Iborfia – Letaglózó távolságot, csaknem 240 kilométert kell utazni Budapestről, hogy az első, és feltehetően egyetlen olyan magyar településre bukkanjunk, ahol megvalósult az álom: a teljes foglalkoztatottság. Iborfián mindenkinek van jövedelme, dolgozik, nyugdíjas, nem szorulnak segélyre, nem nélkülöznek.
Még autója is van minden itt élőnek, bár tény, hogy nem sokan lakják, a jelenlegi létszám kereken tíz fő.
A nagyjából húsz házas falucska tíz kiürült házát sokáig kínálgatták, ám mára egy eladó sincs. 4-5 millióért mérték a házakat, víz, villany, gáz, internet bekötve. Volt aki többet is megvásárolt, még külföldi letelepedő is akadt.
Mindenki ezt olvassa most!
– Nézzen szét nyugodtan. Tényleg a legek falucskája a miénk. Nincsen bűnözés, meg aztán nincs tömegközlekedés, hiszen az utat olyan keskenyre építették, hogy el sem férne a busz. A temetőnk is az egyik legkisebb az országban, saját lakost évek óta nem temettünk, tavaly egy korábban elszármazott férfi tért vissza végleg – avat be minket a falu polgármestere, Lakatos József, aki harmadik ciklusát tölti a faluházán. – Tízen maradtunk, de itt aztán a választásokon száz százalékos volt részvételi arány. Minden lakos már délelőtt leadta voksát, ám téved, aki azt hiszi, hogy egy jelölt volt csupán. Ketten indultunk, négy szavazattal nyertem! – árulja el József.
A település magaslatán sok év után sikerült felújítani a faluházát. Igaz a zászlók igen tépetten lógtak a homlokzaton
Ám talán ennél is örvendetesebb hír, hogy Iborfia az egyetlen település idehaza, ahol megvalósult a munkavállalók kánaánja: teljes a foglalkoztatottság!
– Valóban el lehet mondani, hogy mindenki dolgozik, itt nincs segély. A polgármesteri hivatalban két képviselővel szolgálok, jelképes tiszteletdíjért. Én magam délelőtt az aratásban, délután a közeli falu gyárában dolgozom. De van aki tetőfedőként keresi a kenyerét, van vállalkozó, egy szabadúszó, de olyan is, aki egy nívós szállodában kapott munkát, s két nyugdíjasunk is van – sorolja az elöljáró a népességet.
Mint mondja, így egy kis iparűzési adó jut a falunak, de bánatára a gépjárműadót elvették. Pedig itt mindenkinek van autója, akad, akinek 2-3 is. Az jobb bevételt jelentett.
– De nekem ennyi elég is volt. Pénz nélkül mihez kezd egy polgármester? Nem leszek olyan hülye, hogy még egyszer induljak, jövőre nyugdíjba megyek – szögezte le József.
Mindenki ezt olvassa most!
A teljes foglalkoztatottságnak köszönhetően nem is csoda, hogy a tikkasztó hőségben senkit nem találunk a portákon. Csak a legyek zsonganak körbe a vékony aszfaltcsíkon, így baktatunk házról házra. Vannak épületek, amelyek láthatóan az enyészetté váltak, itt már csak a bontás segít. Vannak félbehagyott házak, felvert gazzal a kertben, a vörös tégla messziről virít, sosem volt bevakolva. A függönyök jelzik, hogy talán a legmélyén még lehet élet benne, néha jelennek meg a tulajok. Néhol kutyák csaholnak fel, de egyébként, mintha csak szellemfaluban járnánk.
A falu fénykorában sem volt a térség központja, száz éve talán negyvenen is lakták. Aztán fogyatkozni kezdtek, mint annyi más kistelepülés az országban. Ahogy csendben lépkedünk, hirtelen pakolás moraja hallatszik az egyik kertből. Sportos fiatalember fogadja a köszönésünket. Mezőffy Tamás kecskék és tyúkok közül bukkan elő, egyből felmérem, hogy igazi őslakossal van dolgunk, nagyobbat nem is tévedhetnék.
– Pesti vagyok, vállalkozó. Két éve vettem Iborfián pár ingatant, elég volt a városi életből, a rengeteg külföldi munkából, stresszből – mondja 38 évesen.
– Amikor a költözés mellett döntöttem a legfontosabb szempont volt, hogy minél csendesebb és kisebb legyen a település. Végül itt kötöttem ki – árulja el a kertépítőként dolgozó fiatalember.
Mint mondja, itt úgy élnek, mint a Való Világ lakói. Mindenki ismer mindenkit, hetente néhányukkal több közös program is jut, de azért a lakosok maguk küzdenek a boldogulásért. – Megvettem több lakóházat, egyiket felújítottam, a mellette lévő ingatlan ledózeroltattam, abból kecsketelepet alakítottam ki – mutat körbe. Az elkerített kis baromfiudvarban tucatnyi csirke szaladgál, Tamás azt mondja, két hete sokkal több volt, de egy róka tucatnyi szárnyast lemészárolt. Büszkén nyit be a színpompás virágokkal teli kertjébe. Szerinte a falubeliek mintha megirigyelték volna, ők is kezdik csinosítani a házukat.
Mindenki ezt olvassa most!
– Ifjúsági Európa-bajnok vagyok, s felnőtt világbajnoki helyezett virágkötészetben – árulja el, honnan az esztétikai érzék. Sokat tanított és tartott előadást külföldön is, s hetente még a munkája több napra is Budapestre szólítja.
– Nem cél nélkül jöttem ide, még ha az otthoni ismerősök kicsit lököttnek is tartanak. Ma már mindent megtermelek magamnak a kertben, van tej, tojás, s persze tudok csirkét, s kecskét is vágni. Kecskefarmot szeretnék, majd idővel sajtüzemet. Szeretem a festészetet, de régen volt rá időm, itt erre is áldoznék. S a vendégház is foglalkoztat, gyakorta jönnek erre turisták – sorolja.
– Kétlaki életet élek, még egy darabig fel kell járnom, sőt lesznek külföldi eladásaim s ősszel még Távol-keleten is. De ha most rögtön kellene választanom, egyértelműen Iborfia lenne az otthonom.
G. Z
