13.8 C
Budapest
2024. március. 28. csütörtök
HomeTudástárTudástár - minden érdekességÍgy szórakozott a magyar baka a Nagy Háborúban

Így szórakozott a magyar baka a Nagy Háborúban

2015 03 27 173722

Fedák Sári pózol, Jászai Mari hadikölcsönbe fektet és adományokat gyűjt, miközben a budapesti és a vidéki színházak – dacolva a sorozás miatti állandó férfihiánnyal – tovább működnek és mind több hazafias darab jelenik meg repertoárjukban. Ami a hátországot illeti, az első világháború négy éve alatt a magyar színház a nyilvánvaló nehézségek ellenére él és virul. 1917-től pedig már a magyar katona sem unatkozik: spártai körülmények közepette szórakoztatják a fronttársulatok a bakát és a tisztet egyaránt, halvány reménysugarat nyújtva és némi örömet csempészve a frontszolgálatba belefásultak mindennapjaiba.

A budapesti Politikatörténeti Intézet által az első világháború kultúrája köré szervezett kerekasztalbeszélgetés-sorozat első, a frontszínházak és hadifogolyszínházak kérdésével foglalkozó eszmecseréjének résztvevői, Kiss Csilla és Sipőcz Mariann színháztörténészek már a beszélgetés elején igyekeztek egy régi tévhitet eloszlatni. Bár sokan úgy gondolják, hogy a Monarchia első világháborús szerepvállalása miatt a színházak nem nyitottak ki, az igazság az, hogy a színházi élet a háború ellenére sem állt meg a hátországban. Az állami teátrumok ugyan 1914 szeptemberében valóban bezártak, de januárban kinyitottak, sőt a magánszínházak – így például a budapesti Vígszínház – már néhány hét elteltével újra várták a publikumot.

A háború tagadhatatlanul jelen volt a színházak többségében: mivel az antant országok szerzőinek műveit nem volt ildomos játszani, a direktorok és a színházak vezetői egyre inkább arra bíztatták a magyar szerzőket, hogy írjanak új darabokat, aminek következtében drámaian megugrott a magyar művek száma. A színházak azonban – miután nem akarták, hogy a népszerű francia vagy angol szerzők darabjai lekerüljenek a műsorról – a nem hivatalos ukáz alól könnyen kibújhattak, ehhez elég volt, hogy fondorlatos módon a magyar fordítókat – Molnár Ferencet, Heltai Jenőt – tüntessék fel szerzőként.

Színház

2015 03 27 173741

A háborús propaganda a színházban is partnerre talált, ugyanis számos propagandadarab született a korban, igaz – hangsúlyozza Kiss Csilla és Sipőcz Mariann -, arra a művelt publikum csak rövid ideig volt vevő. A mindnyájunknak el kell menni című művet Hegedűs Gyula írta Faragó Jenővel, s már 1914 őszétől lelkesítette az egyébként is mámoros nézőket. A zárókép 50 évvel később játszódott: a játék hősei 1964. augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján, a Magyar Nemzeti Múzeumban a szerb és az orosz cári koronát nézegetik a diadalmas háború emlékkiállításán. Ekkor elhomályosul a színpad, s Vilmos császár és Ferenc József alakja elevenedik meg, majd kölcsönösen gratulálnak egymásnak, hogy a világbékét ők hozták el.

A hazafiasságra apelláló ’48-as honvéd figurája az első világháborús színművészet állandó motívuma lett. Ugyanakkor a háborús tematika népnevelő szándékkal időről időre a gyerekdarabokban is megjelenik, a budapesti Népoperában (Erkel Ferenc Színház) 1915-ben tűzték műsorra Komor Gyula színdarabját, a Hindenburg bácsit, amely hátborzongató „hangeffektusaival” hozta testközelbe a háborús mindennapokat.

A színészeket általában behívták, viszont a budapesti vezető színészek mentesültek a szolgálat alól, igaz, arra is volt példa, hogy valaki önként jelentkezett a frontra (Beregi Oszkár). A vezető férfi színészek elsősorban mint követendő példák jelentek meg a Színházi élet című lapban, katonaruhában, műtermi, beállított képeken. A besorozott színészek többsége nem az első arcvonalban harcolt, ők inkább a hátországban végeztek szolgálatot. A színésznők közül sokan önkéntes ápolói tanfolyamot végeztek és segédápolók lettek, általában a frontra szánt egészségügyi és gyógyszercsomagok összeállításában segédkeztek, a frontra elenyésző számuk került.

A vezető női színművészek közül Fedák Sári inkább a saját imázsának építésére használta a háborút, jól mutatják ezt azok a képek, amelyeken az énekesnő-primadonna ápolónőnek öltözve – beállított jelenetekben – látható. Eltérő „pályát” futott be a világháború alatt Jászai Mari. A megkérdezett színháztörténészek vélekedése szerint a tragika kevésbé vádolható szerepjátszással: vagyona nagy részét a frontra küldött csomagokra fordította, a másik felét pedig hadikölcsönbe fektette. Az akkor már idős színésznő gyakran bukkant fel a Margit híd pesti hídfőjénél, hogy adományt gyűjtsön a katonáknak a járókelőktől, de ismert az is, hogy hálószobájából kirakatta az ágyát és a földön aludt, a fronton levők élethelyzetéhez hasonló körülményeket teremtve magának.
Hosszú időnek kellett eltelnie, mire a katonai vezetés rájött, hogy a katonákat szórakoztatni kell. A frontszínház létrejöttét a német társulat segítette elő, amely néhány héttel a magyar fronttársulat megalakulása előtt született. Miután ennek híre ment a magyar sajtóban is, hamarosan egyre többen kezdték el követelni a magyar frontszínház létrehozását, amely végül a hadvezetés és a kultuszminiszter közös döntése nyomán indult el.

A magyar fronttársulat az Országos Színészegyesület közreműködésével jött létre, s Komjáthy Jánost bízták meg a feladattal, hogy szervezze meg a társulatot. 15 főből állt, Zilahy Gyulán és Pázmánd Ferencen kívül csak vidéki színészek voltak benne, őket Komjáthy valószínűleg még direktori működésének idejéből ismerte. Az akkor 50 éves színigazgató tudatosan végiggondolta a műsort: a közkatonáknak népszínművekkel készültek, a tiszteknek pedig „finomabb” darabokat kínáltak, de kabaréműsort is létrehoztak.

Az Első Magyar Frontszínház turnéja 1917. április 3-án indult, a színészek egy hónapig voltak a keleti fronton, majd egy rövid időre hazajöttek, ekkor alaposan átszerveződött a társulat, csak ketten maradtak a társulatból. Onnantól kezdve pedig turnékként cserélődtek a tagok, Komjáthyt Pázmánd Ferenc váltotta a frontszínház élén. A színészek életét házirend szabályozta, katonai vezetőjük is volt, házastársukat tilos volt magukkal vinni (Pázmándnak sikerült, vele tartott ugyanis felesége, aki négy turnén is részt vett pénztárosként, de mikor végül színpadra került, valóságos sztár lett a bakák körében). A nehéz körülmények között, gyakran a frontvonal mellett tartott előadások ingyenesek voltak, a színművészek viszont tiszti fizetést kaptak, a díszletek beszerzése és szállítása állami úton, központilag zajlott.

Bűvészelőadás az orosz fronton

Bár a fronttársulat hivatalosan 1917-ben indult el turnézni, ismert, hogy egy-egy gyalogezredben korábban is voltak önálló kezdeményezések a háborús színjátszás megteremtésére. Az önként bevonuló Nagy Endre például – ahogy azt visszaemlékezéseiben írja – frontkabarékat szervezett. Ezek azonban teljesen szervezetlen, ad hoc előadások voltak, az olasz fronton például bábszínházat adtak elő, de olyanra is akadt példa, hogy bűvész szórakoztatta a bakákat, a fronttársulatnak hátat fordító Zilahy pedig önálló körutat szervezett, és a román frontra is elment. A frontszínházak nagyjából másfél évig, 1918 nyaráig működtek.

A színházteremtés a frontvonal másik oldalán ugyanúgy jelen volt, a hadifogságba kerültek ugyanis minden igyekezetükkel megpróbálták elfelejteni, hogy szabadságuktól megfosztottan, a világtól elzártan, fogolytáborban, hazájuktól több száz, vagy ezer kilométerre élnek. A hadifogolyszínházak létrehozására elsősorban a nagyobb szibériai gyűjtőtáborokban volt lehetőség, ahol – sportegyesületek, irodalmi körök, önképző körök formájában – a kulturális önszerveződés gyökeret tudott verni.

A szibériai hadifogolytáborok színházait már profi díszlet és jelmez jellemezte, a társulatnak pedig időnként anyagilag is megérte fellépni, a színház megélhetési forma lett. E színházak mindig közadakozásból alakultak, többségében amatőr színészek léptek fel, ám jellemzően hivatásos színészek köré szerveződtek: a korábban Szabadkán, Munkácson és Szegeden is fellépő Baróti József például a tomszki hadifogolytábor színházi életét szervezte, Mészáros Sándor László, a Nemzeti Színház színésze pedig Krasznojarszkban hozta létre a Tiszti Színházat, s a prózai darabok rendezője lett.

A színészek azokat a darabokat játszottak, amelyeket még a békeidőben láttak, s legtöbbször emlékezetből idézték fel azokat. Ha a színészeket emlékezetük megcsalta volna, a táborokba eljutó színházi újságokban közölt dalok, kották, szövegkönyvek vagy orosz színházi lapokból visszafordított szövegek voltak segítségükre. A két legkedveltebb műfaj az operett és a kabaré volt, a legnépszerűbb darab pedig az 1916 novemberében bemutatott, 1917-ben Oroszországba is eljutó Csárdáskirálynő, amit az is mutat, hogy Kálmán Imre operettjének zenéjét még a Kálmán-Gábor Andor-Bakonyi Károly szerezte Tatárjárásba (1908) is belecsempészték, teljes kakofóniát okozva ezzel a még kevésbé vájtfülű katonák számára is.

Forrás: multkor; Kép: multkor;

Most népszerű

Hasonló hírek

weblap4u banner
securiton-tűzvédelem