Az a tény, hogy sok kutyatenyésztő továbbra is ragaszkodik a törzskönyvezett kölykök farkának kurtításához az egyre növekvő ellentábor ellenére, némi magyarázatot követel. Ki vezethette be ezt a furcsa szokást, és vajon miért tartották a csonkítás e különleges formáját szükségesnek vagy kívánatosnak? Ezekre a kérdésekre és sok más e témával kapcsolatos kérdésre is megkapod a választ e cikket olvasva.

De kezdjük az elején: mi is pontosan a csonkítás? Ez a kutya farkának egészben vagy részben való eltávolítása sebészeti úton, amit éles ollóval végeznek a kölyök négynapos korában. A farokbőrt biztos kézzel a fölé a pont fölé húzzák fel, ahol a farkat el kell vágni, majd úgy göngyölik fel, hogy az amputáció után van némi bőrfölösleg, ami visszafittyen és rásimul a csonkra. Ezáltal csökken a vérzés, és hamarabb elkezdődik a gyógyulási folyamat. Az anyakutyát ilyenkor eltávolítják, hogy ne hallja kölykei sivalkodását. Miután a farkukat levágták, a kölyköket visszaadják anyjuknak, és az anyakutya legtöbbször csak végignyalogatja a farokcsonkokat, majd ismét hozzálát az alom szoptatásához. Ritka esetekben a kölykök egy része az erős vérzés következtében elpusztul, de legtöbbjük megmarad, és nemsokára buzgón szívja ismét az anyatejet a szuka emlőiből.

Becslések szerint Nagy-Britanniában mintegy ötvenezer kutyakölyöknek kurtították a farkát az utóbbi időben, hiába tiltakozott az Ebvédő Egyesület, amely kampányt szervezett az eljárás törvénytelenné nyilvánítása érdekében; vagy a Királyi Állatorvosi Egyetem Tanácsa, mely a farokkurtítást „indokolatlan csonkolásnak” bélyegzi; avagy az Európa Tanács, amely újabban a kutyák „nem a gyógyítást szolgáló” műtétjeinek betiltását követeli; no meg a brit kormány, amely az Európa Tanács álláspontját támogatja.

Az ebtenyésztők azzal indokolják ragaszkodásukat e „barbár” szokáshoz, ahogy már 1802-ben is nevezték a farok kurtítását, hogy a kiállítási követelmények a szóban forgó kutyáknál előírjáka kurtított farkat, és enélkül kutyakölykeiknek soha nem lehetne esélye arra, hogy díjnyertes ebekké váljanak. A jelenlegi helyzet megváltoztatását sürgető ismételt követeléseknek engedve a Kennel Club egy képviselője azt nyilatkozta, hogy a farokkurtí­tást önkéntes alapon kellene végezni. Ne jelentsen hátrányt egyetlen verseny során sem az, ha a kutyának megvan az egész farka, függetlenül a hagyományos kiállítási követelményektől, így hát a divatra, szépségre és fajtajellegre hivatkozó szokásos ér­velés nem talál hivatalos támogatásra még a kutyakiállítások ren­dezősége részéről sem, s a kurtítást megátalkodottan követelő tá­bor ezáltal eléggé elszigetelődik. Végső elkeseredésükben újabb érveket sorakoztattak fel a kutyák farkának kurtítása érdekében. Egy nyilvános vita során két tenyésztő azzal a nézettel hozakodott elő, hogy a kurtítás amolyan óvintézkedés: kutyáik farka így a ké­sőbbi marakodások közben nem sérülhet meg. Ez olyan, mintha azzal érvelnénk, hogy az embert lábfejének amputálása megóvja attól, hogy beleüsse nagylábujját valamibe.

Egy másik érv, amit a legnagyobb komolysággal szoktak han­goztatni, hogy munka közben a kutya farka leszakadhat, amint a bozótban gázol. Egy állatsebész e feltételezést „képtelen ostoba­ságának minősítette, de az ő felvilágosult állásfoglalása ellenére is e hiedelem régóta tartja magát. Régebben, amikor a kutyáknak még jobbára meg kellett dolgozniuk a mindennapi betevő falatju­kért, általában azt tartották, hogy a kutya munkáját megkönnyí­ti, ha csupán kurta csonknyi a farka.

Mivel a munkakutyák egy időben mentesültek a vadászku­tyákra kivetett adótól, néhány szerencsétlen állat farkát pusztán az adómentesség érdekében csonkították meg. Abban az időben, amikor ez oly széles körben dívott, a legtöbb falunak megvolt a maga „farokkurtítója”, aki csekély díjazás ellenében a fogával harapta el a kutyakölykök farkát.

Nehéz felfogni, hogyan is juthatott valaki eleve arra a bizarr gondolatra, hogy levágja a kutyája farkát. Honnan ered vajon az ötlet? A tárgyra vonatkozó legtöbb írás szerint a dolog eredete „az antik világ homályába vész”. Szerencsére ezúttal nem ez az igazság. Tudósok, akik a világ legrégebbi kutyakönyve után kutattak, arra a felfedezésre jutottak, hogy egy Columella nevű római mezőgazdásztól származik az elképzelés, aki a Krisztus utáni első század közepén tevékenykedett. Columella tanítása alapján a négynapos kutyakölykök farkát le kellett harapni, és a farok inait ki kellett húzni, hogy a veszettséget meg ne kaphassák. Ez a fura óvintézkedés azon a tévhiten alapult, hogy a veszettséget a kutya testében lévő férgek okozzák. Ha egy kutya farkát átharapják, majd leszakítják, előtűnnek a farokizom inai, akár egy csomó csillogó fehér giliszta. E baljós külsejű inaknak volt köszönhető, hogy az elkövetkező évszázadok folyamán a szó szoros értelmében kölyökkutyák milliói veszítették el a farkukat. Idővel aztán újabb indokok váltották fel az eredetit, ám akkorra már rég polgárjogot nyert a farokeltávolítás aktusa mint a kutyatenyésztés elfogadott részeleme. És mint annyi más tradíció, elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy eredeti célja homályba merüljön.

A farokkurtítás hátránya épp eléggé nyilvánvaló. Komolyan károsítja a kutya közösségi életében oly létfontosságú farok-jelzőrendszert. Vegyük még emellett figyelembe a műtét kegyetlen voltát, és akkor nem csodálkozhatunk a fáradhatatlan törekvéseken, melyek célja, hogy ezt a hajdani rómaiak korából visszamaradt babonás gyakorlatot száműzzék.

Forrás: delina;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu