„A magyar nép sámánnép” – írja Katalin Turfitt magyar származású, Katmanduban tanult és Németországban működő sámán-terapeuta. Aztán hozzáteszi, hogy hazánkban az általános iskolás gyerekek 70 százaléka tudja, ki az a táltos – merthogy így nevezik a magyar sámánokat.

Ha ez a megállapítás napjainkra nem is teljesen, 100 evvel ezelőttire biztosan igaz lehetett. A múlt század első harmadában ugyanis meg nem volt ritka az a vidéki ember, aki olyan meggyőződéssel hitt a táltosokban, hogy vihar közeledtél* a sötét felhőkben is vágtató táltos lovat látott. H kifejezés ugyanis nemcsak a gyógyító varázslót jelentette, hanem az egész magyar népet segítő csodalényt is.

A csodás varázserő

A régi ember ösztöneiben hordozta, hitte és alkalmazta a varázserőt, a mágiát, amely – lelkileg – segítene az élei nehézségeivel való megbirkózásban. A lélektan nyelvén szólva kivetítette, néven nevezte (belső) démo­nait, hogy szemtől szembe megharcolhasson velük.majd személyiségébe „ismerősként.” integrálja őket. A katolikus egyház nem véletlenül alkalmazza még ma is az ördögűzőket, átvéve az általa elűzött sámánok és táltos gyógyítók szerepét. Pedig a démonainkkal ma­gunknak kell szembenéznünk, és a kiűzetés helyett meg kellene ismernünk és szelídítenünk őket.

A mai – alternatív – lélekgyógyászat ismét beemeli a régi, archaikus módszereket, amelyek lelkileg eredményesebbek, mint a száraz tudományos elméletek. Vajon napjaink természeti katasztrófáktól rettegő emberét meg lehet-e még nyugtatni egy tudományos elmélettel? Ha ez így van, feltehetően akkor sem fogja attól lelkileg olyan jól érezni magát, mint egy szakrális rítus résztvevőjeként társaival együtt, dobpergés vagy ének kíséretében léphet be egy misztériumba.

De hogyan is működik a lélekutazás, amelyen azóta is több ezren vettek részt? – igaz, már csak ambuláns módon, egyénileg vagy csoportban. A honlapjukon bőséges irodalom mellett többfajta csoportról olvashatunk, és megtudhatjuk, hogy csak az vehet részt a haladó csoportokban, aki egy alapkurzuson már elsajátította a „sámán-technikát”.

Ennek egyik leglényegesebb eleme a „csörgőzés”, amelyet „diagnosztizáló” folyamaiként jelölnek meg. Saját mozgással, énekkel „növényi és állati segítőket keresnek, akik „velük mennek az ikra”. A körülbelül 20 perces időtartamú dobszóval kísért lélekutazást – relaxáló fekvő helyzetben – azt követően kezdik meg, hogy megfogalmazták saját személyes problémáikat a tarapeutának, és tudatosan arra koncentrálnak, hogy az utazás során választ kapjanak rájuk. A ritmikus dob, tánc vagy ének segít kapcsolatba lépni a páciens tudat­talanját színbolizáló szellemvilággal, amelynek szemé­lyes rétege alatt az archetípusokat, ősképeket rejtő „kollektív tenger” húzódik meg. A sumer Gilgames alvi­lági utazása vagy Holle anyó leányainak története ér­zékletesen tükrözi azt az átlépést a mítoszuk és a nép­mesék nyelvén a „másvilágba”, amely a megpróbálta­tások mellett a személyiséget gazdagító tapasztalatok tárháza is. A magzati szívhangokra asszociáló dob hangjának segítségével a páciens, akárcsak az archai­kus társadalmak sámánja, bejárja a különböző szintű problémák megoldásait jelképező alsó, középső és felső világot. Ezekben a világokban történik meg a találkozás azokkal a Lelki tartalmakkal, képekkel, benyomásokkal, érzésekkel és gondolatokkal, amelyek normál tudati ál­lapotban nehezen hozzáférhetőek, és amelyek feldolgo­zása a beteg gyógyulását hivatott elősegíteni. Ezek a tu­dattalanból felbukkanó képek és élmények lesznek a páciens problémáira, betegségére való rálátás elindítói. Az intenzív élményátélés képessége és a Jámáziatevékenység létrehozza az öngyógyítás lehetőségét, ugyanis a lélekutazásra induló páciens célja saját problémáinak megoldása, testi-lelki-szellemi egészségének megőrzé­se, személyiségének fejlesztése.

Forrás: scritub.com