A rúdtánc az elmúlt két-három évben lett elképesztően népszerű sport. Igen, sport.
Pályafutásom kétarcú. Ide-oda cikázom a női magazinok és a férfilapok között. Mi több: nemcsak úgy alakul, hogy hol az egyiknél, hol a másiknál vagyok, hanem többnyire egyszerre is űzöm az ipart. Ismerőseim ezen rendszerint fennakadnak, hogy ezt mégis hogy lehet – mivel a legtöbben abból indulnak ki, hogy női és férfitémák egymás ellentétei, női és férfimagazinok kizárják egymást, női és férfiúi gondolkodásmód között léteznie kell egy eredendő rivalizációnak.

Szerintem nő és férfi márpedig nem ellenfél – pláne nem ellenség. (Továbbmegyek: az asszony is ember.) Hogy nemcsak szerzőként van átjárás a két műfaj között, azt mi sem érzékelteti jobban, hogy míg egy időben a férfiak nehezen vallották be, hogy női lapokat is olvasnak – vagy ha bevallották, mindig hozzátették, hogy csak a vécén –, ma már simán vállalják. Ha pedig férfimagazint viszek valahová, sokszor elsőként a nők kaparintják meg, végigfutják, aztán nagy kegyesen a fiúk rendelkezésére bocsátják.

A kétfelé dolgozás ráadásul néha abban is segít, hogy két végéről nyerhessek betekintést egy bizonyos jelenségbe. Annak idején például egy férfimagazinos témaválasztás kapcsán rúdtáncos helyeket jártam végig a fővárosban. „Mész dolgozni, papa?” – kérdezte a feleségem, amikor esténként elindultam, éjszakai bárokban üldögéltem, és próbáltam beszédbe elegyedni a lányokkal. Volt olyan hely, ahonnal azonnal, hanyatt-homlok menekültem. Voltak szolidabb bárok, ahol békésen el tudtam üldögélni, és megtekintettem a „produkciókat”, amelyek legtöbbször a rúd melletti lézengés kategóriáját merítették ki. Néha aztán volt, aki egész ügyesen nyomta, tisztára, mint az amerikai filmekben. Egy helyen kaptam ajándék öltáncot – egy félmeztelen nő pörgött kicsit az ölemben. Rég voltam annyira zavarban, mint akkor. A riport óta aztán nem is jártam ilyen helyeken.

Ezért volt meglepő, amikor tavaly egy jogász-marketinges-újságíró-novellista hölgy mutatta beszélgetés közben a kék-zöld foltjait. Nevetve mesélte, hogy a körzeti orvosa, amikor megpillantotta ezeket, mély együttérzéséről biztosította – mint családi erőszak elszenvedő alanyát. Holott a hölgy igazából az egyik legsikeresebb rúdtáncos, és a sérüléseit az edzésen és a versenyeken szerezte. Innentől kezdve újabb körút kezdődött, és a legnagyobb női hetilap számára készülő riport kapcsán elmentem néhány rúdtáncos iskolába. A rúdtánc az elmúlt két-három évben lett elképesztően népszerű sport. Igen, sport.

„Olyan szertorna, ahol az egyetlen szer maga a rúd” – mondják azok, akik beleszerettek a dologba, és rákattantak. Ahogy ott elnéztem, a rúdtánc – amit inkább előszeretettel „rúdfitnesznek” neveznek – nagyon is addiktív, és a legkevésbé sem a magakellető lötyögésről szól. A versenyeken például tilos erotikus pózokat bedobni, és csábos miniruhákkal befolyásolni a zsűri döntését.

Mi, magyarok már sokszor voltunk a zsűri kedvencei. Legutóbb például a hétvégén: Pétervári Jázmin Londonban junior világbajnok, Janzer Szonja Lolita pedig a gyerek kategória bronzérmese. Nemcsak a sporteredmények motiválják azonban a rúdtáncosokat. Ahogy elnéztem, az edzések elég bulisak és változatosak. És hamar meglátszik az eredményük: hihetetlen tónushoz jutnak az izmok, és expresszsebességgel formálódik az alak. Acélosabb lesz a kitartás, edzettebb a lélek. És nem mondták ki, de azért benne volt a levegőben: az erős nő mindenkinél sikeresebb.

Forrás: metropol; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu