A háztartási szemétből a fölöslegessé vált vagy lejárt élelmiszer az egyetlen, amely otthoni körülmények között is korlátlanul hasznosítható – lenne. Mégis, csak Magyarországon háztartásonként évi 50 ezer forintnyi ételt dobunk ki.

Amilyen súlyos a probléma, oly kevés szó esik róla. Pedig az ételhulladék kérdése nemcsak az esztelen pazarlás miatt égető téma, az érintetlenül kukába dobott élelmiszer-ipari termékek a környezet számára is súlyos és teljesen felesleges terhelést jelentenek. A Tudatos Vásárló összeállítása.

Csakúgy, mint a fejlett országok többségében, nálunk is főként az ipar és a kereskedelem labirintusain átevickélt, feldolgozott, csomagolt, majd otthon megfőzött és megsütött étel válik hulladékká.

Ez a hosszú folyamat pedig meghökkentő mértékű környezetszennyezéssel jár: 1 kilónyi élelmiszer előállítása során 2 kiló szén-dioxid kerül a légkörbe. Arról nem is beszélve, hogy alig van annál – jobb szó híján – erkölcstelenebb és oktalanabb módja a pazarlásnak, mint az ehető dolgok kidobása. Különösen akkor, ha átmenetileg alulnézetből szemléljük a dolgot.

Garantált a terített asztal

Ernő hajléktalan, Budapesten él. Délutánjait a Déli pályaudvar Vérmező felőli sarkán, a sötétszürke gránitoszlopnál ülve tölti kéregetéssel. Éjszakára elvonul a metróalagút télen-nyáron egyenletes hőmérsékletű szellőzőrendszerébe, délelőtt pedig kukázik. „A kukázás azt jelenti, hogy az ember ételt, illetve eladható holmikat keres a szemetesedényben – mondja, és hozzáteszi: eladni leginkább a ruhát, a műszaki cikkeket és a könyvet lehet, az ételt viszont legjobb evéssel hasznosítani.

„Ha a hét csupa hétfőből állna, sosem feküdnénk le üres gyomorral” – állítja Ernő. „Vadászterületén” – a Krisztinavárosban, illetve a Várhegy oldalában – a hétvégi sütés-főzésből megmaradt fölösleget hétfőn vagy legkésőbb kedden kukába dobják. Húsok, köretek, édességek vándorolnak, olykor szinte teljesen sértetlenül, a szemétbe. Lehet találni szottyadt gyümölcsöt, vekni kenyereket, paradicsomot, paprikát, tálcás felvágottat, amelyben csak a legfölső egy-két szelet zöld, továbbá alig penészes – a külső rétegétől megszabadítva maximális élvezeti értékű – sajtot, csokoládét és megbontott, de el nem fogyott italokat is. Az ünnepek másod-harmadnapján az otthontalanok még nagyobb kanállal esznek, a hónap végére viszont a kukamenza kínálata is ellaposodik: több a tészta, a kenyér.

A „szakember” szerint érdemes mindig ugyanazokat az utcákat látogatni, az emberek pazarlási szokásai ugyanis korántsem egyformák. Akadnak házak, ahol szinte mindig garantált a terített asztal, és még arra is figyelnek, hogy az ételt elkülönítsék a „valódi” szeméttől. Ernőt ez Görögországra emlékezteti, ahol ifjabb korában csövezett: ott az üzletek estefelé, zárás előtt előzékenyen kipakolják a hátsó ajtó elé a megmaradt, másnap már nem eladható süteményt, pékárut, gyümölcsöt a szegények örömére.

Ipari mennyiségben

Egy 2010-ben publikált kutatás szerint az EU-ban évente 89 millió tonna élelmiszer-hulladék képződik, ami lakosonként 180 kilogrammos „teljesítményt” jelent. Magyarország ezen a téren rontja az átlagot: a mi nevünk mellett kétmillió tonnát említ a tanulmány, ami fejenként nagyjából 200 kilogrammnak felel meg. Ez – tekintve, hogy gazdaságilag nem vagyunk az élmezőnyben – elsősorban azért van, mert nem működnek azok a csatornák, amelyek időben eltérítenék a megmaradt élelmiszert a háztartási szeméttől. Az EU-ban szoros versenyben a háztartások a legnagyobb élelmiszerhulladék-termelők, nálunk viszont utcahosszal az élelmiszeripar vezet, amelyből háromszor annyi ételhulladék kerül ki, mint a háztartásokból.

Tehát valójában nem otthon pazarolunk sokat, hanem a gyártás nagyon rosszul megszervezett, amely semmit nem tud kezdeni az élelmiszer-hulladékkal. Így marad a konténer, ami nem is olyan ártalmatlan megoldás, mint hinnénk: igaz ugyan, hogy az étel a kommunális szemét egyéb fajtáihoz képest könnyen lebomlik, ám eközben rengeteg üvegházhatású gáz – főként metán – és úgy évi 170 millió tonna szén-dioxid keletkezik. Ráadásul ne feledjük: itt csak a fölöslegesen megtermelt, majd kidobott élelmiszer-ipari termékek eltüntetéséről van szó, s az ezek előállításához és szállításához szükséges víz-, talaj- és zajszennyezésről még nem is beszéltünk.

Bár az ipar jár az élen, a magyar háztartások pazarlása szintén jelentős, családonként nagyjából 100 kilóra rúg. Máshonnan közelítve: minden magyar háztartás az összes megvásárolt élelem 10 százalékát kidobja, azaz minden 10 család elláthatna élelemmel egy 11-et a kifizetett, de soha meg nem evett fölöslegből. A háztartásonkénti élelmiszer-fogyasztás költsége a Statisztikai Hivatal adatai szerint nagyjából évi félmillió forint, tehát családonként 50 ezer forintot spórolhatnánk, ha mindig csak annyit vásárolnánk, amennyit megeszünk.

Az említett EU-s tanulmány azt is megállapítja, hogy a mérhetetlen hulladéktermelésért jelentős részben a gyártók és a kereskedők felelősek, például azáltal, hogy nem megfelelően tüntetik fel a lejárati időket, és emiatt sokan akaratlanul is olyasmit vesznek meg, ami megromlik, még mielőtt elfogyaszthatnák. Az uniós illetékesek által megfogalmazott öt hulladékcsökkentési stratégia közül az egyik kifejezetten a jelölések átalakítására koncentrál.