Másfél éve élek Budapesten, és lehet, felelőtlen vagyok, de néhány nappal ezelőttig fel sem vetődött bennem, hogy önvédelmi eszközt kézközelben tartsak, ha A-ból B-be mászkálok a városban.

Jó, megesett, hogy lapult a táskámban paprikaspray, de csak mások (főleg a barátom) megnyugtatása végett. Persze pont annyit ért, mint halottnak a csók: behajítottam a hátizsákom aljába a kis flakont, aztán jó napot kívánok.

Ma viszont felszerelkezve jöttem dolgozni.

Kezdődő paranoiámnak eredendően semmi köze F. Kingához, akit csütörtökön délután munkából hazafelé menet két őrült megvert az 1-es villamoson, de a párhuzam megalapozott, mindjárt meg fogják érteni.

Amikor olvastam a kereskedelmi asszisztensként dolgozó lány történetét, összeugrott a gyomrom, a közelmúltban ugyanis kétszer is előfordult, hogy dühöngő emberektől kellett rettegnem Budapesten.

Az első a reggeli órákban történt, a hetedik kerületben. Gyanútlanul elsétáltam egy hátulról teljesen normálisnak tűnő nő mellett, aki, ahogy a látóterébe értem, torka szakadtából üvölteni, szapulni kezdett. Rá se néztem, hozzá se értem, az égvilágon semmit nem tettem, pont mint Kinga.

Borzongató volt, ahogy míg el nem tűntem a szeme elől, ocsmányságokat kiabált utánam.

Hátranézni, visszaszólni, reagálni nem akartam, a közönyösséget tartottam a legbiztonságosabbnak.

Inkább szedtem a lábam, hogy a lehető legkevesebb esélye legyen beváltania az ígéretét, miszerint „kitapossa a belem, és szétb@ssza az arcom”.

Egy időre kiborultam, de ekkor még nem vettem túl komolyan a dolgot. Persze, értem én, vannak alkoholisták, drogosok, pszichiátriai esetek, de mit lehet tenni, köztünk élnek, előfordul az ilyen. Szinte el is felejtettem az atrocitást, amikor majdnem szóról szóra ugyanez történt.

A helyszín a Jászai Mari tér, este kilenc. Most is csak annyi volt a bűnöm, hogy sétáltam. Egy ötvenes részeg nő méterekről kiszúrt magának, majd óbégatni kezdett. A stratégiám nem változott, haladtam tovább, mint aki se lát, se hall, reménykedve, csendesül az indokolatlan harag. Tervem nem vált be. A trolimegállóban utolért az oldalán valami fickóval.

Émelyegtem az idegességtől, de nem néztem a hátam mögé, csak tűrtem a nyilvánvaló a provokálást.

A megállóban álló húsz ember semmit nem mert szólni, tenni végképp nem. Gáz? Lehet, de valójában megértem őket. Végül is a szó szoros értelmében véve nem bántott a nő, viszont magán kívül volt, veszélyesnek tűnt. Ráadásul ott volt mellette a társa.

Úgyhogy a gázspray marad, mert csupán a csillagok szerencsés állásának köszönhető, hogy jött a troli és nem történt baj.

Pedig nem csináltam semmit, pont úgy, ahogy F. Kinga.

Forrás és kép: 24.hu

Kép: kisfekete