Bár az orvosi hivatás életem legmeghatározóbb élménye, gimnazista korom óta szélesebb humán érdeklődés jellemzett. Egyetemista és kezdő orvos koromban többen elsősorban fotósként ismertek (ennek az emékei még felfedezhetők a https://picasaweb.google.com/kincsesgyula oldalon), de alapítottam volt tanárommal alternatív képzőművészeti galériát, egyetemi jazz klubot, és általában elmaradhatatlan résztvevője voltam Debrecen avantgard történéseinek.

Ebből az énemből sajnos csak a jazz szeretet maradt meg mára. A régi nagy kedvencek (Coltrane, Dolphy, Mingus, Jarrett) mellett mostanában Murai (Murray) Dávidot, James Cartert hallgatom legtöbbet, de újra felfedeztem Sheppet, Chet Bakert, sőt a nagy „öregeket”: Monk, Webster, stb. is. A magyarok közül nagyra tartom Szabados Györgyöt (nem csak zenészként), és leginkább Dresch Misit kedvelem, de szívesen hallgatok ezt-azt a Trio Midnight-oskotól is. A zenében széles spektrumot hallgatok: a jazz mellett szeretem a Ghymest, a Korai Örömöt, Szemzőt, de időnként előveszek egy-egy Bizottság, Kontroll, vagy Európa Kiadó, de akár Bälga cd-t is. És persze életem meghatározó útitársa marad Cseh Tamás, aki mai is annak a bizonyos elveszett valaminek a szimbóluma, amiről már félek, sohasem tudjuk meg, hogy mi is az, amit elvesztettünk…

Sportban mindig kétbalkezes voltam, de sok-sok esés és borovicska (később már Jager Tee) után eljutottam oda, hogy évek óta csúnyán, de örömmel sízek, illetve egy időben vitorláztam is. A korall tengeri búvárkodás élemet csodás, de anyagi okok miatt vissza nem térő élménye.

A politikába az MDF alapításakor keveredtem. Ezt a „kalandot” egyáltalán nem szégyenlem, hiszen következményei meghatározóan alakították az elmúlt 15 évben az életemet. És bár amatőrök voltunk, de épp ezért jószándékúak, lelkesek, őszinték és tisztességesek. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az utóbbi pár évben a direkt politika helyett egyre inkább a szakmapolitika foglalkoztat.

Két gyermekem van (Melinda és Márk), akiket lapvetően önállóságukért tisztelek. Általában „javított második kiadás”-ként mutatom be őket.

A kispolgárosodás első jelét az akvarisztika jelentette az életemben. Az elmúlt évi döntésünk (falusiak lettünk) megváltoztatta az életünk. Új dimenziók nyíltak: kutya, macska, növények. Ezek digitális töredékei láthatók a lap linkjein. Mára már „veresiek” lettünk, és bár közben Veres is város lett, de még élhető maradt.

A szakbarbárosodás után némi revitalizációt a digitális fényképezés terjedése, elérhetősége hozott. Ez a technika visszahozta a fényképezés szabadságát, és ami a fontosabb: a digitális utómunkálatok, a „laborálás” élményét. Így újra fényképezek, és ami a legfontosabb: élvezem.

Iskoláim – tanáraim

(Tisztelt Tanárnő,…)

Végülis mindenki életében meghatározó közeg az iskola. Azt tanítják, hogy az igazi imprimáló élmények kisgyermekkorban érnek bennünket. Na, nálam ez nem így volt.

Az általános iskola alsó tagozatába a város egyik „elit” iskolájába, a tanítóképző gyakorló iskolájába jártam.

Messze volt és rideg. A legjellemzőbb (és kevés fennmaradt) élményem egyike az, hogy büszkén meséltem szüleimnek, hogy kitolok a tornatanárral: olyan magas, hogy ha leguggolok, nem vesz észre, és nem tud megpofozni… Szép élmény egy elitiskolából, még ha ’59-ből is. Azért Birtalan Pista bácsi embersége megérdemli, hogy Őt külön kiemeljem. Egyébként meg jónéhány ismert emberrel csodálkozunk rá: Ja, tényleg, Te is oda jártál. De ennyi.

A felső tagozatot már a helyi, körzeti általános iskolában töltöttem. Közel volt, velünk szemben. És itt vége is az előnyöknek és élményeknek.

A folytatatás nem ilyen. Gimnáziumba a Tóth Árpádba jártam, és azt hiszem ez személyiségem meghatározó élménye, aminek nagyon sokat köszönhetek. Egy jó (hajtós, de nem stréber) osztályba kerültem, biológia – kémia tagozatra. Sok jó tanárunk volt (a zöme), de a személyiségem fejlődése szempontjából hármat kell kiemelnem közülük, akik meghatározó szerepet játszottak abban, hogy ki is vagyok ma.

• Pálma (Kovács Gáborné), a racionalitás tiszteletét adta. Tőle azt kaptam, hogy nincs „csak”, mert mindig van „miért”, és addig nem nyughatunk, amíg ezt meg nem találjuk. (Ez azóta sok diszkomfortot és reformtervet okozott nekem.)
• Rudi (Velényi Rudolf) az esztétikum, a forma belső tiszteletével nemcsak a vizuális kultúrámat alapozta meg, de Tőle kaptam Erdélyt, ami messze több a népművészetnél és a tájnál. Valószínű, hogy Neki is köszönhető a fotós énem, és általában a kortárs/avantgarde képzőművészet iránti érdeklődés, de legalábbis tolerancia.

• És persze Jutka Néni (Móré Mihályné), a „MONDANIVALÓ”, az „ÜZENET”, ahol az érzelem és a tisztesség egységét érti meg az ember valamiféle létkeretként. Az irodalom szeretetén kívül sok mindent kaptunk Tőle. A legfontosabb talán egyfajta „hasznosság” igény, hogy azért vagyunk a világon, hogy javítsunk rajta. (Akkor persze még nem tudtam, hogy ez nem mindig jó szegény Világnak…) De a progresszív irodalom Magyarországon általában nemcsak moralista volt, de valahol a „létező” szocializmus keretét is feszegette, így a későbbi ellenzéki politikai karrierem is valahonnan innen indult. És persze Tőle kaptam a filmet, mint műfajt, ami nem kis ajándék egy diszlexiásnak…

Minket nem tanított, de a barátom édesanyjaként sokat tanultam a legendás „Vinczéné”-től, Edit nénitől, aki vélhetően az ország legjobb biológia tanára volt, és egy különös, izgalmas család egyben-tartója, amely sokunknak jelentett átmeneti második otthont.

Egyetem. Szerencsém volt – és jó gimnáziumom, valamint rendes szüleim -, így egyből felvettek a DOTE-ra.

Életem másik meghatározója. Azt gondolom, a DOTE olyan iskola, amilyennek egy egyetemnek lennie kell. Ugyan megfelelő szigorral belénkverték az alaptárgyakat, de valójában tanulni és gondolkodni tanítottak meg bennünket. És ott is mindig ott volt a fő kérdés: Miért? Ha valaki betéve tudta a könyvet, akár még négyest is kaphatott, de nem garantált, hogy átment. Az ötöshöz érteni is kellett, amit mondunk. Megint csak kiragadva pár név, akit szerettem, illetve akiktől sokat kaptunk tudásban, szemléletben, vagy egyszerűen csak felnéztünk rá. Tehát a „nagy”, az „igazi” professzorok, akiket még személyes élményként éltem meg: Krompecher, Endes, Kettessy. Damiról pedig tudtuk, hogy biztos nagyon okos. Pár profot később, már kollegaként tanultam meg szeretni és tisztelni: Kertay Pali bácsi és Rák Kálmán. A gyakvezérek közül az össz-pontszám (szakmai és emberi) alapján mindenek előtt Módis Lacit kell kiemelnem. Nagyon szerettük: Mocsári Péter (örökbe is fogadtuk,mint informális csopvezért), a két Csécseit (döbbenet,hogy már csak egy van…), a röntgenes Karsait, és biztos, hogy sokakat igaztalanul nem sorolok fel.

Ami még fontos: a DOTE-n nemcsak orvos-képzés folyt, hanem értelmiségi képzés is. A felsőbb éveket lehetett „levelezőn” végezni, és az ember csinálhatott ezt-azt mellette. Így lett az egyetemi korszak életem aranykora: a fotóművészet mellett jazz-klub alakítás, a DOTE galéria alapírása (megintcsak Rudival), és egyáltalán: az akkori rendszer korlátaihoz képest jól tűrték a hallgatók bármilyen mániáját a színjátszástól a bridzs körig. És persze a felejthetetlen évfolyamestek a Hullaházban, ami megint egy szabad légkör kisugárzása, ahol bármelyik profot érdemben parodizálhattunk. És az értelmesebbje imádta, de mindenki meg volt sértve,ha kimaradt. A felsőbbéves urak közül Budaházy Emil serénykedését kell az évfolyamestekben kiemelnem, a Kolleganők legnagyobb örömére.

Abban, hogy egy autonóm, aktív kulturális közélet volt a DOTE-n elévülhetetlen érdeme volt Péter Mózesnek és Gomba Szabolcsnak, akik még adjunktusok voltak akkor. És persze ne feledjük a lelkesedés motorjait: Tóth Katit, Nyilas Gyurit és Cserép Zsuzsát.

Így talán nem csoda, hogy egyáltalán nem szégyenlem, hogy kultúrosként tagja voltam az évfolyam KISZ vezetésének. Akkor KISZ-nek hívták, ma erre azt mondjuk: Diák-önkormányzat. Ez is az egyetem szellemiségét jelezte, hogy a KISZ nem ideológiai, hanem önkormányzati funkciót látott el DOTE-n: a vizsgarend meghatározásától a szoc-segélyek és ösztöndíjak differenciálásáig mindenben magunk döntöttünk. Méghozzá példamutató felelősség-érzettel, és lehetőleg mormatív módon.

Ami talán még fontos: az ún. ideológiai tárgyak. Mert persze, hogy volt foximaxi, és persze hogy kötelező, de a Kossuth-tal ellentétben itt tudták: az az egyetlen lehetséges missziójuk, hogy legalább ne utáltassák meg velünk a filozófiát, és ne neveljék ki belőlünk a velünk született – és a DOTE által táplált – gondolkodási kényszert. A ’70-es években a DOTE-n lehetett ilyen címmel nyilvános vitát szervezni: „Szovjetellenesség Magyarországon” (Hovi, azaz a ma Népszabadságos Hovanyecz), de Bajer Józsi (ma az ELTE politológia professzora), vagy Szanyi Feri szintén hagytak bennünket gondolkodni és vitatkozni. (Zavarba is jött a Kossuthos Bimbó elvtárs, amikor helyettesíteni jött egy ilyen renitens és ideológiailag fejletlen közegbe. De szerencsére nem volt ideje rendet tenni.)

Azt gondolom, szerencsés vagyok. Mert a konzervatív tudást, kulturális és etikai alapot, „nevelést” adó szülők mellett volt két jó iskolám, amelyek sokat segítettek abban, hogy megtaláljam saját magam és képességeim. És hogy ne törődjek bele. Semmibe.

Forrás: Dr. Kincses Gyula