, elpusztítandó ellenség – ami élethű képet fest jelenlegi világunkról.

Mi alakíthatta ki ezt a gondolkodásmódot? Nem más, mint az az igény, hogy igazunk legyen. Ha nekem és neked is igazad kell hogy legyen, akkor elkerülhetetlen az ellentét, mivel megpróbállak majd lehengerelni az igazság(osság)ommal. A világ természetesen nem érthet mindig egyet a saját igazunkkal, ezért aztán folyamatos frusztráltság és boldogtalanság az életünk. Miért nem gondolkod­hat és cselekedhet mindenki ugyanúgy, hiheti ugyanazt, és élhet ugyanazon erkölcsi szabályok, értékek és jó szokások szerint úgy általában, mint én? Ha a kapcsolatainktól azt várjuk, hogy ilyenek legyenek, akkor folytonos csalódásban lesz részünk. És hogy miért fáj annyira a többiek mássága?

Egyszerűen azért, mert mélyen belül attól rettegünk, hogy ők talán jobban csinálják, mint mi. Törzsi lények vagyunk; mindenki, aki tőlünk eltér, másik törzs tagja. És mi történt a történelem fo­lyamán a rivális törzsek között? Igen, így van – végtelen harcok és háborúskodás. Ezért ha valaki nem olyan, mint mi, az eltávolodás­sal/elkülönüléssel jár, ez pedig félelmet szül, amit aztán gyakran a konfliktusainkon keresztül fejezünk ki. (Az eltávolodás az el­kerülhetetlen Bukás bibliai visszhangját kelti, mert mélyen minden elkülönülés arra az illúzióra emlékeztet minket, hogy Istentől/az istenségtől különvalók vagyunk.)

forrás: Delina