… és vágtam a centit

Ott fejeztem be utolsó szösszenetemet, minden idegszálammal kerestem-kutattam pesti munkahely után. Túlkínálat nem mutatkozott konyhafőnöki területen, ezért hallgattam régi cimborám, Spanics Attila hívó szavára, hogy egy maszeknál majd egymást segítve, és hogy mi majd megmutatjuk, és hogy ott is lehet kreatívnak lenni, és hogy egyáltalán…

A farkasok ketrecében ehhez képest optimális állapot uralkodik. Itt, ebben az étteremben mindenki egymásnak feszült és a másik által elkövetett hibák márványlépcsőjén óhajtott a mennyországba jutni. Csalódásomra egyetlen gyógyír mutatkozott: Váncsa István első szakácskönyvéből – a szerző személyes segítségével – jó hangulatú estét sikerült kikalapálni. Itt idézném Kéri László szavait, aki a vacsora elfogyasztása után annyit mondott, minden fogás feledtette az előtte lévőt és hatalmas ízorgiában volt részünk. Sikerült is ezzel irigyeim számát a végtelenig szaporítani, megérett bennem a gondolat: ha ők zsiványok, én is úgy, és hosszú betegállományba mentem térdoperáció ürügyén.

Igen ám, de minden betegállomány véget ér egyszer. Életkorom ekkor már közelebb volt a 60-hoz, mint az 50-hez, és mint ahogy a címben jeleztem, készültem a nyugdíjba menetelre, számoltam a napokat.

Régóta ismert vendéglátó-ipari munkaközvetítő segítségével egy jó nevű catering cégnél helyezkedtem el, ahol a tömegtermelésben bizonyíthattam rátermettségemet. Több mint tízezer étel hagyta el a konyhát naponta gondosan fertőtlenített és védőgázzal ellátott dobozokban. Ezzel szemben minimálbér és heti 6 munkanap. Csak elvoltam valahogy, míg egy szép napon kalácsadó gazdám utasítására áruforgalmista státuszba kerültem, hasznosítandó a pesti kapcsolatrendszeremet. Nem volt valami nagyon érdekes munka, sőt azt hiszem, egyáltalán nem élveztem, de ekkor már csak az tartotta a lelket bennem, hogy lesz még egyszer 2006. július 10-e. Teltek-múltak a napok, eljött az a kedd is, amelyiken betöltöttem 60. életévemet, tulajdonosom még aznap ajtót mutatott és vígan fütyörészve kisétáltam a nyugdíjas világba.

Azt hittem, ez az igazi szabad élet. Mélységesen szomorúan vettem tudomásul, mennyire hiányzik a mindennapos elfoglaltság, mondjuk ki nyíltan: a munka, mely Engels szerint emberré tesz. Akkor már volt internetünk, itt olvastam egy hirdetést, nyelveket tudó szakácsot keres utazási iroda külföldi turistáknak szóló főzőtanfolyam vezetésére.

Mint azt már előbbiekből tudjátok, volt ebben némi gyakorlatom. Jelentkeztem, s mit ad a nagy ég, kellettem. Három ragyogó év telt el ezzel a munkával. Hol egy szaúdi herceg az ő bájos feleségével, hol egy csoport dán mozdonyvezető erősen sörös állapotban, hol a kínai Hofi Géza, hogy aztán erre következzék egy 100 fős kongresszusnak tartott főzőtanfolyam.

Minden nagyképűség nélkül, lubickoltam ebben a melóban és nem utolsósorban nyelvtudásomat is karbantartottam. A főzőtanfolyam témája minden alkalommal azonos volt: gulyásleves és túrós palacsinta. Rövid bevezető konyhatörténeti áttekintés után, a résztvevők erős interaktivitásával készültek az ételek, legnagyobb sikert a palacsinta dobálása aratta. Előfordult, hogy az egyébként nagyon szép régimódi házi tűzhely teljes felülete és a felette lévő fűszerpolc is palacsintákkal volt kitapétázva, hiába mutogattam, hogyan is kell ezt valójában elkészíteni. Hangos nevetés, videózás, akkor divatba jött szelfizés – élvezte mindenki.

A világ legnagyobb bögre kakaója is elfogy egyszer. Bal kezem szűnni nem akaró remegése már erősen hátráltatott ebben a munkában is, szakorvoshoz fordultam és megtudtam, hogy egy nem várt kedves rokon, Mr. Parkinson jelentkezett. Így azután, agyő konyha! Segítségem az internet maradt, a facebook és a blogok. Remélem, így is tudok még örömet okozni barátaimnak.

„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár, éltem …” – József Attila

Jöjjön a beígért meglepetés!

Türelmeteket köszönve:

Forrás: Olgyai András