Retúrjegy az élet hullámvasútjára

Nem panaszkodhatom sorsomra, 2002. január 2-án léptem ki az Aquincum Szállodából és barátaim, Bíró Gábor, Koska János segítségével februárban már Hunguest alkalmazottként, mint „betanító konyhafőnök” ügyködtem. Hamar magamévá tettem a standard-eket és hipp-hopp, Csíkszeredában találtam magam, az ott működő Fenyő Szállodában. A magántulajdonban lévő hotel gazdája Kurkó János és ügyvezető igazgatója, a rendkívül agilis és a szakma csínját-bínját értő Tódor Etelka úgy gondolta, hogy csatlakozik az anyacég által kidolgozott működési rendhez.

Az én feladatom volt a konyhagazdálkodás alapjainak kidolgozása, európai szintű étlap-szerkezet bevezetése munkatársaimmal. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a konyhán egyedüli férfi dolgozóként nehezen tudtam elképzelni, miként viszem át akaratomat a „gyenge” nőkre. Örömmel tapasztaltam, hogy szavaimat kétkedés nélkül fogadták és igen olajozottan tudtunk együtt dolgozni. Szép fokozatosan nyitott a szálló, volt időnk kipróbálni a technikai lehetőségeket, mert a szorgalommal nem volt semmi baj.

Adódott pedig, hogy a Román Köztársaság elnökét a szálloda vendégeként üdvözölhettük. Olyan volt ez, mint amikor a tüzérló ágyúzást hall, Koska Jani barátommal ugyanis több magyarországi parlamenti fogadáson dolgoztunk együtt. Ahogy most divatos mondani, nagyon odapakoltuk magunkat és pofás kis gálaebédet rittyentettünk. Mindenki fürdött a sikerben, és a tulajdonos emberi nagyságát mutatva gyűlést hívott össze, mindenkinek megköszönte áldozatos munkáját, jutalmakat adott, én pedig gazdagabb lettem 2 üveg márkás itallal.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudok megmozdulni. Nagy nehezen telefonon érintkezésbe léptem a portával, akik riasztották Etelka igazgatónőt. Rövidesen megérkezett egy ideggyógyász szakorvos, aki legnagyobb döbbenetemre egy százas szöggel megkaristolta a talpamat és arcán a gond felhőjével közölte: ez Guillain-Barré szindróma, igyekezzek minél előbb Magyarországra kerülni, ha életben akarok maradni. Szerencsémre, a magyar kollégák azonnal autóba tettek és indultunk hazafelé.

Pestre érkezve már az autóból sem tudtam kiszállni, mentő vitt a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol gondos kezek azonnal intézkedtek, hogy az ilyen esetben egyedül hatásos vércserére kerülhessek. Egy ilyen pasasnak, mint én 8 liter vére van és ezt tízszer cserélték le az Országos Vérellátó Szolgálatnál Kalász László főorvos vezetésével. A tizedik alkalom után gyengén ugyan, de kezet tudtam szorítani a főorvos úrral és elkezdődött rehabilitációm. Párom, aki kézilabdaedző, izomfejlesztő gyakorlatokat végeztetett velem és így szinte egy hónap alatt látványosan rendbe is jöttem. Semmi sem akadályozott meg benne, hogy a cég által kijelölt új állomáshelyemre, Hajdúszoboszlóra költözzek. Ott nyitottuk meg ugyanis az Aqua-Sol Szállót.

2002-ben Hajdúszoboszló lakosságának 80 %-a gyakorló munkanélküli volt, de szakácsot fogni szinte lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, annak ellenére, hogy biztos állást és tisztes bért kínált a cég. Istennek hála, 2 hónap állt rendelkezésemre, és ez idő alatt sikerült egy  – szerintem – ütőképes csapatot összekovácsolni.

Árnyalta azonban a képet az a tény, hogy mindenki tudta, én innen tovább állok, mert már építési szakaszban van új munkahelyem, a tapolcai Pelion Szálló. Ez év őszén több rendezvényt is lebonyolítottunk, ami alkalmat adott, hogy valós értékeiben tudjam felmérni szakácsaink rátermettségét és szorgalmát. Így szaladtunk bele a szokásos szilveszteri gálavacsorába, ami igazán nagyon jó hangulatban telt el, csak nekem szorult el egy picit a szívem: megszerettem itt és nehéz volt odébbállni.

2003 januárjában már Tapolcán vártak új élmények és kalandok. Rövid tanulmányi időt biztosított a cég egy keszthelyi szállodában, hogy megismerhessem ennek a környéknek sajátos munkamorálját, miszerint nyáron csak elvagyunk valahol a Balatonon, télen meg elvagyunk abból, amit nyáron ott kerestünk. Soha nem voltam még ilyen körülmények között, teljesen idegenként forgolódtam ebben a környezetben.

Azt hittem, már nem érnek új pofonok, mikor nekivágtunk a Pelion Szálló személyzetének toborzásához. Ha van sziszifuszi munka, úgy ez az volt. Nagyon nagy nehézségek árán állt fel a konyha, szerencsénkre itt is soft pre opening játszott a kezemre, fokozatosan kerültünk életszerű helyzetbe. Egy nagyobb létszámú rendezvény lebonyolítása során ki tudtam kóstolni beosztottaim szorgalmát. Nagyon nem voltam elájulva.

A Márton-napi komoly libavacsorának nagy híre ment, de én éreztem, hogy nem sokáig szeretnék majd itt dolgozni. Ebben szerepe játszott a kétlakiság is, mely sem nekem, sem páromnak nem tetszett. Így aztán november 30-án, névnapomra hazautaztam Pestre és a Déli-pályaudvaron a vonatról leszállva már komoly lázam volt. Háziorvosom rövid vizsgálat után azonnal a Szent László kórházba utalt. Az ultrahangos vizsgálatot követően azonnal kész volt a diagnózis: májtályog. Sürgősséggel dr. De Negri Nino adjunktus kése alá kerültem – így ismét sikerült elpasszolnom a halált.

Pontosan szenteste búcsúztam el a kórháztól és hosszadalmas lábadozásba kezdtem. Erősen bizakodtam abban, hogy gyógyultan sikerül kedvezőbb állást találni.

Bizodalmam nem volt hiábavaló, s akit ez még érdekel, folytatás következik.

Forrás: Olgyai András