A földi halandók mindig is megpróbáltak beavatkozni a természet rendjébe. A természeti népek fiai és leányai különleges, néha meghökkentő módokon igyekeztek közösségük számára előnyöket, leggyakrabban jó termést, sikeres vadászatot, egészséget, termékenységet elérni, az eredményt pedig általában harsány, diadalittas rituálékkal köszöntötték, hangot adva örömüknek és hálájuknak.
Itt a farsang, áll a bál, avagy télűző vigasságok egykor és ma

Ilyen hagyomány a tél zajos elűzésének jelenkorba is átöröklődött évezredes szokása, amelyre vonatkozóan a magyar nemzet krónikáiban is találunk adatokat. Eleink, valahol a sztyeppéken akkor ünnepelték a tavasz érkezését, amikor „a jég letakarodott a közeli patakról,” s ilyenkor áldozatokat mutattak be Földanyának. A hagyományos ünnepekből mindenki kivette a részét, így a gyerekeknek is volt feladatuk. Ők fakarddal vonultak a rétre, hogy jelképesen megvívjanak a „szerecsenországi sárkányokkal, akik téli útján feltartóztatták a Napot.” Ilyen és ehhez hasonló, elijesztő maskarákat, ruházatokat felvonultató rituálékat követően kezdődtek aztán a több napig tartó télűző vigasságok, amelyek tehát a ma farsangnak, karneválnak, busójárásnak, jelmezbálnak nevezett mulatságok elődjének tekinthetők.

A kereszténység elterjedésével az egyház, ha eleinte vonakodva is, de fokozatosan átvette a természeti népek ősi, pogány hagyományait, amelyeket végül új formába öltve saját szertartásaiba is beépített. Ennek eredményeként a keresztény világ hivatalosan is ünnepelni kezdte a farsangot, amelynek időszaka január 6-tól, vagyis vízkereszt napjától a Húsvétot megelőző 40. napig, vagyis hamvazószerdáig tart.

A télűzés ünnepe tehát egyre hivatalosabb formát öltött, s a középkori Magyarországon a farsangot már nemesi, polgári és népi körökben egyaránt megünnepelték. Mátyás király uralkodásának időszakában a farsang ideje alatt az emberek országszerte álarcot öltöttek, és koldusnak, betyárnak, menyasszonynak, katonának maszkírozva magukat különböző dramatikus játékokat mutattak be. A királyi udvarban ezt karneválnak, a városokban és a falvakban pedig fásángnak nevezték, s a magyar nyelvben végül a farsang szó gyökeresedett meg – szemben a legtöbb európai nyelvben használt karnevál szóval. A mi farsang szavunk a német Fasching szóból ered, amely a Húsvétot megelőző böjt kezdetének számító, s ily módon a vigasságok végét jelentő „húshagyókedd” kifejezés származéka, míg a karnevál szó jelentése valószínűleg ugyanez – „carne vale” ugyanis így fordítható: „hús, Isten hozzád!”

Bármilyen közösségben került is megrendezésre a farsang, mindig is vidámság, zene, tánc – és persze bőséges evés-ivás, lakoma jellemezte. A farsang jellegzetes ételének, a fánknak mágikus erőt tulajdonítottak, a bőséges ételfogyasztástól pedig bő termést reméltek. Nem véletlen, hogy az étekgyönyöröktől megvonó böjti időszak eljöttével a farsang harsány, víg időszaka is lezárul.

Bármily súlyos okokból – legyen az a friss hóesés megtisztító, feltöltő ereje, a Karácsony meghittsége utáni vágyakozás, a mindig új reményekkel és lehetőségekkel kecsegtető újév köszöntése, stb. – várjuk is tehát általában a tél beköszöntét, valójában nincs még egy olyan időszaka az évnek, amelynek elmúlását már annak derekán ennyire ne kívánnánk, s ennek megfelelően ne búcsúztatnánk, temetnénk különböző ijesztő maskarákkal, rituális táncokkal, kereplőkkel, mulatságokkal, bábuk égetésével, a hideg kiseprűzésével, áldozatok felmutatásával, stb. évezredek óta. Az eszköztárak kimeríthetetlenek, s mivel a télre mindig tavasz, dermedtség után mindig rügyfakadás következik, a télűzés sikere abszolút garantált, így gondtalanul belefeledkezhetünk a farsangi mulatozásba.

Forrás: szepzold; Képek: szepzold;