Szent Korona és koronázási ékszerek

A SZENT KORONA

Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy mikor készíthették királyi koronánkat, és mikor alakult ki az a misztikum, amely övezi, nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1074 októberében VII. Gergely pápa még a következőket írja Salamon királynak: „Országod véneitől tudhatnád, hogy Magyarország, melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel és adott át, a római szentegyházé. A megboldogult Henrik császár pedig, mikor az országot Szent Péter tiszteletére meghódoltatta, és a királyt legyőzte, a lándzsát és a koronát elküldte Szent Péter sírjához, győzelmének dicsőségére oda irányozván az ország jelvényeit, ahonnan méltósága ered.” Tehát ekkor még úgy hitték, és az eredményesség jegyében kísérelhették meg elhitetni is, hogy az a bizonyos korona és lándzsa, az „ország jelvényei” visszakerültek Rómába, származási helyükre.
Ugyanakkor 1166 körül egy bizánci szónok Mánuel császárt dicsőítő beszédében már úgy fogalmaz, hogy a magyar békekövetség többek között felajánlotta néki:

„A te jogarod alatt vétessen jegyzékbe Pannónia koronás temploma a körülötte lévő székvárossal, hogy a pannon uralkodók királyi koronája a te hatalmasságodnak legyen függvénye.” Egyértelmű tehát: a 12. század közepére már kialakultnak tekinthető az a szokás, hogy a koronázási jelvényeket Székesfehérvárott őrzik, és a magyar királyok hatalma egy bizonyos koronával – a Szent Koronával – való koronázás függvénye. E két időhatár között kell tehát nyomoznunk, amikor a korona eredetét keressük. (Pannónia rövid története: Pannónia a Római Birodalom egyik provinciája volt. Északról és keletről a Duna, nyugatról Noricum – kezdetben kelta királyság, majd római provincia – határolta, déli határa a Száva folyótól mintegy 30–50 km-nyire délre húzódott. Nyugati határa – a Borostyánkő út védelmi igénye miatt idővel nyugatabbra tolódott és így állandósult. Területe a mai Kelet-Ausztriát, Szlovákia Dévény-Pozsony környéki részét, Észak-Szlovéniát, valamint a Kárpát-medence délnyugati részét, azaz Magyarország nyugati felét (Dunántúl), Észak-Horvátországot, Észak-Szerbia egy részét (Macsói körzet és a Vajdaság szerémségi körzete), valamint Bosznia-Hercegovina északi sávját foglalta magába.

A területen eredetileg illír törzsek, pannonok és azalok éltek, majd az i. e. 4. századtól kelta hódítók érkeztek. A kelták uralmának Burebista, dák király vetett véget: a dákok az i. e. 50-es években Erdély felől előrenyomulva először a szkordiszkuszokat győzték le, majd i. e. 50 körül a Patissos folyó mellett lefolyt véres ütközetben a boiokat és tauriszkuszokat. Ettől kezdve a Dunántúl területe dák befolyás alatt állt. Burebista halála után (i. e. 44) királysága szétesett, a dák fennhatóság megszűnt.

Az i. e. 1. századig a rómaiak nem nagyon foglalkoztak Pannóniával, „a pannonok földjével”. A római szerzők barbárnak, civilizálatlannak írják le a vidéket. Pannónia pontos földrajzi képét illetően is rengeteget tévedtek, a területet övező érdektelenség miatt. Például úgy képzelték, hogy a Duna egyik ága az Adriai-tengerbe, a másik a Fekete-tengerbe ömlik („bifurgatios”). Csak az i. e. 1. századra kezdett Pannónia a rómaiak számára is fontossá válni, a térségbe irányuló fokozódó kereskedelmi tevékenységük következtében. Pannónia ugyanis szárazföldi hidat képzett a Balkán és Itália között, illetve itt húzódott az ókor egyik fontos kereskedelmi útvonala, a borostyánút.

Pannónia tartomány meghódítása több részletben történt, i. e. 35 és i. sz. 49 között. Először, i. e. 35-14 között csak a Balatontól nyugatra lévő területeket foglalták el római csapatok, stratégiai megfontolásból, mivel itt húzódott a borostyánút. Augustus uralkodása alatt, i. e. 14-9 között került sor a Dráva-Száva közén élő kelta-pannon törzsek (szkordiszkuszok, breukok, amantinok) leigázására északon a Dráva, keleten a Duna vonaláig. Az újonnan szerzett területekre Illyricum provincia részeként tekintettek a rómaiak. I. sz. 6-9 között zajlott le a pannon-dalmata lázadás, amelyet Augustus mostohafia, a későbbi Tiberius császár vert le. Ezt követően, i. sz. 10-ben az eddig meghódított pannon-kelta területen Illyricum Inferior néven önálló provinciát alakítottak ki.)

A 11. század második felében a világi hatalomra törő pápaság és korábbi oltalmazója, a Német-római Császárság között súlyos viszály támadt. Mindenekelőtt azért mentek ölre, hogy kinek a joga legyen az invesztitúra, azaz a legtöbbször hatalmas földbirtokkal járó egyházi méltóságok betöltése, a főpapok kinevezése. A németekkel hadilábon álló László király ebben a küzdelemben eleinte a pápát támogatta. Uralma vége felé azonban megszállta Horvátországot, amelyre hűbéri jogon a Szentszék is igényt tartott, ezért viszonyuk ellenségessé vált. László utódja, Kálmán, aki e foglalásokat nemcsak megtartotta, de gyarapította is, úgy próbálta elismertetni hódításait és megengesztelni az egyház fejét, hogy 1106 októberében a guastallai egyetemes zsinaton lemondott az egyházfő javára a magyarországi főpapok kinevezési jogáról.

Ám nem véletlenül írta egy kortárs lengyel krónikás, hogy Kálmán a „tudományával felülmúlta korának összes uralkodóját”. Hamarosan kigondolta, hogyan járjon túl a pápa eszén, hogyan szerezze vissza elveszett jogait. Alig egy esztendővel korábban adta feleségül unokahúgát, Szent László leányát a bizánci császárhoz. Piroska kiházasításával kapcsolatos tárgyalásain tapasztalhatta, hogy a császár dölyfösen semmibe veszi a pápai törekvéseket. Arra hivatkozik, hogy legfelségesebb elődje, a kereszténységnek hajdan szabad működést engedélyező Nagy Konsztantinosz (V. (Trágyanevű) Konsztantinosz, eredetileg Konsztantinosz Kopronümosz (718 – 775. szeptember 14.), (görögül:Κωνσταντίνος Ε΄, uralkodott először 741 – 742 júniusa; másodszor 743. november 2. – 775. szeptember 14.) a Bizánci Birodalom császára volt, aki III. León és Mária fiaként került trónra, és folytatta annak képromboló politikáját. Uralkodása idején kemény harcok folytak a bolgárokkal) császár az Isten kiválasztottja volt, ezért a mindenkori bizánci uralkodó is teosztefész, vagyis Isten által koronázott császár. Megvolt tehát a minta: jogilag hasonlóvá kell változtatni a magyar királyságot is. De hogyan? Ehhez egy olyan isteni eredetű korona kellett, amely a korabeli emberek vallásos misztikuméhségét kielégíti, és kellőképp alátámasztja a magyar uralkodó országa egyházainak igazgatására irányuló törekvéseit.

Kálmán kincstárában volt egy csodálatosan szép arany abroncskorona, amelynek peremeit igazgyöngysor ékesítette, lemezét pedig hatalmas drágakövek – zafírok és almaindin-gránátok – díszítették. Az ékkövek között szimmetrikusan az égi pártfogók (Gábriel és Mihály arkangyal), az ezen világi élet biztonsága fölött őrködő katonaszentek (Szent György és Demeter), majd az egészséget biztosító orvosszentek (Szent Kozma és Damján) szépen megmunkált zománcképei helyezkedtek el. Elöl, az abroncs fölött félkör alakú és háromszögletű, színes, hegyükben drágakövet tartó, azsúr rekeszzománc oromdíszektől közrefogva az égi trónuson ülő, világszabadító Krisztus finom-mívű képe díszelgett. A korona hátsó részén, mintegy Krisztus mennyei hatalmának földi tükörképeként igazgyöngysorral övezve Dukász Mihály bizánci császár ikonszerű mellképe volt látható, tőle jobbra az abroncson társcsászárának, Konsztantinosznak, balra pedig I. Géza magyar királynak a portréját foglalták zománcba. A diadém két oldalán négy-négy, hátul pedig egy aranylánc csüngött le, végeiken három-három drágakővel.

Ez a női korona (szaknyelven sztemma) közel állt Kálmán szívéhez, hiszen nevelőanyja, Szünadéné viselte, akit ezzel talán Gézával kötött frigye alkalmából ajándékoztak meg. Igen ám, de ennek a koronának semmi köze nem volt a magyarság keresztény hitre térítésében oroszlánrészt vállaló, első magyar királyhoz, az időközben szentté avatott Istvánhoz, így isteni eredetét azonnal kétségbe lehetett vonni. Kálmán pedig – akinek a pápa is ezt írta: „szokatlan járatossággal tűnsz ki az egyházi írások tudományában s az egyházjog ismeretében” – nagyon jól tudta, hogy Szent Istvánnak II. Szilveszter pápától elnyert koronáját III. Henrik német-római császár – amikor Aba Sámuel ellenkirályt 1044-ben legyőzte, és kincstárát elragadta – visszaküldte Rómába, s helyette ő adott a trónjára visszahelyezett Péter királynak a német hűbért fémjelző hatalmi jelvényeket. De azt is jól tudta, hogy keresztény felfogás szerint minden megszentelődik, ami valamilyen módon kapcsolatba kerül a szentek ereklyéivel. Gondolt tehát egy merészet, s előhozatta Szent István koponyájának ereklyetartóját. Ezt a két-két arany keresztpántból félgömböt formázó breviáriumot Szünadéné koronájának képeit jól ismerő (de az is lehet, hogy alkotó) hazai ötvösművészek készítették. A főhelyet a pántok találkozásánál itt is a világmegváltó Krisztus zománcképe uralta egy közepébe épített kereszttel. A pántokra pedig oldalanként három-három (más elképzelés szerint eredendően is két-két) tanítványának ugyancsak rekeszzománcból készített képét helyezték el. Így juttatták kifejezésre, hogy István hasonlatos hozzájuk, ő a magyar nép igazi apostola.

Kálmán úgy döntött, hogy ezt, a szent király csontjai által megszentelt ereklyetartót összedolgoztatja anyja koronájával, s így egy olyan zárt koronára (akkori nevén kamelaukionra) tesz szert, amilyent ez idő tájt kezdtek a császárok viselni. Mivel a koronát Szent István egykor II. Szilvesztertől kapta, aki jelentős természettudós, matematikus, csillagász és kronográfus volt, a kiválóan képzett király a korona összeillesztésénél figyelembe vétette a korának minden kozmológiai és kabalisztikai ismeretét, ugyanúgy, ahogy a szent király akkor ismert eszméit is, hogy növelje az új jelvény Szent István-i eredetének hitelét, és az kielégítsen minden teológiai és tudományos igényt. (Más feltevés szerint az abroncs is eredendően része volt az ereklyetartónak, csak a világi uralkodók hármasának rekeszzománc képei nélkül. Ha ez így igaz, az említett képek csak I. Géza és Kálmán idejében lehettek kiemelt szerepűek. Ám Géza már jóval a szentté avatás előtt meghalt, tehát ismét csak Kálmán lehetett az, aki ezeket a koronára helyeztette.)
A korona tehát elkészült, de hiányzott hozzá az a magyarázat, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy viselőjének joga van országa egyházi ügyeinek intézésére. Kálmán e problémára is megtalálta a megfelelő megoldást. A tudós győri püspökkel, Hartvikkal újra megíratta István életrajzát, és ezt a legendaváltozatot kanonizáltatta, hitelesíttette az egyházzal. Ám ebbe már belefoglaltatta a szent király koronakérésének históriáját az alábbi módon: a lengyelek fejedelme, Mjeskó elküldte követeit a pápához, hogy számára királyi felségjelvényeket kérjenek. A római főpap méltányolta is folyamodásukat, s elkészíttette a kért koronát. De mielőtt átnyújthatta volna azt a lengyel követségnek, éjjel, álmában látomása volt: megjelent neki Isten angyala, és közölte vele, hogy másnap egy ismeretlen nép követei jönnek ugyancsak koronát és apostoli áldást kérni, s az ő szentéletű uralkodójuknak kell az új diadémot elküldenie. A felserkent pápa kételkedett látomásában, és úgy döntött, igazolják vagy cáfolják annak hitelét az események. Reggel azonban megjelent előtte Asrik érsek, és előadta a magyarok királyának kérelmét. Mit tehetett erre a pápa?
(Asrik érsek története: Levente fősámán 298. Arvisura Csalán rovása

HÁRMAS NÉVADÁS

A kettős koronázás nem hozza meg a kívánt békességet, sőt éppen erre az időre tehető, hogy a keleti és déli országrészekben a gyermekeket három névre is keresztelték. Szentdemeter környékén sok híve volt a bizánci egyháznak, de amikor a nyugati hittérítők megérkeztek, mindenkit megkereszteltek római hitre (is). A Domonkossal érkező Uruk-ummai úzokat Kolozs-vásárhelynek Petre nevű helységében telepítették le és a községeket Úzdi-Szentpéternek nevezték el. Ez azt jelentette, hogy az ummai úzok felvették Szent Péter utódjának, a római pápának latin nyelvű nyugati kereszténységét. Így aztán mindenkinek uruki, bizánci és római neve lett. Ugyanez történt a görögül és latinul is beszélő Domonkossal is. 980-tól járta az uruki, a bizánci és a római keresztények intézményeit. Mégis, amikor Rómában II. Szilveszter elé került, III. Ottó mainzi érseksége nem őt, hanem Szár László bátyját, Sebestyént akarta esztergomi érsekké kineveztetni. Pedig Domonkost már Turfánban is és Bizáncban is püspökké szentelték. Neki is három neve volt: Turu, Mihály és Domonkos. Amikor Domonkos előadta a pápának, hogy uruki kísérettel a Szentföldön is járt és egy darabkát is hozott a Krisztus keresztjéből. Szilveszter nemcsak a Domonkos rátermettségét és nyelvtudását vette figyelembe, hanem ezek mellett azt is, hogy végigjárta a Szentföldet. Így aztán Domonkost érsekké, Sebestyént pedig püspökké szentelte. Domonkos 954-ben született, Sebestyén pedig 979-ben, tehát alig 22 éves volt. De Ottó igen kedvelte az alkalmazkodó kispapot, ezért javasolta erre a magas egyházi méltóságra. A pápánál természetesen számított az életkoruk is. Sebestyén örült annak is nagyon, hogy Sarolt és István kérelmére kinevezték veszprémi püspökké. Örömmel hagyta ott Rómát és 1000-ben szüretre már hazaérkezett. István az anyjára bízta, hogy az is nézzen utána Veszprémben, a fejedelemasszony székvárosában, hogy s mint megy végbe az első püspökség felállítása. A régi uruki templomot székesegyházzá alakították át és az 1001. évi medvetor első napján Sebestyén felszentelte. Sarolta büszke volt rá, hogy a régi pogány és uruki keresztény hagyomány is fennmaradt annyiban, hogy a fejedelemasszonyoknak újra külön aranyasszony-papjuk és püspökük lett. Ravennából zsinat után megérkezett Domonkos és Sebestyénnel együtt nekiláttak a további püspökségek megszervezésének. István és Domonkos a Rómában előterjesztett tervük szerint a veszprémi püspökségen kívül még a kalocsai, egri, pécsi, győri és gyulafehérvári püspökség megalapítását tartotta szükségesnek. Az esztergomi érsekség így hat püspökséggel rendelkezett.

A kettős koronázás után Domonkos először is az esztergomi érsekséget szervezte meg. De nem Sarolt terveinek megfelelően, aki Sebestyénnel és a Mainzban kiképzett hazai kispapokkal már az 1000. év utolsó negyedében kialakította az esperességeket, hanem a mainzi érsekség és III. Ottó tanácsára Itáliából, Germániából és Polóniából hozott térítőkkel szervezte meg az új esperességeket. Ezek után megvetették az alapját a templommal rendelkező egyházközségeknek. Domonkos rendszere szabta meg a további püspökségek kialakításának módját is. A székesfehérvári esperesség a veszprémi püspökség területéhez tartozott. Itt a Mainzban tanult Csaba lett az esperes. Amíg az új székesegyház elkészült, az uruki kis kápolnát használta. Az egyházi szervezet dolgát Domonkos és Sebestyén még Ravennában véglegesen megtárgyalta. Ennek megfelelően Sarolt kispapjai Székesfehérváron is, Veszprémben az uralkodók papjai lettek. Sarolt udvari káplánja és püspöke tehát Sebestyén volt, Csaba pedig Fehérvár esperese lett. Később ő volt az ország nádora. A Géza által megkezdett esztergomi bazilika építését csak 1001-ben fejezték be. Ide Domonkos már érsekként érkezett. De még folyt a belső festési munka, amikor már megállapították az esztergomi érsekség területét, Sasvár, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör esperességgel. Ez a rész mindig az uralkodó területének számított. A veszprémi püspökség megszervezése szerint Veszprém, Visegrád, Fehérvár és Kolon esperességével mindig az aranyasszonyoké, az uralkodónőké volt.

Az Istenanyának, Magyarország Aranyasszonyának ajánlották fel. Bár a pannonhalmi apátság is Veszprém területére esett, mégis mivel Géza-korabeli alapítású volt, a későbbiekben is független maradt Veszprémtől is meg Esztergomtól is. A győri püspökséghez tartozott Komárom, Győr, Moson és Karakó esperessége. Az egri püspökséghez tartozott Újvár, Borsod, Zemplén, Ung, Borsova, Szabolcs, Bihar, Zaránd, Békés, és Külső-Szolnok esperessége. A pécsi püspökség Baranya, Somogy, Tolna és Fejér esperességének kisebb részét kapta, Bolgyánvár és Valkóvár egy-egy részével. A kalocsai püspökség Csongrád, Bács, Bodrog és Ajtony országának esperességeivel alakult meg. A gyulafehérvári püspökségé volt Hunyad, Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka és Felső-Szolnok esperessége, Kraszna és Szatmár területével. A pannonhalmi apátságot még Géza korában, a Nagyszala 992. évi döntése alapján, az Uruk városából visszatért Domonkos szentelte fel. Örömmel vitte a hírt Bizáncba is, Rómába is az apátság létrejöttéről, ahol kispapokat fognak kiképezni. Ehhez Bizáncban is, Rómában is hozzájárultak. Ennek az apátságnak a megszervezése is hozzájárult ahhoz, hogy Ravennában Magyarföld első érsekévé nevezték ki. Bár a 992. évi Nagyszala úgy döntött, hogy az Encs-Ibos-Karatán-Bécs közötti Avaria (hazánk földje) papjainak nagy többsége a kiképzésre Mainzba küldött hazai fiatalságból fog kikerülni, Bizánc miatt ezt a területet az avar keresztény papok mellett a bajor hittérítőknek engedték át. A Gizellával bejött papok, latin tudásukra hivatkozva erősen követelték az érseki és püspöki helyeket, de ez Domonkos és Sebestyén korában nem sikerült. A pécsváradi apátságot még Domonkos és Sebestyén vette tervbe, de az apátság benépesítését csak később hajtották végre. Avaria érsekévé a salzburgi érseket nevezték ki. Domonkos 1003-ban halálosan megbetegedett. Áldását adta Sebestyénre, aki aztán ő utána csakugyan esztergomi érsek is lett, de az azzal járó szervezői munkáját nem sokáig folytathatta, mert az orvosok hibájából 1007 tavaszán meghalt.

Mivel papi orvosok kezelték, mindenki arra gyanakodott, hogy a bajor papok tették el láb alól. Utána Anasztáz-Asrik lett az esztergomi érsek. Ő István beleegyezésével a legrátermettebb nyugati hittérítők közül választotta ki az új püspököket. Ezek a papok aztán elpusztítottak minden korábbi egyháztörténeti írást. Sebestyén ugyanis még a régi rovásjeleket is alkalmazta. A királyi ház és Sarolt veszprémi püspöksége, meg a budavári esperesség még magyar nyelven levelezett. Domonkos egyházszervező munkája is rovásokkal, magyarul folyt. Egészsége is ebben a munkában ment tönkre, de ez nem számított, amikor minden rovást el kellett pusztítani. István később beleegyezett a latin nyelv kizárólagos használatába. Amikor III. Ottó meghalt és udvari kancelláriáját II. Henrik feloszlatta, Heribert vezető írnok 10 beosztottjával István udvarába került. Először csak István levelezését végezték, de amikor Domonkos meghalt, 1003-ban megbízta őket a veszprémi püspökség és a pannonhalmi apátság írásbeli dolgainak a végzésével is. Amikor aztán az új esztergomi érsek, Sebestyén is meghalt, minden egyházi levelezés Heribert szétküldött seregének a kezébe került.

Ezek a türelmetlen bajor írnokok aztán elégettek minden rovással vegyes írást, a Domonkos és Sebestyén, meg a budavári uruki püspökség levelezéseit, tehát az első okmánytárat. A Szent Mártonról elnevezett pannonhalmi apátságot a Géza által idehívott Brúnó alapította. Innen, 992-től -1007-ig, Sebestyén haláláig-15 év alatt sok magyarul is tudó kispap került ki, ezek is hittérítő munkát végeztek. Ez alatt a 15 év alatt csaknem 100 magyarul beszélő kispapot képeztek ki Pannonhalmán. Sebestyénnek érdeme az is, hogy Domonkos hozzájárulásával a nazirságot fogadó kispap rétegből 1003-1006 között kinevelte a pásztói, zebegényi és pentelei domonkos rendi, meg a veszprémi aranyasszony szerzetesrendet. Ez eleinte csak kis létszámmal működött a budavári uruki esperesség alatt. Domonkos és Sebestyén, István helyeslésével azon volt, hogy minden 10 falunak legyen papja és egy kis temploma, a vásárral rendelkező helységek pedig állítsanak fel egy esperességet. Eleinte tehát 10 plébános tartozott egy esperes alá. A Pannonhalmán kiképzett kispapok közül 2-2 egyházfi került a 44 esperességbe, 3-3 pedig a Domonkos-rendbe, hogy az elhalálozó espereseket, vagy helyetteseiket innen pótolhassák. 1008 után azonban mindez megváltozott, mert az Anasztáz-Asrik-féle egyházszervezés félretette a Domonkos-Sebestyén-féle rendet.

Az ünnepnapokat és minden más munkaszünetet áttették vasárnapra. Így akarták biztosítani, hogy az igehirdetésen és a szentmisén mindenki ott legyen. Ilyenkor került sor a papi tized beszedésére is. A tizedet világi egyházfik vitték be az esperesnek. Közben a pap is, az esperes is kivette a maga részét a tizedből és a püspöki részt így szolgáltatták be a püspökségnek. Az esztergomi érsek a maga részét az érseki kincstárba tette, s a pápai tizedet továbbította Rómába. A dézsma fizetése sokaknak nem tetszett, ezért akinek módjában állott, áttért a bizánci hitre. Azok nem követeltek dézsmát. De sokan gyermekeiket megkereszteltették uruki, bizánci és római módon is. Sőt a pogány arbag-sámánok, vagy a magyari táltosok is kereszteltek. A néptől mindenki a maga hasznát leszedte. Sokan vándoroltak a gyérebben lakott területekre, ahol az uruki és pogány hitűek voltak többségben. Az ország peremrészein és a hatalmi harcok miatt még a fejedelmi és a vezéri családokban is elég gyakori volt a hármas névadás. Vecelinéknek nem tetszett, hogy Sebestyén a fehérvári esperességet Pata tárkány-fejedelem egyik fiával töltötte be, a veszprémi püspök, Csaba pedig uruki neve helyett a Mihály nevet vette fel.

Ezt azért kifogásolták, mert a veszprémi püspökségnek Szent Mihály volt a patrónusa. Csaba ellen más okból is folyton áskálódtak a felsőbb egyházi szerveknél. Hogy ne lehessen kifogásuk, Pata tárkány-fejedelem második fiának az uruki Bene név helyett a Benedek nevet adták. Harmadik fia a rokon bolgár nép hőse után az Aba nevet is viselte. Sebestyén megengedte, hogy Benedek-Bene az uruki egyház keretein belül megszervezze a Domonkos-rendet. Ezért Benedeket előbb budavári esperessé, majd váci püspökké nevezte ki. Így 1010-ben mind a három rend és a veszprémi női kolostor is a régi uruki egyház fennhatósága alatt maradt. Sarolt haláláig (1012) nem engedte ki a kezei közül a veszprémi női kolostor irányítását. Utána Gizella a Heribert tanácsára minden veszprémi rovást elégettetett. A Vecelin vezette Hunt, Héder, Pázmány és Vigman-féle lovagoknak az sem tetszett, hogy mire Domonkos Ravennából megérkezett Esztergomba, István, Sarolt és Gizella az elhunyt olasz származású pannonhalmi apátúr helyére, ha ideiglenesen is, Pata úr második fiát, Bene kispapot jelölte. Fő bűnéül azt rótták fel, hogy egy magyar pogány főúr fia Szent Benedek nevét merészeli viselni, amikor a legtekintélyesebb bíborost is Benedeknek hívják. Később 1012-1024 között ő lett a római pápa. Benedek már 1000-ben 48 kispapnak való növendéket vett fel kiképzésre a pannonhalmi apátságba. István megkoronázása után Benedek-Bene kispapot Rómába küldték továbbtanulni. Utána Rasina lett az új pannon-halmi apát. Ő már megfelelt Vecelin csoportjának. Rá is szolgált a bizalomra: egy mesterségesen előidézett tűzvész minden Benedek-Bene által készített okmányt elpusztított. Sebestyén hiába akart volna 1002-ben Veszprémből vizsgálatot indítani.

Pannonhalma közvetlenül a római pápához tartozott. A budavári beavatott központ már kezdettől fogva küldött növendékeket körzetéből Pannonhalmára. Itt már 973 őszén felállították a salzburgi érsekséghez tartozó fehéregyházi latin szertartású esperességet. Az első esperes Fekete Arnó volt salzburgi érsek leszármazottja volt. Nagy elődje után budai Arnónak nevezték. Ez az Arnó esperes Encs-Ibos-Bécs körzetéből hozott be avar származású kispapokat, akik az itt beszélt magyarhoz nagyon közel álló nyelven beszéltek. Valójában Budavár, Avarbástya, Kurtán-vára és Kurszán városa is fejedelmi birtok volt, de Árpád a bátyja iránti tiszteletből Kurtán birtokát Visegrádtól a Duna mindkét oldalán egészen Százhalombattáig meghagyta a Kurszán családjának a tulajdonában. Visegrád várától tehát Százhalombattáig battai avar papok, mint uruki papok teljesítettek egyházi szolgálatot. Ezért Árpádot is a Fehéregyházán lévő uruki egyházközség templomában temették el. Kurszán utódai között csaknem minden nemzedékben volt Kurszán, Kurtán, vagy Apor nevű ivadék. A Kurszán-ivadékok gyermekei közül többen a szüret első napjaiban születtek. Márpedig ez ősi névadó szokás szerint-minden ilyenkor született Megyer törzsbeli fiúgyermeket – Kusály, Apor, Kurszán vagy Kurtán névre kereszteltek. Lányaik mind főúri családokba mentek férjhez. Így aztán a fejedelmi családban és az Öregek Tanácsában Kurszánnak, az első jász-síksági fejedelemnek mindig volt egy-két leszármazottja. Ezért még a mainzi érsekség nyilvántartásában is úgy szerepeltek, mint magyar társuralkodók, akik részt vettek az ország vezetésével és a kalandozások irányításában is. Pata tárkány-fejedelem az Apor (910-960) lányát vette el feleségül, Solymoskát. Ennél fogva fiai: Aba, Csaba és Bene is a Kurszán-házhoz tartoztak: Kurtán-furcsán(845-896-899) Árpád(848-899-908) Kurszán(865-904),Szabolcs(864-902) Zoltán-Zsolt-Zola(892-955) Apor(910-960) Taksony(926-970) Ibolya Kurszán(951-1001),Solymoska-Pata Géza(951-997), Sarolt(950-1012) (958-1002/960-997) Kurtán Apor Csaba-Mihály 984-1043 986-1008 983-1044 Bene-Benedek Aba Sámuel Piroska (983-1038) (985-1044) (976-1048)

Így Kurszán fősámán és Kurtán fejedelem leszármazottai a Budavári beavatott központban a belső magot alkották. Végül az Árpád-ház és Kurszán-ház Aba Sámuel és Piroska révén találkozott. Amikor Kurszán várában Apor fia, Kurszán volt a beavatottak fejedelme, akkor történt István kettős koronázása, az első esztergomi érsek, Domonkos által. De Anasztáz és Vecelin hívei később megmérgezték Domonkos érseket. Bénultan került Kurszán várába és 1010-ig mint félig holtat gyógyítgatták. Urnáját 1010-ben az esztergomi bazilika altemplomában helyezték el. Meg kellett halnia, mert nem járult hozzá ahhoz, hogy Doboka ifjú seregével megsemmisítse Erdeljü Gyulát. Ennek megelőzésére Sebestyént Kolozsvárra küldte és Gyulát családjával együtt Székesfehérvárra menekítette. Ott pedig Vajk-Istvánt kibékítette a nagybátyjával. Mire Sebestyén visszaérkezett Esztergomba, Domonkos már alig tudott beszélni, de áldását a Kurtán és Apor testvérek előtt még rá tudta adni Sebestyénre. Ott volt a fehérvári esperes is. Az esztergomi érsekségre Sebestyént javasolta. István az ügyet rögtön kivizsgáltatta. A Domonkos elleni merénylet beigazolódott. Sarolt és István pedig Csaba nádorispán helyeslésével Sebestyént javasolta esztergomi érseknek. De mire Sebestyén megszervezte a 6 püspökös érsekséget, világosabban látta a helyzetet, így nem járult hozzá Ajtony teljes megsemmisítéséhez, sőt hozzá készülődött. Erre Anasztáz és Vecelin hívei gyógyszerrelmegmérgezték. 1007 karácsonyán Esztergomban eltemették. A Budavári beavatott központban, 3 példányban készült végrendelet maradt utána. Ennek csak egy példánya jutott el a fehéregyházi esperes útján Kurszánvárba. Erre királyi tanácsot hívtak össze. István király és Sarolt felháborodva értesült a gyilkosságokról. Az nem volt kétséges, hogy a rovások megsemmisítésére és a bálványok ledöntésére maga Sebestyén is kiadta a parancsot; gondolatait, prédikációit mégis rovással írta le. Anasztáz és Vecelin hívei ezt gonosz és istentelen cselekedetnek minősítették, és alkalmas helyen emlegették is. Így történt, hogy István nem tudta megakadályozni, hogy a pápa Anasztáz-Asrikot esztergomi érsekké kinevezze
István kifogásolta, hogy Ajtony Bodon-Bödön városában megkeresztelkedett, mégpedig úgy, hogy a keresztelésnél jelen volt II. Bazileiosz görög császár is. István a császárhoz való közeledésnek, tehát árulásnak minősítette Ajtony tettét. Ezért halál jár. A királyi tanács tehát Anasztáz javaslatára szabad utat engedett Ajtony megsemmisítésének. Saroltnak nem tetszett sem Vecelinnek és lovagtársainak a magatartása, sem a Gizellával bejött Vigman-féle bajor lovagok hatalmaskodása. Ezért 1005-től 1007-ig a vele jár barátságban levő Kurszán beavatottnál tartózkodott Istvánnal együtt. István ott gyógyulást keresett súlyos lábfájásából. Ki is gyógyították.

Kurszánt a régi római alapokon hosszas munkával felépíttette Kurszánvárát. Népes családját itt helyezte el. Még a koronázás előtt kabar kőfaragókkal felépíttette a megrongálódott Duna-Ordosz városrészt is. Itt vendégházakat nyitott. Rendbe szedette a Kurtán vára alatti meleg vizű forrásokat is. Ezen a részen egy nyári lakot is építtetett fürdőmedencékkel és a betegek részére egy vas tagfalú ispotállyal. István és Sarolt gyakran felkereste udvartartásával Duna-Ordosz és a nyári lakok meleg vizű forrásait. Nemegyszer itt tartották a megbeszéléseket. Sebestyént eleinte szívesen látták az esztergomi érsekségben, hiszen az Árpád-házhoz tartozott. Mihály ugyanis, akit a bolgár–magyar barátság jegyében még gyermekkorában Vazulnak is megkereszteltek, Lengyelországban járt követségben. Adelhaid hercegnőt itt kapta feleségül. Első gyermeküket Sebestyénnek keresztelték. Adelhaid évekig betegeskedett, ezért a kis Sebestyén Kurtán várában nevelkedett fel. Amikor meg Mihály is súlyos beteg lett, meghalt öccséről Jaák névre őt is megkeresztelték. Itt született meg Mihály második fia, Szár László is. Vakmerő lovas lett belőle. Amikor anyja meghalt, porait utolsó kívánságának megfelelően egy urnában Krakkó városába vitte. Szár László anyja porait a krakkói kápolnájukban helyezte örök nyugalomra. Szár László nősülése is egy ilyen alkalmi látogatásnak volt a következménye. Ez viszont lehetővé tette, hogy vállalhatta Endre Béla és Levente kimenekítését előbb Csehországba, majd Lengyelországba. Amikor Gizella bajor lovagjai, Vigmanék 1008-ban Százhalombatta környékén Vazul szemeit kitolták és fülébe is ólmot akartak önteni, Csákvár urainak harcosai Sebes vezetésével megzavarták őket és így Vazulnak csak egy kissé pörkölődött meg a füle. Csákvárra szállították őt. Erős Csák lánya megfogadta, hogy letesz addigi tervéről, s nem vonul be a veszprémi női kolostorba, hanem a Vászoly-Vazult fogja ápolni. Férjhez megy hozzá, és amíg csak lehet, gyermekeket fog szülni, hogy Árpád vére ne pusztuljon ki. (Minden csalárd szándék, és ellenkező híresztelés ellenére ma is élnek árpád-háziak!)

Bolárka Zoltán-Zsolt-Zolta -Szalóka 994-998 892-942-955 898-946 Taksony -lbolya 926-970 Mihály-Jaák Vazul-Mihály-Jaák -Adehaid Söpte Gelyza-Géza -Sarolt 955-965 946-969 936-969 951-997 950-1012 Sebestyén Szár László Vászoly-Vazul-Béla Vajk-lstván 986-1007 988-1038 968.I.6.-988 969.XII.29. Vászoly-Vazul-Mihály Imre 968.I.7.-1045 1007-1031.IX.2. Zerind 969.I.19.

Kurszán unokája, Apor lánya, Solymoska testvérének, Kurszánnak a várában nevelkedett fel. Ő 958-ban született. Megfogadta, hogy a Budavár beavatott központ céljainak szenteli életét. Amikor azonban az Aba család a 973-ban a mainzi érsekség által összehívott értekezleten Pata vezérrel képviseltette magát, a küldöttség hazajövetele utáni tárgyalásokon a család Pata úr mellé állott. Pata a sószállítási ügyek eredményes elrendezése után a nádori méltóságra emelkedett. Solymoska ekkor ment feleségül az öregedő főúrhoz. Öt lány után három fiuk született. Így eleget tettek a régi nyolcas szaporodási követelménynek. Lányaik Budavár beavatott központjában mentek férjhez az oldalági rokonságba tartozó fejedelmi ifjakhoz. Mindannyian Endre és Béla királyfi, meg testvérük Levente főtáltos mellé álltak. Leven-tét a baskir-magyarok is főtáltosnak választották. Kusály-Kurtán-Kurszán fejedelem Árpádfejedelem 845 896 899 848-895-908 Kurszán Zoltán-Zsolt-Zolta 865-904 892-942-955 Apor Taksony 910-960 926-970 Kurszán Solymoska – Pata nádor Géza – Sarolt 951-1007 958-1020 950-1014 951-997 950-l0l2 Csaba- Bene- Aba Sámuel – Piroska Gabriel Radomir királyfi Mihály Benedek király 976-1048 975-1015 nádorispán budai, 985-1044 980-1044 esperes, váci Delján Péter bolgár püspök szabadsághős 983-1038 1009-1041 Csaba nádorispán és Aba Sámuel a ménfői csatában haltak meg. Piroska a 992. évi Nagyszala alkalmával Pata nádorispán kisfián, Abán végzett koponyaműtétet. A gyermek játék közben leesett egy szikláról. Piroska addig nem mehetett vissza Veszprémbe, amíg a gyermek meg nem gyógyult. Amikor Piroska a bolgár államban arról beszélt, hogy a bolgár népnek csak javára válna, ha ragaszkodna a magyarokhoz hasonló régi nyelvéhez, a szláv irányzatú uralkodóház az ortodox papok tanácsára Piroskát elzavarta a fejedelmi udvarból. Kisfiát, a trónörökösnek számító Delján Pétert magával hozta a Beavatott központba. Itt a nádorispán öccse, Aba folyton unszolta Piroskát, hogy menjen hozzá feleségül, de ő hallani sem akart róla. Aba azonban egy vadászat alkalmával megsérült. Gyakran volt mellette a kis Delján Péter.

A gyermek Abát Atának szólította. Ez indította Piroskát arra, hogy férjhez menjen Abához, de azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik Sámuel névre. Így lett Pata nádorispán legkisebb fiából Sámuel. Ő ország átkának tartotta a Vecelin-Vigman-féle lovagokat. Kurszán várából Benedek esperes juttatta ki Endre, Béla és Levente hercegeket Csehországba. Ott biztonságba Erdeljü Gyula védelme alá helyezte őket. Sámuel gyakran úton volt Budavár-Prága-Krakkó-Gnéza között. Vazul kezdeményezésére Nyitrán egy kápolnát építtetett Benedek tiszteletére. Az ehhez tartozó paplakban gyakran megpihent András-Zoerard szerzetesnél. Lengyelországgal a viszony akkor kezdett romlani, amikor Bátor Boleszló 986 elején azt javasolta Gézának, hogy ne vállalja el Jászvásár kettős fejedelemségét, hanem Kipcsákot, Gerencsák öccsét tegyék meg nagyfejedelemnek. Javaslatát azzal indokolta, hogy Kipcsák máris helyettese II. Szabolcsnak és a keleti viszonyokat igen jól ismeri. Géza azonban nem értett egyet Boleszlávval és nagyfejedelmi országgyűlést tartott Jászvásáron még mielőtt a jászvásári nagyfejedelmi szék megürült volna. Kipcsák feleségének hadseregét pedig kizavarta Halicsból. Bátor Boleszló viszont kiutasította udvarából feleségét, Tolmát, Beszprim, Győr és Szónok nevű fiaival és Géza fogadta be őket. Sarolt udvarában, Veszprémben találtak otthont és Pannonföldön kaptak birtokokat. Géza beismerte, hogy hibázott, de Boleszló hajthatatlan maradt. Hiába bízták meg Kipcsákot Jász-vásár teljhatalmú nádorispánságával és helyettes fejedelmi tisztséggel, a lengyel–magyar jó viszony nem állott helyre. Hiába adta át Géza 987-ben a nagyfejedelmi tisztséget is, a helyzeten az sem változtatott. Bátor-Boleszló az ezredfordulótól kezdve háborút folytatott Szászország, Szilézia, Cseh-és Morva-ország szlávok lakta területeinek birtoklásáért. Ez volt az oka annak, hogy II. Szilveszter a mainzi érsekség és a Rómában tartózkodó III. Ottó tanácsára a királyi koronát nem a lengyeleknek, hanem István királynak küldte el. Bátor-Boleszló emiatt még jobban neheztelt Magyarországra és ez abban is megmutatkozott, hogy a magyar királyság üldözöttjeit szívesen befogadta az országába. A 992. évi Nagyszala eltávolodott a kettős fejedelemség eszméjétől, igy Kipcsáknak megszűnt a társfejedelemsége és az Előd-házhoz tartozó Bojla lett Jászvásár nagyfejedelme. Bojlának lengyel hercegnő volt a felesége, de annak halála után Kipcsák második feleségét, Csatári besenyő asszonyt vette el. Kipcsák ugyanis egy halicsi útja alkalmával, még 992-ben meghalt. Csatárinak több gyermeke született Kipcsáktól is és később Bojlától is. )
Bár a lengyeleknek szánta a koronát, isteni intésre mégis Istvánnak küldte el azt.

Ez a kis – látszólag ártatlan legendabeli – epizód csalafinta módon, nagyon is nyomós mondanivalót hordozott: azt, hogy a magyarok királya koronáját, a pápai szándék ellenére, magától az Úristentől nyerte el. Tehát a magyar uralkodó is – miként a bizánci – teosztefész, azaz Istentől koronázott király, ezért országa ügyeibe senkinek nem lehet beleszólása, ő maga pedig senkinek nem tartozik felelősséggel, csak egyedül az Úristennek. A magyarság, Magyarország sorsa nem függhet sem császároktól, sem pápáktól, hanem egyedül az Isten kezébe van letéve.
A korona pedig ettől kezdve mind szorosabb szálakkal kötődött Szent István emlékéhez, jogilag a királyi hatalom fölé emelkedett, a magyar király Istentől nyert uralmának, a magyarság független állami létének szimbólumává vált; s bár történelmünk folyamán sokszor idegen dinasztiák tagjai viselték, ezt a jelentését mindvégig megőrizte.

Folytatjuk a következő részben.

Forrás: Hírmagazin; Wikipédia; Xoomer.virgilio; Dr. Borovszky Samu;
Képek: Google;

Korrektúra: http://www.hirmagazin.eu