A francia migrációs alaphelyzet
A francia menekültügyi hivatal (OFPRA) hivatalos statisztikái szerint Franciaországban 2014-ben összesen 64811 menekültkérelmet nyújtottak be, amiből 14 589-et jóvá is hagytak. A kérelmek számát tekintve a helyzet azonban nem tűnik túlságosan kritikusnak, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy Franciaország a legtöbb migráns számára csupán tranzitállomás az Egyesült Királyság felé. 2013-ban ugyanis ennél több, összesen 66 251 menekültkérelmet nyújtottak be az OFPRA ügyintézőinek, így 2014 az előző évhez viszonyítva már csökkenő tendenciát mutat. Ehhez képest Németországban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának hivatalos közlése szerint 2014-ben 226 191 menekültkérelmet nyújtottak be, de idén ez a szám már 300 ezer felett jár. Magyarországon pedig csak 2015-ben több mint 173 ezer menekültkérelmet kezelt a bevándorlási hivatal. Ebből a perspektívából szemlélve a 30 ezer menekült befogadására tett francia felajánlás kifejezetten nagyvonalúnak tűnik.

Franciaország valódi bevándorlási problémája tehát nem a beáramló migránsok kezelhetetlen számából adódik. Az igazi kihívást ugyanis az ország területén a korábbi évtizedek alatt felduzzadt bevándorló diaszpórák jelentik, amelyek homogén etnikai közösségei a mostani migrációs hullámmal tovább erősödhetnek. Az ENSZ statisztikái szerint Franciaország területén 2014-ben legálisan – a menekültkérelmet benyújtó migránsok nélkül –252 262 menekült tartózkodott. Ha ehhez még hozzáadjuk a volt gyarmatokról érkező honosított migránsokat, akkor azt láthatjuk, hogy a francia társadalomban körülbelül 5,3 millió bevándorló él, akik a lakosság 8 százalékát alkotják. A rájuk fordított szociális transzferek és közszolgáltatások pedig a legborúlátóbb becslés szerint évente 84 milliárd euró terhet jelentenek, ami a 2015-ös francia költségvetésnek mintegy 18%-át emészti fel. Túlságosan sokat ahhoz, hogy a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett hosszútávon biztosítani lehessen a szociális rendszer fenntarthatóságát. Ráadásul ez a helyzet a szociális háló összeomlása mellett a markáns kulturális különbségek és a nagyfokú elégedetlenség miatt ismételten zavargásokhoz vezethet. Könnyen elképzelhető tehát, hogy Franciaország, még pontosabban Párizs, ismét külvárosi lázongások színterévé alakulhat.

Sarkozy migrációs 7 pontja
Ebben az eszkalálódó helyzetben keres megoldást Nicolas Sarkozy, aki belügyminiszterként következetes politikájának köszönhetően a 2005-ös párizsi lázongások felszámolásával már sikeresen bizonyított. Meglátása szerint a helyzet azonban most sokkal súlyosabb, ugyanis jelenleg egy lokális probléma helyett az Európai Unió egészére kiterjedő rendszerszintű kihívással állunk szemben. A valódi megoldást tehát az egész schengeni menekültügyi rendszer teljes újjáépítésében, valamint a releváns francia bevándorlási jogszabályok módosításában látja.
Sarkozy hét pontjából négy az Európai Unió menekültpolitikájának új alapokra helyezésével létrehozandó Schengen II működési alapelveire vonatkozik. Ennek a rendszernek az első és legfontosabb ismérve az uniós kvóták totális elutasítása. Sarkozy szerint ez ugyanis a problémát nem orvosolja, a befogadó társadalmakat ugyanakkor a bevándorlókkal szemben teljesen kiszolgáltatottá teszi. A rendszer másik alapvető eleme a duális menekültstátusz létrehozása lenne, a menekültügyi rendszer fenntarthatósága ugyanis megkívánja, hogy különbséget tegyünk a politikai és a háborús menekültek között. A politikai menekültek, akikre hazájukban véleményük és tetteik miatt börtön, vagy halálbüntetés vár, korlátlan menekültstátuszban részesülnének. A háborús menekülteknek azonban csak ideiglenes státuszt adnának, ami arra kényszerítené őket, hogy a béke helyreállítását követően visszatérjenek szülőföldjükre, ami jelentősen csökkentené a befogadó országokra rótt terheket. Regisztrációjuk hatékonyabbá tételét éskérelmeik gyors elbírálását pedig a schengeni határállamokban újonnan létrehozandó befogadó-állomásokkal kellene biztosítani, amelyek garantálnák az eljárások jogszerűségét, valamint a szükséges kitoloncolások végrehajtását. De egészen addig, amíg Schengen II nem funkcionál, be kell tiltani a bevándorlók szabad mozgáshoz való jogát, amivel az Európai Unión belül kialakult kaotikus helyzet további eszkalálódásának lehetne elejét venni.
A másik három pont a francia jogszabályok szükséges megváltoztatására tesz javaslatot, ami a jelenlegi migrációs nyomás és az öregedő társadalom mellett a szociális ellátórendszer fenntarthatóságát biztosítaná. Ennek érdekében először is meg kellene szüntetni a bevándorlók általános egészségügyi támogatását, mivel ez a jelenlegi formájában rengeteg visszaélésre ad okot, ami a francia államnak évente egy milliárd euró többletkiadásába kerül. A bevándorlók ehelyett a kórházi kezelések alkalmával eseti támogatásban részesülnének, ami a korlátozás miatt kevesebb terhet okozna a központi költségvetés kiadásaiban. A további visszaélések elkerüléséhez pedig a családegyesítés, valamint a honosítási eljárás terén is következetesebb politikát szükséges folytatni, mivel a jelenlegi formájukban túl nagy teret engednek a bevándorlás kiteljesedésének. A családegyesítésre csak sokkal szigorúbb feltételek teljesítése esetén kerülhetne sor, amivel a legnagyobb migrációs kiskapunak számító „ál-családegyesítéseknek” lehetne elejét venni. A francia állampolgárságot pedig a ius soli elve alapján kellene megadni, így csak az szerezhetné meg, aki Franciaország területén született, ezzel kiküszöbölhetővé válna a francia állampolgárság szociális többletjuttatások érdekében történő megszerzése.
Mindezek meglehetősen radikális elképzeléseknek számítanak. A Schengen II koncepcióra és a duális menekültstátusz javaslatára a francia miniszterelnök, Manuel Valls rögtön elutasítóan reagált, mondván az egyetemes emberi jogok minden különbségtételt kizárnak. A francia lakosság túlnyomó többsége azonban nem osztja a miniszterelnök idealizmusát. A Charlie Hebdo elleni merénylet után a franciák 80 százaléka az ország terrorfenyegetettségét kifejezetten magasnak ítéli, ami Franciaország történelmében példa nélküli. Ráadásul 2005 vészterhes pillanatai még mindig élénken élnek a kollektív tudatban, ezért a jelenlegi migrációs hullám a francia emberek számára egyet jelent a felgyújtott autók és az utcai erőszak rémképével. Ebben a helyzetben a feszültségek bármikor lázongásokhoz vezethetnek, ami Párizs utcáit ismét csatatérré alakítaná. A kérdés az, hogy ha ez bekövetkezne, akkor ki és miként fogja kezelni a helyzetet. Vajon még akkor is az egyetemes emberi jogok sérthetetlensége lesz a jelszó, vagy már a politikai pragmatizmus diktálta szükséges fellépés a franciák jogainak védelmében?