Az Európai Unió legdemokratikusabb szerve az Európai Parlament, amelynek tagjait a tagállamok állampolgárai választják. Az EP hozzájárulása a legtöbb, normális ügymenetben hozott jogszabályhoz szükséges.

A valódi hatalmat viszont elsősorban az Európai Tanács gyakorolja, amely szintén demokratikus alapú szervezet, hiszen a tagállamok kormány- és államfőiből áll. Az EU harmadik feje, a kvázi kormányként funkcionáló Európai Bizottság, amely Jean-Claude Juncker elnöksége alatt egyre nagyobb hatalmat próbált magának szerezni az EU tényleges irányításában. Pedig a hatalma egyébként sem elhanyagolható.

A Bizottság tagjait a tagországok jelölik, mindenki adhat egy biztost, aki a következő öt évben valamelyik területért felel. A magyar kormány négy éve Navracsics Tibort delegálta, aki az oktatásért, kultúráért, ifjúságpolitikáért és sportért felel; ezek érdemi hatáskör híján uniós szinten nem igazán számítanak fontos területnek.

Az elmúlt években sok kritika érte az EU-t azért, mert – különösen a Tanácsban – szeretnek zárt ajtók mögött, titokban döntéseket hozni. Az Európai Bizottság vezetőjét 2014 előtt szintén úgy választották, hogy megvárták az EP-választás eredményét, aztán az erőviszonyoknak megfelelően a Tanács zárt ajtók mögött választott valakit minősített többséggel, akit elnöknek jelöltek. Végül a kinevezéshez kellett az Európai Parlament többsége is.

Csúcsjelöltek

2014-ben ez a rendszer megváltozott, mert bejöttek az úgynevezett spitzenkandidatok, azaz csúcsjelöltek. Ez a rendszer annyiban tette demokratikusabbá a folyamatot, hogy az Európai Parlament nagy frakcióinak előre meg kell nevezniük egy olyan politikust, akit az Európai Tanács jelölhet a Bizottság élére, ha az adott pártszövetség nyeri a legtöbb mandátumot az EP-választáson.

A rendszer 2014-ben működött először, így lett a luxemburgi néppárti politikus, Jean-Claude Juncker a Bizottság elnöke, annak ellenére, hogy például Orbán Viktor ellenezte a jelölését. A spitzenkandidatokról most is komoly vita van, de ez inkább hatalompolitika, mint demokráciakérdés. A rendszert a kis pártcsoportok ellenzik, azok, amelyeknek kevés esélyük van arra, hogy a győztes csúcsjelöltet adják, valamint a tagállamok, amelyeknek így kevesebb befolyásuk van arra, hogy ki legyen az Európai Bizottság elnöke.

Hogy a pártcsaládoknak ki lesz a csúcsjelöltje, eleve versenyben dől el. De a legfontosabb csúcsjelölt mind közül az EPP, vagyis az Európai Néppárt spitzenkandidatja, ugyanis a legvalószínűbb az, hogy az eddigiekhez hasonlóan ez a pártszövetség nyeri el a legtöbb mandátumot az EP-ben, így Juncker után ismét ők adhatják majd a Bizottság elnökét.

Az EPP csúcsjelölti posztjáért verseny van. Eddig két esélyesnek számító politikus jelentette be, hogy elindul a november elején tartandó titkos szavazáson. Az egyik Manfred Weber, Orbán Viktor korábbi nagy szövetségese, az EPP frakcióvezetője. Weberről és esélyeiről már írtunk egy cikket, a legérdekesebb benne az, hogy se nem igazán ismert, se nem tapasztalt, cserébe a bajor keresztényszocialistáktól jön, ezért az Európában meghatározó erejű német kancellár, Angela Merkel támogatja ugyan, de nem lelkesen. Weber legnagyobb lépése a csúcsjelölti posztért az volt, hogy a kompromisszumra nem hajlandó Orbán ellen fordult a Sargentini-jelentés megszavazásakor. Pedig korábban Orbán egyik legfontosabb európai szövetsége volt.

Ennek akkor látjuk igazán a jelentőségét, ha megnézzük, ki a másik csúcsjelölt-jelölt.

Van egy olyan elmélet, amely szerint Merkel kancellár azért nem támogatja olyan lelkesen Weber jelölését, mert a többi tagállamot nagyon idegesíti, hogy sok fontos posztot az egyébként is nagy befolyású németek kapnak az unióban (például az Európai Központi Bank következő elnökét is szívesen adnák ők).

Merkelnek és pártjának, a kereszténydemokrata CDU-nak ezért olyan emberre van szüksége, akinek nincs német útlevele, de mindenben a németeknek megfelelő döntéseket hoz. Juncker ilyen ember volt, és Alexander Stubb is ilyen lehet.

Az új Juncker

A volt finn miniszterelnök jelenleg az Európai Fejlesztési Bank egyik vezetője, de régóta vágyik arra, hogy visszatérhessen a pártpolitikába. Amíg Weber jelszava az, hogy közelebb kell hozni az emberekhez az európai politikát, Stubb azzal kampányol, hogy keményen kiáll az EU és a nyugati, liberális értékek mellett.

We have lift off. Will go through your feedback and revert once things settle. This will be a value based campaign. And yes, Europe is allowed to have a sense of humour. #NextGenerationEurope pic.twitter.com/lg334oSw2D

— Alexander Stubb (@alexstubb) October 2, 2018

Stubb most ötvenéves, és több Ironmant is teljesített. Képességeit saját maga promotálására tökéletesen megmutatja, hogy a bizottsági elnökséget is triatlonként írja le, amelynek első fázisa az, hogy megszerzi a jelöltséget a Néppártban, a második, hogy erős kampánnyal megnyerik az EP-választást, a harmadik pedig, hogy határozott és erős Európai Bizottságot alakít. Feltéve, hogy hagyják neki.

Ha létezik komoly önéletrajz, akkor Stubbnak az van. Öt nyelven beszél (finnül, svédül, angolul, franciául és németül), BA diplomája van a dél-karolinai Furman Universityről politikatudományból és a Sorbonne-ról francia nyelv és civilizációból. A mesterképzést a College of Europe-on, a doktorit pedig a London School of Economics-en szerezte meg.

Diplomataként kezdte Brüsszelben, a finn állandó képviseleten dolgozott, majd az olasz Romano Proditanácsadója volt a bizottsági elnökség alatt, amit majdnem egy ciklusnyi EP-képviselőség követett. Ezután lett a finn kormány külügy-, majd európai ügyekért felelős minisztere, amit a miniszterelnökség követett. Ez jól hangzik ugyan, de Stubb csak 339 napig volt miniszterelnök, és sokan az ő rossz menedzsmentjét okolják azért, hogy a szélsőjobboldal megerősödött a finn parlamentben. Ez pedig nem jó ajánlólevél, hiszen a mérsékelt jobboldal Európa-szerte ezzel a problémával, a szélsőségesek, populisták, bevándorlásellenesek erősödésével küzd.

Stubb önéletrajza igazából azok számára hangzik igazán jól, akik a brüsszeli buborékban élnek.

Igaz, médiaképessége, valamint a kemény és határozott EU-párti kiállása miatt sokan abban bíznak, hogy ő lehet az az ember, aki egy dinamikus Európai Unió képét tudja mutatni. Stubb határozottan szólalt fel eddig az olasz belügyminiszter Matteo Salvini, a lengyel kormány és Orbán ellen is. Ezzel nyilvánvalóan arra játszik, hogy a Néppárt jelentős liberális és centrista szárnya őt támogassa a tőle jobbra fekvő Weberrel szemben.

Csakhogy Weber eddig ügyesen helyezkedett. Hiába vádolták sokan a Néppárt baloldalán azzal, hogy túl megengedő például Orbánnal szemben, alighanem a megfelelő pillanatban lépett fel ellene. Ezzel sikerült elkerülnie, hogy elveszítse a néppárti liberálisok támogatását. Attól kevésbé kell félnie, hogy a frakció szélsőjobbja nem őt támogatja, hiszen Webernél számukra csak rosszabb alternatíva van a jelöltek között. Stubb amúgy sem számíthat a Fidesz vagy a hamarosan a hazai választáson valószínűleg nagyot bukó bajor CSU támogatására, mert azt amúgy sem fogja megkapni. De ha Webernek sikerül közepesen népszerűnek maradnia a centristák és a liberálisok között, azzal komoly előnyre tesz szert Stubbal szemben.

Kiemelt képünkön Alexander Stubb látható. Fotó: Vesa Moilanen / AFP

Forrás: 24.hu