Hirmagazin.eu
Főoldal » Márciusi ifjak életrajza: Petőfi Sándor I. rész
1848-49

Márciusi ifjak életrajza: Petőfi Sándor I. rész

Sandor Petofi

Márciusi ifjak életrajza

Az 1848-as forradalom közvetlen előkészítésében, valamint a 15-i eseményekben részt vett, harminc évnél fiatalabb személyek. Márciusi ifjaknak az irodalomtörténet a radikális forradalmi szellem irodalmi képviselőit nevezi, Petőfi baráti körét, a magyar vidék céljaikkal rokonszenvező irodalmárait, a márciusi forradalom ifjú szónokait, a Márciusi Klub, majd az Egyenlőségi Társulat fiatal tagjait, a Marczius Tizenötödike és más radikális lapok politizáló írógárdáját.

A márciusi ifjak nevei és életkoruk a forradalom idején

– Ágai Adolf (12 éves);
– Bozzai Pál (19 éves);
– Bulyovszky Gyula (21 éves);
– Degré Alajos (28 éves);
– Emődy Dániel (29 éves);
– Farkas Lujza (Szathmáryné) (30 éves);
– Gaal Ernő (?);
– Hamary Dániel (22 éves);
– Hatala Péter (16 éves);
– Hermann Rosenfeld (?);
– Irányi Dániel (26 éves);
– Irinyi József (26 éves);
– Jókai Mór (23 éves);
– Kléh István (23 éves);
– Koplánszki Károly (18 éves);
– Korányi Frigyes (19 éves);
– Lehotzky Pál (27 éves);
– Nyáry Albert (20 éves);
– Oroszhegyi (Szabó) Józsa (26 éves);
– Pálffy Albert (28 éves);
* Petőfi Sándor (25 éves);
– Sebő Antal (18 éves);
– Sükei Károly (24 éves);
– Szathmáry Pál (?);
– Szegfi Mór (23 éves);
– Szikra Ferenc (?);
– Telepy Károly (19 éves)
– Vajda János (21 éves);
– Vasvári Pál (22 éves);
– Vidats János (22 éves);

Petőfi Sándor

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza,[1] 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra.

A tanulást 18 éves korában abbahagyva színész lett és közben verseket kezdett írni. 1844-től élt Pesten és 1846-tól baráti körével irodalmi társaságot szervezett. Ezidőben fiatal kora ellenére már országos hírnévre tett szert. Kevés olyan költő van a világirodalomban, akinél az élet és költészet olyan tökéletes egységet alkotott, mint nála. A „márciusi ifjak” egyik vezetőjeként részt vett az 1848. március 15-i forradalomban, amelynek a szimbólumává vált. A 26 éves költő ezután a szabadságharc küzdelmeiben is részt vállalt. A történészek mai álláspontja szerint életét is áldozta a magyar szabadságért, hiszen 1849. július 31-én esett el a segesvári csatát követő fejvesztett menekülés közben, a honvédeket üldöző kozák ulánusok által elkövetett mészárlásban. Rejtélyes eltűnésének minden körülménye, azonban nem tisztázódott még a mai napig sem.

Ő a magyar romantika kiteljesítője és koráig még ismeretlen témákat honosított meg a magyar költészetben: nála jelent meg először a családi líra, szerelmi költeményeiben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása, tájköltészetében pedig a „puszta”, a magyar Alföld méltó rajza. Ő írt először verseiben a „világszabadságról” és általa teljesen új hang szólalt meg a magyar irodalomban. Közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, hiszen a nép nyelvét beemelte az irodalomba és a versek külső formája helyett a gondolatot állította középpontba.

Számos költeménye minden magyar előtt közismert. A Szeptember végén című versét például a világ szinte összes irodalmi nyelvére lefordították. János vitéz című elbeszélő költeményéből daljáték, bábelőadás, rajzfilm és rockopera is készült. Legismertebb verse a Nemzeti dal, mely a magyar hazafias költészet kiemelkedő hatású alkotása. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi.

„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”– Németh G. Béla (1982)

Petofi szulohaza KiskorosonSzármazása, gyermekkora

Édesapja Petrovics István (Kartal, 1791. augusztus 15. – Pest, 1849. március 21.) mészárosmester, a közhiedelem szerint szerb, valójában szlovák családból származott, de ő magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínűsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petőfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ág, amely a Turóc vármegyei Necpál községből ered.

Anyai nagyapja, Hrúz Mihály, tehetős redemptus, aki Kecskemét város tekintélyes polgára volt. Édesanyja, Hrúz Mária (Necpál, 1791. augusztus 26. – Pest, 1849. május 17.) férjhezmenetele előtt mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvű volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért át.

Petrovics HruzPetrovics István és Hrúz Mária valószínűleg Maglódon ismerkedtek meg, ám 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot, Mikulás Dániel evangélikus lelkész eskette őket, nejével mindketten az evangélikus vallást gyakorolták. Petrovics ekkor szabadszállási csapszékbérlő volt, majd 1821-ben Kiskőrösre költöztek. 1822–24-re a családfő kibérelte a kiskőrösi mészárszéket és ott lakott nejével együtt, így született ott meg ötödfél évi házasságuk után első gyermekük, Sándor.

Petőfi Sándor az 1822. december 31-éről 1823. január 1-jére virradó éjszakán született Kiskőrösön, ahol január 1-jén keresztelték meg az evangélikus vallás szerint. A gyermek születésekor oly gyengécske volt, hogy egy emlékező szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen öccse, Petőfi István 1825-ben született.

Petofi anyakApjának a kiskőrösi bérlet elég jól jövedelmezett. A 3 évi ciklus leteltével, 1824. október 14-én a nagyobb kiskunfélegyházi székbérletre vállalkozott és ez év októberében családjával együtt oda is költözött. A család jóléte itt még inkább föllendült és Petőfi vidám és boldog gyermekséget élt, melynek emlékei később is mindig édes érzéssel töltötték el szívét. Petőfi e várost Szülőföldemen (1848) című költeményében születése helyének nevezte, e szavai később sok vitára adtak okot a két település, Kiskőrös és Kiskunfélegyháza, illetve a költő életrajzának kutatói között is. A család először meglehetősen jó anyagi körülmények között élt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, a mészárszék mellett kocsmát bérelt és működtetett. A család anyagi felemelkedésének helyszíne egy ideig Kiskunfélegyháza volt. A családfő fenntartott két mészárszéket Kiskunfélegyházán, illetve Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját földjeiken és bérelt földeken is gazdálkodott.

Tanulóévei

Petőfi eleven, elmés, kissé makacs, de jószívű gyermek volt. Kemény apja szigorúsággal, anyja gyöngédségével vezette. Édesapja lehetőségeihez mérten megpróbálta a legjobb iskoláztatást biztosítani gyermekeinek. Az ifjú Petőfi összesen kilenc iskolában tanult, már ötévesen koptatta az iskolapadot. Félegyházán ment először iskolába, itt azonban inkább csak vendégként járt be a római katolikus elemibe egy ideig, 1828 elején, mivel már ezt megelőzően oktatták olvasásra és rajzra, a rajzhoz később is kedvet mutatott. Ezután három évig Kecskeméten tanult, 1828. május 10-én vitte apja az evangélikus népiskolába, itt íratta be 1829. május 10-én, illetve 1830. május 15-én. Az intézményben már némi latint is tanult. Szállása Habel Józsefnél volt, aki akkor az öreg Petrovics félegyházi és kecskeméti mészárszékének haszonbérlőtársa volt. Vakációzni haza, vagy kiskőrösi rokonaihoz járt.

1830-ban szülei Félegyházáról hat évi ott lakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresetükből meglehetősen szép vagyont, házat és földet szereztek. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be Petőfi Kecskeméten, apja 1831 elején hazavitte Szabadszállásra, ahol akkor Ujlaky István református rektor algimnáziumra készítette fel a fiúkat.

1831. szeptember 28-án apja a dunántúli Sárszentlőrincre küldte fiát az evangélikus algimnáziumba, ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András főleg a latin nyelvet és szépírást tanította nagy kedvvel, és Petőfi mindkettőben kitűnt. Szerette ezt az iskolát, és boldog gyermekkora volt: szülei gondosan ellátták, szállása a község legjobb családjainál volt, és bár már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szívesen részt vett diáktársainak, főleg a kissé nagyobbaknak játékaiban is. A második évben Németh Ferenc néptanítónál lakott.

1833-ban a német nyelv tanulása céljából Pestre vitte apja Stark János Síp utcában lakó cipészmesterhez, és augusztus 27-én beíratta a Széna téri (ma Deák Ferenc tér) evangélikus német gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályba járt az 1833–34-es tanévben. Egy Petrovics nevű lovashajdú rokonánál lakott. Ekkor már nem volt olyan jó tanuló. Apja emiatt 1834-ben a piaristákhoz vitte, ahol az I. grammatikai osztályban a többnyire német tanuló közt leginkább a magyar nyelvben volt jó, illetve osztálytársai közül ő írt és rajzolt a legszebben. Itt sem tanult jobban és az első osztályt 1835 nyarán csak elsőrendű bizonyítvánnyal végezte. Érdeklődése már ekkor a színészet felé fordult, ezenkívül osztályában túlságosan sokan voltak. Pesten sokat volt alkalma gyakorolni a német nyelvet. A szünidő nagy részét keresztapja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kiskőrösön.

Apja már azon gondolkodott, hogy kiveszi az iskolából, de 1835-ben újra beadta felekezetének aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. A kisvárosban, a kevésbé népes osztályban Petőfi megint kitűnt rendes magaviseletével és szorgalmával, mely a 2. és 3. évben még jobban fokozódott. Mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta a latin versformákat. Kedélyélete fejlett, költői ambíciói ébredeztek; szívesen olvasta a kis könyvtár költői és történeti műveit, elsősorban Horatius ódáit szerette. Mikor azonban Aszódon színitársulat járt, színésznek akart felcsapni. Emiatt apja, akit Petőfi tanára, Koren István sietett értesíteni, meg is fenyítette fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utolsó évben öccsével együtt.

Itt lobbant fel első szerelme Cancriny Emilia iránt, akihez szerelmes verset írt. Itt barátkozott össze Neumann Károllyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal. Részt vett egy pár ártatlan diákcsínyben is. 1837 karácsonyára három iskolatársával Pencre (ma: Pest megye) ment, ahol nagynénjét, Hrúz Annát látogatta meg, aki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetőnő.

Petőfi mint első eminens tanuló hagyta el 1838. június 30-án az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitűnt a magyar fogalmazásban, és az év végi búcsúvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár írt, ezúttal őrá bízták. Az 54 hexameterből álló vers fennmaradt és ez Petőfinek legrégibb ismert költeménye, címe: Búcsúzás 1838-ik évben.

Aszódi éveiről az Úti jegyzetekben így emlékezik meg:

„Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.”

Az 1845-ben írt Úti jegyzetekben említett első szerelme a tizenöt éves Cancrinyi Emília volt, egy özvegy evangélikus lelkész leánya, aki Aszódon diáktársa volt. Emília kisasszony nagyjából egyidős volt a költővel, és idős korában kellemetlenül érintette, hogy az emlékezetében nyilvánvalóan megkopott aszódi diák körül olyan nagy felhajtást csaptak a korabeli újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. Csak abban hasonlított a legtöbb múzsához, hogy ő sem szerette a verseket. Petőfinek hozzá írt névnapi köszöntőjét azonban megőrizte, bár egyáltalán nem tartotta becsben, mert végül elkallódott. Sírja a tápiószelei temetőben van.

Petofi haza Kiskunfelegyhazan

Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért, és a serdülő Petőfire a hányattatás és szenvedés súlyos évei vártak. Apját, aki az 1830-as években Szabadszálláson is évről évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838. évi árvíz elöntötte földjét és elvitte házát, egy megbízottja hűtlenül kezelte egyik bérletét, sőt peres úton megkárosította és birtokai egy részét 1839-ben elárverezték. Egy rokona, akinek kölcsönt adott és akiért jótállott, megbukott, Petrovicsot is magával rántotta, emiatt 1840-ben már úgyszólván semmije sem maradt. A sok csapás méginkább ingerültté tette a különben is szigorú apát, aki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni. Hozzájárult ehhez, hogy évről évre mind kevesebbet tudott érte áldozni is. A fiúra nézve pedig ezek az évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert fényes szellemi tehetsége kezdett kinőni az iskolai szűk keretekből és bizonytalan célok felé hajtották.

Petőfi 1838. augusztus 31-étől a Selmecbányai Líceumba járt, ahol az 5. osztályba, első éves rétornak iratkozott be. Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, és a vegyes nemzetiségű ifjúság közt, melyben – ahogy a tanárok közt is – pánszláv törekvések is megnyilvánultak, ő magyarnak vallotta magát és lelkesen csatlakozott az ifjúság kebelében fennállt Nemes Magyar Társaság nevű önképzőkörhöz. E társaságban – melybe első éves rétor létére nem kezdő, hanem rendes tagként vették fel – elemében érezte magát, versekkel és bírálatokkal többször fellépett. Itt szavalta október 31-én a Csákot, november 7-én A hűtelenhez című költeményét (elveszett); 1839. február 16-án felolvasták A költő keserve című költeményét (az érdemkönyvből kitépve). Bolemann ekkor megjósolta, hogy ebből a fiúból még költő lesz. Tehetségét szította a pár évvel idősebb Szeberényi Lajos, a társaság elnöke, akivel Petőfi barátságot kötött. Boleman István és Lichard Dániel voltak tanárai, előbbi költészettant, latin fordítást, stílusgyakorlatokat és földrajzot tanított, az utóbbi pedig hittanra, régiségtanra és magyar történelemre oktatta az ifjúságot latinul, mivel magyarul nem tudott. Ezenkívül a német nyelvet is gyakorolták.

Az iskolában azonban rohamosan hanyatlott, főleg egyes tárgyak tanulására adta magát és önművelésének élt. Szegénysége is nyomasztó volt rá nézve, az alumneumban ebédelt. Hogy eljárhasson a színházba, amelyért rajongott, egy és más holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája[* 3] korhelységgel vádolta tanárai, később apja előtt. Ezért megharagudott gazdájára és 1839 elején Szeberényi közelében, özvegy Fedáknénál bérelt lakást.

A félévi vizsgája is rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmű tanárától, Lichard Dánieltől magyar történelemből elégtelent kapott. Apja erre megírta neki, hogy mint érdemtelen fiúról leveszi róla kezét, mire Petőfi 1839. február 15-én elhagyta a selmeci líceumot.

Vándorévei

Az ifjú gyalog ment Prencsfaluba és ott aludt, majd harmadnap a kocsmáros szekerén utazott tovább a legközelebbi állomásig. Innen Hontnémeti, Ipolyság, Vác felé vette útját Pestre, ahol március 3–4. körül a Kecskeméti-házban szállott meg. Itt apjával találkozott, de megszökött tőle és Rónai álnév alatt a Nemzeti Színházhoz szegődött statisztának. Körülbelül két hónapot töltött a színháznál. Májusban egy rokona, Salkovics Péter mérnök vette magához Ostffyasszonyfára azzal a szándékkal, hogy majd a soproni líceumban fiával együtt taníttatja. Itt vakációzott vele Orlai Petrich Soma is, aki szintén rokona volt és mindvégig jó barátja maradt. Egy környékbeli földbirtokos leánya, a szép és gazdag Tóth Róza iránt itt táplált szerelmi ábrándjai még pár év múlva is felhangoztak költeményeiben. Orlai így írja le az akkor látott Petőfit: «középmagasságu, szikár, fahéjszin arczu, sörte kemény barna hajú ifjú, villogó fekete szeme fehérét vércsikok futották át, daczos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedett, hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszinű szürke czérnakabát földte tagjait.» Mikor azonban eljött a szeptember, a mérnök mást gondolt, és azzal a kifogással, hogy úgysem lesz belőle komédiásnál egyéb, sorsára bízta Petőfit.

Így a rokonságtól is távozásra kényszerülve Petőfi bement szeptember 5-én Orlaival és a mérnök fiával Sopronba, de ő nem a líceumba tért be, hanem 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát a Gollner-féle 48. számú gyalogezredbe, hogy senkinek se legyen terhére. Nem dicsőségvágyból tette, hanem dacból és szükségből. A 16 éves „zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény” panasz nélkül végezte terhes szolgálatát, és össze-összejött diák barátaival is. Katonáskodása idején ismerkedett meg Pákh Alberttel. Használta az iskola könyvtárát és részt vett néha a magyar társaság ülésein, legfőbb vigasztalását pedig a verselésben találta, de életének soproni szakaszából nem ismerjük versét. Nyomorúságai közt és a durva környezetben jövő hivatásának gondolata tartotta fel lelki erejét. 1840 tavaszáig maradt Sopronban, akkor századja március közepén Bregenzbe indult, nem kis örömére Petőfinek, aki alig várta, hogy Tirolt és még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át és a Petőfi századja is ott fog állomásozni. E csalódás lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta még eléggé ki sem fejődött szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az 1840 őszi nagygyakorlatok alatt vért köpött, emiatt Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták. Ezután Zágrábban tífuszt kapott, és szeptemberben újra kórházba került. Eredménytelenül gyógyították, a kórházat 1841. január 20-án hagyta el. A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a jövőre minden kilátás elborulása lelkileg is beteggé tette az ifjút; szenvedéseit csak Kuppis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, akire később is mindig szeretettel gondolt vissza. Az emberséges ezredorvos, Römer doktor, aki részvétet érzett az intelligens ifjú iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását. Petőfit így egészségügyi alkalmatlanságra hivatkozva 1841. január 31-én leszerelték. A január 15-én lefolytatott kórházi vizsgálat után tett jelentés alapján február 23-án a katonai szolgálat alól fölmentették és mint rokkantat többedmagával Sopronba vitték, ahol 28-án obsittal végleg elbocsátották.

Miután elfásult kedélye barátai körében kissé fölpezsdült, egy hét múlva Pápára indult Orlaihoz, aki akkor már ott tanult. Itt barátai felruházták, keresetet szereztek neki, sőt, Tarczy Lajos tanár pártfogásával a tanárok felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is, noha nem volt bizonyítványa és az iskolai év vége felé járt. Csak három hétig maradt Pápán. Itt is nélkülözött, a tanulásba lassan szokott bele, és mikor egy ízben obsitos katonaruhájában jelent meg az előadáson, a tanulók nagy kacagásban törtek ki, és a tanár kiutasította. Pozsonyba vándorolt, ahol Szeberényi és több régi tanulótársa tanult, de itt nem lelt módot a megélhetésre, emiatt tovább vándorolt színésztársaságot keresni. Előbb Győrbe gyalogolt, de mivel ott nem volt társulat, Pestre utazott hajón, majd ismét gyalog Dunavecsére látogatott el szüleihez, akik a falu kocsmáját bérelték és nagyon szegényen éltek. Apja azt kívánta, hogy mészáros legyen, anyja a továbbtanulást sürgette, maga pedig a színészpálya dicsőségére vágyott, mert hírnévre vágyott és meg akart gazdagodni, hogy szüleit segíthesse. Mivel azonban nem sikerült eloszlatni apja előítéleteit, anyja kívánsága győzött és 1841 áprilisában felgyalogolt Selmecre bizonyítványáért. Pár hónapig még otthon maradt és verseket írt, de mivel az iskolai év kezdete még messze volt, legalább próbát akart tenni időközben a színészettel.

Első próbálkozása a színészettel

1841 júliusában kezébe vette a vándorbotot. Pestre, majd Veszprémbe, Füredre ment, azután átkelvén a Balatonon, Somogy vármegyén keresztül Ozorára ért, ahol több életrajzírója szerint Sepsy Károly hattagú színészcsapatába állt. Ez egy szegényes kis társaság volt, ami Tolna és Fehér vármegye kisebb községeiben játszott. Ő a színcédulákat írta és hordta ki, majd a kellékekről gondoskodott, de fel is lépett, először a Peleskei nótáriusban. Mikor a társaság mindenből kifogyva, Mohácson feloszlott, Petőfi megunta a színészetet és anyjának tett ígéretéhez híven iskolába készült. Sopronba, onnan Pozsonyba, majd, mivel itt sem talált biztos módot a megélhetésre, Pápára ment.

A pápai kollégiumban

1841 őszén újra tanulásra adta fejét, a Pápán töltött esztendő későbbi tevékenységére és életére is kihatott. Tanára, Tarczy Lajos szerzett neki egy kis keresetet. Beajánlotta Horváth István ügyvédhez, akinek Lenke leányát tanította, amiért kosztot és egy pár forintnyi havi fizetést kapott; tanítványa azonban 1841 decemberében meghalt, így Petőfi elesett a rendes koszttól és havi díjtól. Horváthnál másolt még ezután is, lakása Orlaival együtt egy szabónál volt. Az iskolába a VII. (logikai) osztályba vették fel, melyet 1841–42-ben jó eredménnyel végzett; kedvelt tárgyaiból, a magyar, német nyelvből és földrajzból kitűnő volt, de a többi tantárgyat nem szerette és elhanyagolta. Még többet tanult magánúton, sokat olvasta Schillert, Lenaut, Heinet; a magyar költőket minden társa közül ő ismerte a legjobban. Nagyon szerette Gvadányi Józsefet, Csokonai Vitéz Mihályt, legnagyobb hatással azonban Vörösmarty Mihály költészete volt reá. Fejlődésére rendkívül kedvező volt ez időszak, amihez hozzájárult, hogy nemes törekvésű barátok környékezték: Jókai Mór, Orlai Petrich Soma, Kozma Sándor és mások. Itt tanult Kerkapoly Károly, Ács Károly, Kolmár József is. Mind jelentős szerepet vállaltak a Tarczy vezetése alatt állt önképzőtársaságban, és Petőfi mint költő, bíráló és szavaló csakhamar feltűnt (55 ülés közül 19-en szerepelt), több jutalmat nyert és az évzáró örömünnepen is fényesen szerepelt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című verse, melyet elküldött Bajza Józsefnek, a kor legelső kritikusának, megjelent az ország legelső szépirodalmi lapjában, az Athenaeumban. Petőfi ettől számította írói pályáját.

A költő neve „Petőfi” lesz

A pápai tanuló 1842 májusában a következő levelet intézte Bajza Józsefhez, néhány vers kíséretében:

Tekintetes Szerkesztő Ur!

Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok
Tekintetes urnak alázatos szolgája
Petrovics Sándor
tanuló

Pápán, maj.5.1842

1842 júliusában még így írja alá Szeberényi Lajosnak írt levelét:

Édes Lajos Barátom!

Irtam Pápán Júl. 7-n. 1842.
igaz barátod
(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló,
(hajdan) Rónai színész,
(jövőben) Sió színész és literator.

A borozó témában.

1842. május 21-én az Athenaeumban leközölték A borozó című versét. Ez volt első megjelent alkotása – ekkor még Petrovics Sándor aláírással, de november 8-án ugyanitt a Hazámban című költemény alatt már Petőfi Sándorként írta le nevét.„

Kecskemét mart. 5-n 1843.

Édes Barátom!…

Pápán vagy két napig Domanovszky barátunknál laktam, kitől a többek közt hallám, hogy… szerelmi bajaid vannak; s te, barátom, ezt eltitkolád előttem… de bocsánat, bocsánat, édes barátom, hogy ezt várni mertem tőled; hisz én még nem tettem magam érdemessé bizalmadra. – Amit utósó leveledben a szinészetről írsz, helyeslem, s követni fogom: studium, fáradatlan studium! – Irám, hogy lemondok a verselésről? „nem tudják, mit beszélnek” valami ilyféle van a szentírásban. – Tehát kitaláltad volna a „borozó” szerzőjét, ha Petrovics alatta nem volna is? No ugy remélem, még könnyebben kitalálád, ki az a Petőfi Sándor, ugyan az Athenaeumban. Karácsonykor Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb irót vélt rejtezni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett 2 férfi körében. Boldog fél nap! Szinésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit; de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram. Tisztelj meg, szeretett barátom, nem sokára leveleddel, mit legforróbban várok. De minél előbb, hogy még itt érhessen Kecskeméten. A levél cime legyen: Petőfi Sándor szinésznek, Szabó József társaságánál Kecskeméten. És ezzel csókol
hű barátod Petőfi Sándor.”

A vizsgálatok befejeztével Petőfi és Orlai először Jókait látogatták meg augusztus második felében Komáromban; innen három nap múlva gőzhajón Pestre, majd Dunavecsére utaztak Petőfi szüleihez, akik nagy örömmel fogadták jó útra tért fiukat. Egy heti időzés után, a Dunán dereglyén megint Pestre utaztak. Itt Petőfi egy ruhakereskedésben sárgagombos frakkot és fehér cilindert vett. Másnap egy paraszt fuvaros szekerén Mezőberénybe, Orlai szüleihez vették útjukat. Cegléden és Szarvason át, többnapi út után érkeztek meg. Itt töltötték a nagy szünetet (szeptember és október elejét). Petőfi fellépett Demény színtársulatában a Peleskei nótáriusban, Baczur Gazsi szerepében, és szavalt is. Október elején Debrecenbe is ellátogatott Orlaival, meglátogatta Csokonai sírját, elbúcsúzott barátjától és a Hortobágyon át, Tiszafürednek és Jászberénynek kerülve, Szabadszálláson át, gyalog hazatért Dunavecsére. Ezen útjának benyomása alatt írta a Hortobágyi kocsmárosné kezdetű első népdalát. Szülőhelyének ekkori viszontlátásakor írta a Hazámban című költeményt, melyet már Petőfi Sándor név alatt adott ki november 3-án az Athenaeum. Vörösmartynak feltűnt a költemény és azt hitte, hogy a Petőfi név alatt valamelyik idősebb író rejtőzik.

Második próbálkozása a színészettel: mint vándorszínész

Szüleitől, akiknek kevés bevételéből nem akart támogatást elfogadni, októberben a pápai kollégiumba készült. Megérkezésekor Domanovszky Endrénél szállt meg. Horváth István ügyvéd megígérte, hogy ismét ad neki munkát, de inkább egy rokonát fogadta fel. Mivel Pápán nem tudta eltartani magát, keserves vívódás után elhatározta, hogy szakít a tanulói pályával és vágyait követve, színész lesz. A képzőtársaságban azonban olyan jó benyomást tett, hogy november 12-én tiszteletbeli tagnak választották. November 2-án elhagyta Pápát és november 5-én Szuper Károly ajánlása alapján Szabó József Székesfehérváron szervezett új vándorszínész-társulatába állt be. Borostyán név alatt lépett fel november 10-én, azután még több alkalommal, például november 12-én a Párizsi naplóban egy inas szerepében, ekkor írta Első szerepem című költeményét, de leginkább súgónak alkalmazták. Némethy György színésszel lakott együtt a Szent István utcában, Magyar György csizmadiamester földszintes házában, két kis ablaka a Papnövelde utcára nyílt. Fizetése havi 28 forint lett volna, de a társaság dolga rosszul folyt és a tagok ennek a felét is alig kapták meg fizetésük gyanánt. Zajos sikerei egyáltalán nem voltak, sőt orrhangja miatt nem is szerette a rendező felléptetni. Sokat nélkülözött és pápai barátjai küldtek neki segélyt, ezzel tartotta fenn magát, míg a társulat sorsa jobbra fordult. Szuper színésszel jó barátságban élt, a család körében többször szavalta költeményeit és ez enyhített némileg sanyarú sorsán; november 18-án házigazdája meghívta Szuperékkel együtt disznótorba, ebből az alkalomból írta Disznótorban című költeményét.

Költőként egyre nagyobb sikerekre tett szert, már december 4-én megjelent harmadik verse is az Athenaeumban (Bujdosó). Emiatt karácsonykor Pestre utazott, ahol személyesen megismerkedett Vörösmartyval és Bajzával, hogy őszinte véleményüket kérje költeményeiről. Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, hogy igazat mondjanak neki, majd a dicséretek után hamar felfedte, ki is ő valójában. Egy boldog félnapot töltött körükben.

Petőfi társulata 1843 januárban kettészakadt, ő az egyik felével 11-én Kecskemétre vándorolt. Szuperék szekerén ült. Este Dunapentelén szálltak meg. Másnap átkeltek a Dunán és Dunavecse mellett mentek el, estére elértek Szabadszállásra és másnap délben Kecskemétre. Itteni tartózkodását az tette kellemesebbé, hogy Jókai akkor ott tanult, elvezette őt Ács Károlyhoz is, akit szintén Pápáról ismert, gyakran felkeresték egymást, felolvasták és bírálgatták műveiket. Itt másolta le Petőfi Jókainak Zsidó fiú című drámáját, melyet pályázatra küldött be az akadémiához. Itt is közös szobája volt Némethy színésszel, akivel közös ágyban hált egy parasztasszony házában, akinek a koszttal együtt tíz-tíz forintot fizettek havonta. Itt is sokat nyomorgott, és bár élt-halt a színészetért és Shakespeare szerepeit nagy becsvággyal tanulmányozta, mindig mellékszerepeket kapott. Csak egyszer jutott fontosabbhoz, amikor jutalomjátékában, március 23-án a Lear király bolondját játszotta sikerrel, ebből az előadásból neki 10 váltóforint jutott. A sikernek azonban hamar vége lett, mivel a társaság tönkrement.

Kecskemétről is több dalt küldött az Athenaeumnak, mindig a legszigorúbb bírálatot kérve Bajzától. Ez év (1843) májusára országgyűlést hirdettek Pozsonyba; Petőfi abban a reményben, hogy ott jobb színtársulatot fog találni, melynél előhaladása is biztosabb lesz, elhagyta a kecskemétit. Útközben április elején Pesten meglátogatta Vörösmartyt, Bajzát, és ismeretséget kötött Petrichevich Horváth Lázárral, a Honderű, és Garay Jánossal, a Regélő szerkesztőjével, valamint Frankenburg Adolffal. Elrándult Pápára is, ahol barátainál Orlai és Domanovszky Endrénél időzött, míg május elején Pozsonyba ment, útközben meglátogatván Győrben a novellaíró Kovács Pált.

Pozsonyban csalódás fogadta, mivel Fekete Gábor, a színigazgató nem vehette fel, mert társulata már úgyis a kelleténél népesebb volt. Újra kezdődtek az ínség napjai, így az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjénél, Záborszkynál kapott némi másoló munkát és az ezért járó csekély díjból (ívéért 25 garas járt) tengette életét. Büszkeségét azonban semmi szenvedés nem törhette meg. Panaszos levelet írt június 1-jén Bajzának, akinek több költeményt is küldött. Garaynak még Pesten 4 verset adott át, hogy a Regélőben Andor deák álnév alatt közölje, és így megtudja Petőfi, mit szól e versekhez Bajza, aki az Athenaeumban heti lapszemlét szokott írni. Garay azonban kitette a versek alá a költő nevét, mire ez a Bajza lapjában éles hangú nyilatkozatban tiltakozott a szerzői jog efféle önkényes megsértése ellen. Pozsonyban ismerkedett meg Lisznyai Kálmánnal, aki május vége felé mint jurátus, a gőzhajón megérkezett az országgyűlésre. Lisznyai magához ölelte a kopott, igénytelen külsejű ifjút, rögtön a „Zöldfában” levő szállására hívta, megosztotta vele pénzét, ellátta öltözettel. Elvitte őt az ifjú írókhoz, megismertette Degré Alajossal, Berecz Károllyal, Vachott Sándorral és Imrével, Pompéry Jánossal és Kuthy Lajossal. Lisznyai és Vachott szívesen segítették is; amikor Vachott jegyese látogatására Pestre utazott, aláírási ívet bocsátott ki az athenaeisták közt, amelyen Petőfi javára 30 forint gyűlt össze; azt is kieszközölte Vachott, hogy Pestre hívják meg valami méltóbb foglalkozásra.

Fordítói pályafutása

Bajza tudomására jutott Petőfi nyomora. Baráti társaságában pénzt gyűjtött neki, s valószínűleg ő vette rá Nagy Ignácot arra, hogy fordítói munkát kínáljon az ifjú költőnek. Hogy a Kisfaludy Társaság Külföldi Regénytára számára regényeket fordítson. Petőfi július 1-je körül jött Pestre. Itt először Bernard Károly A negyven éves hölgy című francia regényét fordította németből, mellyel 3 hét alatt elkészült és 100 váltóforintot kapott érte. Ezután James Robin Hood című angol regényét fordította le, szintén németből, melyért 300 váltóforintot ígért Nagy Ignác, de 400-at fizetett ki. Az előbbi regény – a cenzúra kivánságára A koros hölgy címmel – 1843-ban, az utóbbi pedig 1844 elején jelent meg a Külföldi Regénytár 17., illetőleg 22–24. köteteként. Ekkor pár napig Kemény Mihálynál a Dorottya utcában lakott, azután Fekete Lajos jogászhoz költözött és augusztusban az Országúton (Múzeum körút) vett ki egy szobát, a Nemzeti Múzeumra nyíló két ablakkal. Most, hogy így jobbra derültek napjai, Petőfi elég vidáman élt, eljárt a színházba, reggelizni pedig a Pilvax-kávéházba, a fiatal írók gyülekezőhelyére. Augusztus végén Orlai is nála töltött pár napot. Régi barátai közül Pesten találta Sass Istvánt, aki akkor orvosnövendék volt; új ismeretséget is kötött, különösen Pálffy Albert és Lauka Gusztáv voltak mindennapos vendégei. Fordítása lassan haladt a fővárosban, azért Kemény tanácsára augusztus végén Gödöllőre ment és ott gyorsan végezte munkáját.

Harmadszori próbálkozása a színészettel

Még ekkor is a színészi pálya dicsőségére vágyott és alig fejezte be a fordítást, Erdélybe készült azzal a szándékkal, hogy csak mint híres színész tér vissza Pestre. Búcsút véve barátaitól, előbb Mezőberénybe ment, ahol egy hetet Orlaiéknál töltött; egy napon Gyulára is kirándultak, hogy megtekintsék a vár romjait. Tessedik Lajos társaságában Debrecenbe indult; itt Komlóssy Ferenc színigazgató meghívta ugyan társulatához 1843 október elején, de itt csak egy hétig maradt és csak egyszer lépett fel, ugyanis az igazgató azzal a feltétellel állt elő, hogy Petőfinek majd Kolozsváron a karban is énekelnie kell, amihez nem volt tehetsége. Erre megvált Komlóssytól és egy kis társasághoz szegődött, ahol jobb szerepeket remélt; ezen kis társasággal október 10–13-ától Diószegen játszott, majd november 4-e táján Székelyhídra ment a társaság; ő azonban három hétig betegeskedett, ezért nem lépett fel. November 24-én a társaság fölbomlott és Petőfi pénze fogytán november 24–28. között már csak nyári ruhában tért vissza Debrecenbe, elgyengülten, betegen.

Nyomor Debrecenben

Eztán jutott Debrecenbe, melyre később emlékezve így írt: „Hej, Debrecen… sokat szenvedtem én tebenned”. Először a városi társulatnál talált állást, majd egy kisebb, hamar tönkrement vándortársulat ismét elcsalta. Végül a Sopronból megismert barát, Pákh Albert későbbi humorista – aki jogászként és nevelőként dolgozott a városban – adott a beteg, elgyengült és anyagi nyomorral küszködő költőnek szállást és kölcsönt ahhoz, hogy Pestre jusson. Amennyire tehette, Bajza is küldött tiszteletdíjat, de mindez kevés volt és Petőfi egy telet többnyire fűtetlen szobában, fázva, éhezve húzott ki. Fogas Józsefnénél, a debreceni színház jegyszedőjénél lakott, a város végén, a Várad utcai új soron, kilátással az akasztófára lakott. Fogasné szívességéből a színházba is eljárhatott.

„Az 1843/4ki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszinész fiú voltam, kire se isten se ember nem nézett, nem ügyelt.” – Úti levelek.

Nyomorúsága közt is törhetetlen szorgalommal művelődött. Még Pápán kezdett franciául tanulni, tudását vándorlásai alatt tökéletesre csiszolta. Használta a főiskola könyvtárát, Victor Hugo és Béranger költeményeit eredetiben olvasta; megismerkedett a francia romantikusokkal, dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott, Tieck fejtegetései útján behatóbban megismerte Shakespeare művészetét. Maga is számos költeményt írt.

Egy füzetbe másolta úgy 70-80 versét, majd 1844. február 11–14. közt a hideg télben az áradó Tiszát megkerülve kopott ruhában, gyalog, kezében egy súlyos ólombottal és egy kopott vászontarisznyában verseivel elindult, hogy műveinek kiadót találjon. Egy emberséges vasárus még hat húszast csúsztatott a zsebébe. A Fogasnénál maradt 120 váltóforintnyi tartozásáért Pákh Albert vállalt jótállást. Tokajnak került, mert az áradások miatt nem mehetett Tiszafüred felé. Tokajban megpihent, majd Miskolc felé haladt. Innen az országúton Mezőkövesdnek felé Egerbe, ahol Tárkányi Béla egri kanonok és költő a lelkes kispapokkal együtt rendkívül melegen fogadta. Pár napig maguknál tartották a költőt, lelkesedve hallgatták verseit, útiköltséget gyűjtöttek neki; maga Petőfi is fölmelegedett e körben és itt írta Egri hangok című költeményét. Az egri növendék papok szekeret fogadtak neki, hogy ne kelljen gyalogolnia, ezen utazott Pestre. Pesten hiába keresett kiadót, és a kétségbeesés szélén úgy döntött, Vörösmartyhoz fordul és tőle kér verseire ítéletet. „A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.” A nagy költő, akit Petőfi „Magyarország egyik legnagyobb emberének” tartott, átolvasta az ifjú pályatárs verseit, megadta neki az erkölcsi elismerést és lelkes ajánlással a Nemzeti Kör – a haladó pesti polgárság és értelmiség ellenzéki szellemiségű szervezete – elé terjesztette a versek kiadásának ügyét. A kör[20] tagjai: Vörösmarty, Tóth Gáspár, Fáy András, Szigligeti Ede, Lendvay Márton színész, Fényes Elek tudós statisztikus összeültek, hogy a művek megjelenjenek, március 27-én elhatározták a kiadást. Petőfi nyomban 75 pengő forint előleget kapott. Ekkor akadt egy jó nevű mecénás is, Tóth Gáspár szabómester, aki a költemények kiadási költségeit magára vállalta, sőt Petőfinek 60 pengőforint előleget is adott, melyből azonnal megküldötte Pákh kezéhez, még a 45 napi határidő előtt, a debreceni háziasszonyánál maradt tartozását. Pestre érkeztekor a Kecskeméti-házban lakott, de megismerkedett Várady Antallal, aki magához vette lakótársnak. Bajza és Vörösmarty beajánlották őt Vahot Imrének, aki sógorától, Erdélyi Jánostól annak külföldön tartózkodása idejére átvette a Regélő Pesti Divatlapot és nevet változtatva, július elejétől Pesti Divatlap címen készült kiadni a lapot.

Biztos írói állás Pesten

Így végre sok hányattatásai után révbe ért, és első dolga volt hazasietni a húsvéti ünnepekre, szüleihez. Azok kimondhatatlan örömmel fogadták már-már elveszettnek vélt fiukat (Füstbe ment terv), apja is végképp kibékült vele (Egy estém otthon). Miután pár napra Pestre utazott, április közepétől ismét két egész hónapot otthon töltött Dunavecsén, kipihenve magát sok szenvedése után. Ideje itt olvasgatás, dolgozás és idilli szórakozások közt boldogan telt, csak szüleinek szűkös állapota búsította, de közel látta az időt, hogy segíthet rajtuk is. Közte és apja közt minden félreértés végképp elenyészett, s Petőfinek ezután többször volt alkalma bizonyítani fiúi szeretetét. Ekkor írta családi témájú műveit. Költészetében kiváló hely jutott fiúi érzelmeinek; anyjáról mindig végtelen gyöngédséggel emlékszik meg, apjáról itt-ott némi jóindulatú humorral, de gyakran meleg érzelemmel és büszkeséggel is. A Vecsén töltött két hónapot a 14-15 éves Nagy Zsuzsika iránt érzett ábrándos szerelem tette még emlékezetesebbé, mely több finom hangulatú költeményéhez adta az ihletet. Petőfi ugyanis nem a szülői házban lakott, mert szüleinek, akik már akkorra elszegényedtek, egy szobácskájuknál több nem volt; az öreg Petrovics megkérte Nagy Pál ottani tehetős közbirtokost, hogy két szobájából engedjen át egyet fiának szállásul. Nagy Pál szívesen teljesítette a kérelmet és a költő elfoglalta a rendelkezésére bocsátotta a szobát, amely függönyökkel, kárpitozott ággyal és ruganyos pamlaggal volt ellátva. E szokatlan kényelmet rajzolja Ebéd után című költeményében. Házigazdájának lánya volt a szőke, kék szemű Zsuzsika, akivel a költő naponként beszélgetett, sétáltak egymással és szinte észrevétlenül fejlődött szívükben az idilli érzés. Ekkor történt, hogy Petőfi kirándulás alkalmával Szűcs János rektort, aki a Dunába esett, mint ügyes evezős, kimentette a halál torkából.

A fiatal segédszerkesztő költeményben vett végső búcsút a színészélettől: „Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek!” Július elsején nekifogott a szerkesztőségi tevékenységnek, s közben a feszített munka mellett ontotta verseit – az ország pedig Csokonai óta először kapta fel fejét, sikere egyre felfelé ívelt.

Dunavecséről visszatért Pestre, hogy segédszerkesztői állását elfoglalja. Vahotnál lakása, kosztja és 15 váltóforint havi fizetése volt; ezért köteles volt a Pesti Divatlap minden számába verset írni (2 forint külön díjért), újdonságokat szerkeszteni, a beküldött költeményekre szerkesztői üzeneteket írni, és mindennap fölmenni Pestről Budára, a Gyurián és Bagó által bérelt egyetemi nyomdába és ott végezni a korrektúrát. Az állás nem volt fényes, de legalább biztos; és Petőfinek elég volt, hogy végre Pesten lehetett, az irodalmi élet központjában, ahol ekkor a politika is elég tárgyat adott az eszmecserékre. Ekkor Vahot a Kunewalder-házban lakott (a jelenlegi Műegyetem helyén); innen szeptember végén a Kölber-házba költöztek, ami a Hatvani és a Magyar utca sarkán állt, és a II. emeleten laktak. Petőfi is itt lakott 1845. január 20-ig. A délelőttöt otthon töltötte a szerkesztőségben, vagy szobájában dolgozva, délután ellátogatott a Pilvax-kávéházba, ahol az akkori fiatal írók asztaltársaságot alkottak; vacsorára a Komlóba jártak. Legjobb barátai voltak az írók közül Pálffy Albert, Pákh Albert, Vachott Sándor, Jókai Mór, a színészek közül Egressy Gábor, a vidéki írók közül Tompa Mihály és Kerényi; az idősebbek közt Vörösmartyt és Bajzát szerette legjobban. Jól érezte magát a fiatal írók közt, akik felismerték tehetségét és akikkel fesztelenül vitázhatott. Részt vett olykor mulatozásaikban is, de inkább a társalgás, mint a bor mámorában lelte kedvét; nagyon keveset ivott, noha ekkoriban sok bordalt írt. Júliusban kirándult Kunszentmiklósra, ahol Bankos Károly vendége volt; de ezenkívül az év második felében 1845. április 1-jéig alig mozdult ki Pestről. Utazásai közben népdalokat is gyűjtött az Erdélyi János Népdalok gyűjteménye számára, melyek ott meg is jelentek, sőt egy eredeti költeménye is. A színpadon még egyszer föllépett 1844. október 12-én, Egressy Gábor jutalomjátékában, a Szökött katonában mint nótárius, de elfogultan játszott és ezzel végképp búcsút mondott a színészetnek.

Nyugodtabb helyzetében ritka termékenységet fejtett ki, újabb költeményei sűrűn követték egymást nemcsak a Divatlapban, hanem a többi szépirodalmi lapban is. Tárgyköre is tapasztalatainak, érintkezéseinek többoldalúságával párhuzamban egyre bővült; nemcsak népdalokat és bordalokat írt, hanem a társadalmi és politikai élet mozzanatai is lelkesítették. Költészete tartalmilag mélyült, formailag tisztult és mindinkább kibontakozott az ő sajátos eredetisége, mellyel szokatlanul kivált a korabeli fiatal írók, Vörösmarty és Bajza modorának utánzói csoportjából. A hang egyszerűsége, természetessége és közvetlensége, a képzelet csodálatos könnyedsége és szabadsága, géniuszának eredeti és magyar bélyege által csakhamar kedves költőjévé tették a közönségnek, kivált az ifjúságnak. Megszilárdította népszerűségét a Nemzeti Körtől kiadott első verses kötetének, Petőfi Sándor verseinek megjelenése, 1844-ben. E kötet az őszi vásárkor jött ki, 109 verssel. Október 27-én jelent meg A helység kalapácsa című parodikus elbeszélő költeménye is, melyben az akkori elbeszélő költészet és novellairodalom dagályos nyelvét gúnyolja ki igen sikerülten; értéke inkább hangjában és nyelvében van. Még ebben az évben írta a János vitézt, november második felében 6 nap és 6 éj alatt. Népmesének nevezte, mert egy részét népmesei motívumokból szőtte és a népmesék hangjában adja elő, de vett külföldi regékből is vonásokat és az egészet a maga fantáziája szerint alkotta meg. E költemény nagyon tetszett Vörösmartynak; Petőfi azonban nem talált rá kiadót, ekkor Vahot Imre vette meg 100 forintért, ő adta ki 1845 elején.

A szerkesztő Vahot Imre üzleti érdekeket is figyelembe véve irányítgatta a költőt, hogy emelje a Divatlap olvasottságát. Petőfi népies helyzetdalaival, életképeivel felkapott költővé vált, de ő már túl kívánt lépni ezen a hangon: amikor azonban eltért a közönség által igényelt normáktól – mint A helység kalapácsában – éles kritikával fogadták és ellenségeket szerzett magának.[8]

Folytatjuk a második részben.

Hasonló hírek

Az 1848–49-es szabadságharc csatái: Szőregi csata

info

Az 1848–49-es szabadságharc csatái: Arad ostroma

info

Az 1848–49-es szabadságharc csatái: Bábolnai ütközet

info
-------------------------------------------------------------------------------------------------

Maradj otthon, vigyázz magadra, vigyázz az idősekre és a gyermekekre, és tevékenykedj az interneten, olvasd a Hirmagazin.eu Online Médiát!

Köszönjük, hogy a Hirmagazin.eu Online Médiát választottad!

Azon dolgozunk, hogy ami Téged érdekelhet, azt kivétel nélkül el tudd olvasni nálunk!

Bármilyen észrevételed, javaslatod, híred, cikked, képed vagy videód van, azt írd meg, küldd el nekünk ide: [email protected].

Adj meg egy nick-nevet (Téged azonosító, általad kitalált nevet, ha nem szeretnéd a teljes nevedet feltüntetni az anyagaid mellett), vagy add meg a keresztnevedet, vagy a teljes nevedet, a Te anyagaid látogatottságának "gyümölcsét" élvezd Te! Mi azt a nevet tesszük az anyagaid mellé, amit Te az e-mailben kérsz!

Dolgozzunk össze, légy részese a mi sikerünknek, ahogy mi is részesei szeretnénk lenni a Te sikerednek!

Hirmagazin.eu Főszerkesztősége


Figyelem!

A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások, kommentek nem a Hirmagazin.eu Online Média nézeteit tükrözik!

Szerkesztőségeink a hírek publikálásával, megjelenítésével foglalkoznak, a hozzászólásokat, kommenteket nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tükrözik.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljetek!

A visszatérő vulgárils, gyűlölködő, uszító kommentelőket tiltjuk oldalunkról!

Célunk az, hogy olyan olvasótábort szolgáljunk ki munkánkkal, akik, egyfelől örömüket lelik az általunk közzétett híranyag olvasásában, másfelől valós tájékoztatást jelent részükre a Hirmagazin olvasása!

Köszönjük a megértéseteket!

Hirmagazin.eu Online Média - főszerkesző
--------------------------------------------