A józanabbak a migránsáradat kezdete óta hangsúlyozzák, hogy ez az egész nem valamiféle, amúgy téves szolidaritás-felfogáson alapuló humanitárius válság, hanem közép- és hosszútávon kulturális, aktuálisan pedig biztonságpolitikai kérdés. Az „ez az egész” pedig nem kizárólag az elmúlt hónapokban Európába áramló illegális migránsokra, hanem a „Willkommenskultur”, a „multikulti” és a „nyitott ajtók politikájának” következményeire (is) vonatkozik. Európa évtizedek óta fennhéjázó módon úgy hirdeti magát a glóbusz „maradék” részének, mint a „lehetséges világok legjobbika”, a „fejlett Nyugat”, az emberi jogok – elnézést a groteszk szójátékért – „Mekkája”, miközben valódi gyökereiről, önazonosságáról, de legfőképpen az alapvető önvédelmi reflexekről megfeledkezett. Aki gazdag és gyenge, azt a legkönnyebb legyőzni. Ha mindehhez még hülye is, akkor meg pláne.

Elmondták ugyanis sokan, hogy ez a sok bevándorló, a nyugat-európai nagyvárosokban kialakult szegregátumok, a millió szám beözönlő migránsok nem csak lehetőséget és megoldást jelentenek a demográfiai problémákra – hanem komoly veszélyt Európa biztonságára. A józanul gondolkodókat természetesen azonnal előítéletesnek, általánosítónak, rasszistának bélyegezték, hangsúlyozva, hogy minden ember más, de egyben ugyanolyan, mint mi („te is más vagy, te sem vagy más”), ezért nem lehet az ügyben leegyszerűsítő megállapításokat tenni. Hogy minden „menekültet” külön-külön kell megnézni, megvizsgálni, figyelembe véve és biztosítva nekik „alapvető jogaikat”, ideértve mindent, amit kihasználva kikerülhetnek a hatóságokat látóköréből (hiszen pl. nem lehet elrendelni menekültügyi őrizetet, míg kiderítik az illető személyazonosságát, hiszen az aránytalanul sérti az illető emberi méltóságát). A párizsi terrorcselekmények arra világítanak viszont rá, hogy az előítéletes tamáskodóknak volt igazuk: ha tízezer menedékkérelmező közül akár csak egy terroristának sikerült Európába jutnia, akkor az nem humanitárius, hanem biztonságpolitikai kérdés. Ha tízezer kérelmező közül akár csak egy terrorista bejuthat Európába, akkor le kell zárni a külső határokat, vissza kell állítani a határellenőrzést és az EU-ba történő belépés előtt, a tranzitzónákban kell elbírálni a kérelmeket. Egész egyszerűen nem lehet engedni, hogy személyazonosító okmányok nélkül vagy azokat meghamisítva milliók lépjék át az EU zöldhatárait, majd kontrollálatlanul mozogjanak az Unió belső területén. Itt nem a menedékkérelmezők emberi meg szabad mozgáshoz fűződő jogairól van szó, hanem az uniós állampolgárok biztonságáról.

Mindehhez viszont nem csak az EU-s menekültügyi szabályok, hanem az idejétmúlt 1951-es genfi menekültügyi konvenció felülvizsgálatára van szükség – vagy annak kimondására, hogy „a körülmények alapvető megváltozása” folytán a szerződés a részes feleket a továbbiakban nem köti. A migránsbarát EU-s szabályok, melyek a menedékkérelmezők számára jóformán csak jogokat, az államoknak pedig szinte kizárólag kötelezettségeket állapítanak meg, a genfi egyezmény menekültfogalmán, a visszaküldés tilalmának univerzális elvén vagy az illegális határátlépők büntethetőségének kizárásán alapulnak. Ráadásul úgy, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága vagy Menekültügyi Főbiztossága ezen – és az egyezményben szereplő más – fogalmakhoz olyannyira „menekültbarát” értelmezést társított az évtizedek során (pl. az „üldöztetéstől való megalapozott félelem” egyoldalúan szubjektív felfogása, a menekültként már elismert személy jogainak kiterjesztése a menekültstátuszt még csak kérelmezőkre), melyek egyáltalán nincsenek tekintettel biztonságpolitikai szempontokra.

(Rendőrök a Fővárosi Törvényszék előtt az őrizetbe vett, korábban terrorcselekmény finanszírozása miatt Nagy-Britanniában büntetett két brit állampolgár tárgyalása idején.)

Ha azt mondjuk tehát, hogy „Dublin III nem működik”, akkor azzal együtt azt is be kell ismerni, hogy az EU-s menekültügyi irányelvek sem működnek, mert a genfi menekültügyi keretrendszer alkalmazhatatlan. Alkalmazhatatlan, mert nem népvándorlásszerű menekülthullámra írták, mert individualizált menekültfogalomra és eljárásra épít, ahol valóban minden egyes migráns esetében külön-külön kell a körülményeket vizsgálni. Ami évi pár ezer fő esetében még kivitelezhető – milliós számoknál már kevésbé. Olyankor megszűnik a kontroll, a hatóságok elvesztik az ellenőrzést, a helyzet törvényen kívülivé válik, ahol az államok, lerázandó a felelősség súlyát, nem regisztrálják a migránsokat, sőt, maguk utaztatják őket egyik határtól a másikig. És tízezer migránsból egy terrorista is sok. Túl sok. A menedékjogot, illetve a menekültstátusz kérelmezéséhez fűződő jogot tehát alkotmányos alapokon korlátozni kell, a genfi menekültügyi egyezményt felül kell vizsgálni, legalábbis annak kiterjesztő értelmezésével szakítani kell (pl. a visszaküldés tilalmának elvét valóban úgy kell értelmezni, ahogy azt leírták, tehát hogy annak az országnak a határára nem szabad kitenni az illetőt, ahol élete, szabadsága veszélyben van).

Most persze jön az az ellenérv, hogy meglehet, a párizsi robbantók-lövöldözők többségükben valójában nem is most érkeztek Európába a migránsáradattal (egy elkövetőt bizonyosan regisztráltak menedékkérőként Görögországban októberben). Ha viszont a terrorcselekményeket Franciaországban vagy Belgiumban született első- vagy másodgenerációs bevándorlók követték el (többségükben), az annál nagyobb baj. Az nem csak a kortárs európai menekült-, hanem a liberális bevándorlás-politika és toleranciakultusz élhetetlenségének bizonyítéka is. Ugyanis fegyveregyenlőtlenséget szül: a polkorrektből táplálkozó európai befogadás-mániát, az értéksemlegesség nevében mindenki elfogadását hirdető társadalmi toleranciát használják ki és élnek azzal vissza azok, akik fegyveres iszlám dzsihádot hirdetnek a kontinensen. Aki pedig a „menekültkérdés”, illetve a „multikulti” tarthatatlansága és a terrortámadások közötti összefüggéseket az „egyrészt-másrészt” eszmeisége nevében relativizálja, az veszélyezteti az európai polgárok biztonságát. Nem lehet ugyanis egyszerre garantálni utóbbit, ha minden Európába igyekvő migránst kontrollálatlanul behívunk és beengedünk az Unió területére. Szabadságunk biztosítéka ugyanis a biztonság. És most a biztonság a legfontosabb.