(Dwight Nelson nemrégiben mesélte nekem ezt az igaz történetet a templom pásztoráról.)

„A pásztornak volt egy macskája, amely egy nap felmászott a hátsó udvarban lévő fára, és nem mert lejönni.

A pásztor próbálta lecsalogatni – még meleg tejjel is – de hiába, a cica csak nem jött le. A fa nem volt elég erős ahhoz, hogy felmászhasson rá, ezért a pásztor eldöntötte, hogy kötelet köt a fára, majd a másik végét az autójához erősíti. Ha elhajt a fától, a fa törzse meghajlik és így leszedheti a fáról a cicát.

A gondolatokat tett követte, megkötötte a kötelet, majd arrébb állt az autójával. A fa meghajlott, de nem eléggé. Ezért elhatározta, hogy még egy kicsit előrébb megy, a fa majd jobban meghajlik, és így könnyen eléri a cicát. De ahogy távolabb gördült az autóval a kötél elszakadt. A fa törzse kilengett „bang” és a kiscica azonnal látóhatáron kívül elrepült a levegőben.

A pásztor szörnyen érezte magát. Bejárta az egész szomszédságot a cicát keresve, hogy látta-e valaki. De senki sem látott kóbor cicát. Így imádkozni kezdett: „Uram, a te gondjaira bízom a cicát”, és folytatta addigi munkáját.

Néhány nap elteltével a zöldséges üzletben találkozott az egyik templomi hívővel. Amikor véletlenül belenézett a hölgy bevásárlókocsijába teljesen elképedt a macskaeledel láttán. Történetesen ez a hölgy köztudottan macskagyűlölő volt, így megkérdezte tőle: „Miért vásárol macskaeledelt, amikor annyira utálja a macskákat??

A nő azt válaszolta: „Nem fogja elhinni”, és elmesélte, hogy a kislánya állandóan nyúzta őt egy macskáért, de eddig mindig elutasította őt. Majd néhány nappal ezelőtt, a gyermek ismételten könyörgött, és az anya végül azt mondta a kislánynak: „Ha az Isten ad neked egy cicát, akkor megtarthatod.” És képzelje: „Figyeltem a gyermekemet amint kimegy az udvarra, letérdel és Istent kéri, hogy adjon neki egy cicát. És valóban, atyám, nem fogja elhinni, de a saját két szememmel láttam. Egy kiscica hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, széttárt mancsokkal repült az égből – egyenesen a kislányom előtt érve földet.”

(Azt hiszem működött a gondviselés :)

Forrás: Arany gondolatok