Nézzük meg, hol tart most az ember, nézzük meg most, itt, ebben a pillanatban, hogy hová jutott? Aztán nézzük meg, hogy miket vett ehhez alapul, milyen vonalvezetés mentén haladt ahhoz, hogy most idejusson, ebbe a bábeli zűrzavarba?
Szentírások, tanítások, vallások és tudományok? Nem jól értelmezzük, vagy valóban nem a nihilbe vezető út térképeit tartjuk a kezünkben? Az emberek vezetve, vagy megvezetve vannak? Úgy tűnik, hogy szenvedés, a szeretetlenség, az elveszettség végeláthatatlan megtapasztalása még mindig nem elég figyelmeztetés és jelzés a számunkra, hogy nem a megfelelő úton járunk. Teljesen elszakadtunk a hagyományainktól, a természettől. Miért mindig csak akkor gondolkodunk el azon, hogy honnan jöttünk, hol vagyunk most és hová tartunk, amikor már végveszélyben érezzük magunkat?
