2015 03 26 184954

Egzisztencializmus

Hirdetés

2015 03 26 184954gzisztencializmus egy modern polgári idealista filozófiai és irodalmi irányzat, kezdetét egyesek Martin Heidegger Lét és idő című művének megjelenésétől (1927) számítják, mások már dán Søren Aabye Kierkegaard Vagy-vagy című művétől. Az irányzat előzményének a dán Søren Aabye Kierkegaard bölcseletét, Rilke költészetét és Dosztojevszkij műveit tekintik, illetve a 19. századi életfilozófiákat. Számos egzisztencialista gondolkodó a fenomenológiai mozgalomból lépett elő, és ennyiben a fenomenológiai módszer mellett kötelezte el magát, azaz a létezés alapszerkezetét feltáró fenomenológiai vizsgálódással próbálták elemezi az ún. egzisztenciálékat (a fenomenológiai módszer lényege: csak azt kell vizsgálni, ami a külső vagy belső tapasztalatban megmutatkozik). A kérdező létére irányuló módszertani újítással az egzisztenciális filozófia az újkori szubjektivizmus vonalába áll be, még ha túl is akarja haladni azt, s a humanizmus “új megalapozását” tűzi is ki célul.

A legfontosabb egzisztencialista filozófusok: Søren Aabye Kierkegaard (1813-1855), Karl Jaspers (1883-1969), Martin Heidegger (1889-1976), Gabriel Marcel (1889-1973) és Jean-Paul Sartre (1905-1980). Bizonyos módon közel áll az egzisztencializmushoz Martin Buber (1878-1965) „Én-Te” filozófiája is.

Az egzisztencializmus háttere

Az I. világháború utáni Németországban keletkezett (Martin Heidegger, Karl Jaspers) és a második világháború alatti és utáni Franciaországban teljesedett ki (Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Simone de Beauvoir). Az egzisztencializmus népszerűségét a fejlett tőkés országokban az a valós helyzet magyarázza, hogy a liberális haladáseszménnyel (liberalizmus) meghasonlott polgári értelmiség helyét és útját kereste a minden addiginál nagyobb katasztrófákkal terhes világban. A korábbi filozófiákat az egzisztencializmus a személyiség problémáinak előtérbe állításával kívánja meghaladni és a szabadságot választja központi kategóriának. Szabadnak lenni, egzisztenciának lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni, ezért az ember “szabadságra ítéltetett” (Sartre). Az ember, aki képes “választani”, önmagát választani, önmaga lenni – mivel az egzisztencializmus szerint a választáshoz nem állnak rendelkezésre tartalmi kritériumok -, a semmi jegyében választja saját magát. Az egzisztencializmus talán legnagyobb hatású változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, amely tudatában van saját végességének. Ez a semmi felé, a halál felé való irányultság, a “határhelyzetek” jelentőségének hangsúlyozása akadályozza az egzisztencializmust, hogy pozitív feladatokat tűzzön maga elé, ugyanakkor termékeny szemléletmódnak bizonyult a korszakproblémák irodalmi ábrázolásában. Az egzisztencializmus egyes kiemelkedő képviselőinek közéleti-politikai magatartása meglehetősen eltérő volt; a francia egzisztencialisták pl. részt vettek az antifasiszta ellenállásban.
Az irányzat tagolása és képviselői

Az egzisztencializmust a következő kritériumok alapján szokták tagolni: nemzeti hovatartozás szerint, és aszerint, hogy ateista vagy vallásos. Ez az irányzat nem képezett egységes iskolát, az ide sorolt gondolkodók olykor maguk is tiltakoztak a besorolás ellen. A legelfogadottabbnak tekinthető felosztás szerint ide tartozik: Jaspers, Sartre, Marcel, Camus, Ortega y Gasset, Unamuno, Bergyajev, Sesztov. A vallásos irányzat reprezentánsai: Heidegger, Jaspers, Marcel, Bergyajev, Buber.

Az egzisztencializmus az énfilozófia egy különleges változata. Központi gondolata egy különbségtétel révén világítható meg, amely Sören Kierkegaardtól származik, aki így tiltakozott Hegel fogalmi dialektikája ellen. Az objektív és a szubjektív reflexió különbségéről van szó.

Az ember képes reflektálni a mindennapi tapasztalatra, amiből a filozófia kiindul. Az egzisztencialista gondolkodók úgy vélik, hogy ennek kapcsán alapvetően két lehetőség között választhat:

1) Eltekinthet önmagától, személyes, individuális szubjektivitásától és benső világától, s érdeklődését arra irányíthatja, ami objektív módon adott. Ezzel az alaplehetőséggel él a tudományos-technikai érdeklődés. Az egzisztencialisták úgy vélik, többnyire a filozófia is ennek az objektív reflexiónak a jegyében folytatta vizsgálódásait.

A reflexió objektív lehet akkor is, ha önmagamra „hajlok vissza”, például amikor mint élőlényt, mint eszes lényt, mint állampolgárt vizsgálom önmagamat. Ilyenkor ugyanis mindig olyasmit vizsgálok magamon, ami másokon is megfigyelhető, s ezért eltekintek konkrét énemtől, hiszen az a vizsgált dolog szempontjából közömbös. Az egzisztencialista gondolkodók viszont éppen erre, a „mindenkor-enyém” énre irányítják figyelmüket, s az objektív reflexió értékét csökkentik, mivel abban birtoklásra irányuló törekvést lát, amellyel mindent racionálisan akar elrendezni, használhatóvá tenni (Marcel), vagy útja az undort keltő, önmagában-levőhöz vezet (Sartre), az élettelen, merev „Az-világ” álvalóságába (Buber), amelyben az emberlét „inautentikus” (nem tulajdonképpeni, nem sajátlagos) és „bukott” (Heidegger).

2) Az ember azonban megragadhatja igazi valóját is, mégpedig lehetőségként. Ebben a szubjektív reflexióban a „mindenkor-enyém” önmagáról van szó; személyes, egyéni, szubjektív létéről, az énről, amit egzisztenciának nevezünk (az egzisztencia fogalma itt mást jelent mint például a szót meghonosító Aquinói Szent Tamás, vagy Leibniz, vagy Hegel értelmezésében). Tehát az egzisztenciabölcselet középpontja az egyedi ember: nem az általánoson belüli különös, hanem a megismételhetetlen, egyszeri, egyetlen egyén. Nem azt kérdik, hogy mi az ember, hanem azt, hogy hogyan éljen, miként valósítsa meg önmagát, hogyan lesz valódi és eredeti. A radikális szabadság ez arra, hogy önmagát lehetőségként ragadja meg: Az vagyok, amivé magamat az egzisztálásban teszem.

Az egzisztencialista gondolkodók figyelmének középpontjában tehát az egzisztencia áll. Ez semmi egyéb, mint az ember mindenkor elidegeníthetetlen szubjektivitása, az a szabadság, amelyben önmagamat teremtem meg. Egzisztenciális élményekben válik ez tudatossá, mikor is az ember a maga létét halál-felé-való-létként (Heidegger) értelmezi; amikor számot vet az öngyilkosság lehetőségével (Marcel), amikor határhelyzetekben tapasztalnia kell az élet törékenységét (Jaspers). Az egzisztencia mindig a világban van, világban-való-létként valósul meg (Heidegger); személlyé válik a kommunikáció szeretet hordozta küzdelmében (Jaspers); egy „viszony, amely önnönmagához viszonyul” (Kierkegaard). Az ember az a létező, „akinek a létében magáról erről a létről van szó” (Heidegger).

Forrás: wikipedia;

Szólj hozzá, mondd el véleményed és ne felejtsd el megosztani!

hozzászólások

Megosztás: