Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall kezet fog a szovjet Vörös Hadsereg egyik tisztjével (Fotó: MTI/Reprodukció)

A Vörös Hadsereg 1944. szeptember utolsó napjaitól már a Trianoni Magyarország területén harcolt. Horthy Miklós kormányzó október 15-i kiugrási kísérletének kudarca, a nyilas hatalomátvétel után a Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front offenzívát indított, hogy menetből foglalja el Budapestet.

A nem kellően előkészített támadás elakadt, ezután a magyar főváros bekerítését tűzték ki célul. Megtisztították a Duna bal partját Bajától egészen Pestig, a Bükk és a Mátra vidékét pedig a Miskolc-Gyöngyös-Hatvan vonalig.

November végén Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja a Dunántúlon dél felől a Balaton vonaláig nyomult előre a németek által kiépített Margit-vonalig, egyúttal a Duna jobbpartján tört észak felé Budapest irányában.

A nyilasok eleinte nem akarták csatatérré változtatni a fővárost: megkezdték a kormányszervek kiköltöztetését az ún. gyepűszállásokra, a „nemzetvezető” Szálasi pedig fontolgatta, hogy kéri Hitlertől Budapest nyílt várossá nyilvánítását. (Ez már korábban is felmerült, a nyílt várost nem védik, de a támadók sem bombázzák vagy lövik.)

A Führer azonban nem volt hajlandó nyílt várossá nyilvánítani Budapestet,

amelyet az Ausztriába vezető út kapujának tartott, minden racionális katonai megfontolással szembe menve „erőddé” (Festung Budapest) nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy a várost házról házra kell megvédeni, ha pedig a lakosság ez ellen lázadna, azt erőszakkal le kell verni.

A parancsot végrehajthatatlannak nevező Hans Friessner tábornokot, a Magyarországon harcoló Dél hadseregcsoport parancsnokát leváltották, helyére Otto Wöhler tábornokot nevezték ki.

A „Budapest erőd” parancsnoka az SS IX. hegyi hadtestének élén álló Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok lett, akit még a német hadseregben is őrültnek tartottak, de vakbuzgón teljesítette a parancsokat. A várost védő magyar erők parancsnoka, Hindy Iván a védelem megszervezésébe nem szólhatott bele.

A szovjet gyűrű szenteste záródott be Budapest körül,

ahol már december 10-én kihirdették a hadiállapotot. Az életviszonyok egyre súlyosabbá váltak, nem volt gázszolgáltatás, villany is csak napi 2-3 órán át, hiány volt élelmiszerből és egy idő után már ivóvízből is, de a nyilas rémuralom alatt folyt a zsidók kivégzése, s szaporodott a katonaszökevények száma.

Szovjet katonák aknavetőt készítenek elő tüzelésre a csepeli Weiss Manfréd gyár területén (Fotó: MTI/Reprodukció)

A körülzárt városban mintegy 800 ezer polgári lakos és 90-100 ezer német és magyar katona tartózkodott, a támadó szovjet Budapest Csoport együttes létszáma mintegy 150-170 ezer főt tett ki (a szovjet vezetés Moszkvának 190 ezres védősereget jelentett.)

A védők Hitler parancsa értelmében elutasították a megadásra felszólító december 29-i ultimátumot,

a jegyzéket átnyújtó parlamenterek (Steinmetz és Osztapenko kapitány) máig vitatott módon életüket vesztették.

Egy kilőtt harckocsi a Lajos utca és a Nagyszombat utca sarkán (Fotó: MTI/Reprodukció)

Másnap megkezdődött az ostrom, a támadók a tüzérségi előkészítés után is csak igen sok áldozatot követelő elkeseredett harcokban, házról házra tudtak előre nyomulni. Január 15-én elérték a Nagykörút vonalát, 18-án kijutottak a Dunáig, ezzel Pest egésze szovjet kézre került, a Budára visszavonuló németek felrobbantották a még álló két Duna-hidat, a Lánchidat és az Erzsébet hidat.

A hegyes-dombos budai oldalon folyó harcok során a védők fokozatosan a budai Várba szorultak vissza.

A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, a repülőtérként használt Vérmező eleste után pedig végleg leállt, a három nyugatról indított német felmentő akció sikertelennek bizonyult.

A Várban rekedt német és magyar egységek, amelyeknek élelmük és lényegében lőszerük is elfogyott, február 11-én megkísérelték a kitörést. A reménytelen és hatalmas áldozatokat követelő akció kudarcba fulladt, a több mint 40 ezer katonának csak negyede tudott áttörni a szovjet vonalakon és eljutni a budai hegyekbe, a 30-40 kilométerrel nyugatabbra húzódó német vonalakat már csak 625-en érték el. A többieket elfogták vagy kivégezték a szovjetek.

Öt nap alatt mintegy húszezer katona halt meg.

Másnap a megmaradt védők nagyobb része megadta magát, február 13-án az utolsó ellenálló egységek is letették a fegyvert. Budapest elfoglalását Moszkvában díszsortűz adta a lakosság tudtára.

A Dél hadseregcsoport főparancsnoka Otto Wöhler február 15-én Szálasinak írt hosszú levelében kifejette, hogy a „Budapest védelme nem kevesebb, mint 20 hadosztályt, több nehézfegyver-köteléket és közel 1000 repülőgépet vont magára”, ennek ellenére jelentős károkat okoztak a szovjet erőknek.

Az 52 napig tartó hadművelet a második világháború egyik leghosszabb helységharcának számít, második Sztálingrádnak is nevezik.

Az ostromló szovjetek mintegy 80 ezer halottat és 240 ezer sebesültet, a védekező német-magyar erők halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban 100 ezer embert vesztettek, ehhez járult a mintegy 38 ezer polgári áldozat.

A főváros épületeinek egyharmada elpusztult vagy súlyosan megrongálódott, több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált, a Várban és környékén 789 épületből csak négy lakás maradt sértetlen.