A jégbefagyott hetedik kontinens, amelyen egykor örökzöldek pompáztak

Az Antarktisz, a mintegy 14,2 millió négyzetkilométer kiterjedésű rendkívül zord vidék, földrajzi értelemben magában foglalja az Antarktika kontinenst, valamint az ezt a 60. szélességi fok alatt övező szigetvilágot, köztük a Déli-Georgia, a Déli-Sandwich, továbbá a Dél-Orkney, valamint a Déli-Shetland szigeteket.

A hetedik kontinenst alkotó nagy déli szárazulatot a geográfusok a földkerekség legnagyobb sivatagaként is szokták emlegetni, mivel nemcsak extrém hideg, de rendkívül száraz is az éghajlata.

A mai antarktiszi viszonyok ismeretében szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Föld történetének volt olyan periódusa, amikor a jelenleg több kilométer vastag jégpáncéllal borított szárazulaton örökzöld és lombhullató erdőségek pompáztak.

A 98-99%-ban jéggel takart kontinensen az eddig mért legnagyobb jégvastagság eléri a 4775 métert,

így nem is csoda, hogy a Föld jégkészletének 90, és – ezen keresztül – édesvízkészletének pedig 70 százaléka az örök fagy birodalmában halmozódott fel.

Antarktika eljegesedése az eocén időszak végén kezdődött el, ami a kontinensvándorlással összefüggő korábbi nagy, és a kiegyenlítetten meleg földi éghajlatot biztosító fő tengeráramlások megváltozásához kapcsolódik. Az egybefüggő jégtakaró az oligocén időszak elején, mintegy 33 millió éve alakult ki, és maradt fenn egészen napjainkig.

Ám az elmúlt évtizedek kutatásainak tükrében, valamint a ma már általánosan elfogadott globális felmelegedés hatásainak ismeretében, kérdésessé vált, megmarad-e az Antarktisz intakt és stabilnak vélt jégtakarója.

Aggasztó jövőről regélnek az antarktiszi gleccserek

A közelmúltban, az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) közzétett tanulmány szerint, jelentősen felgyorsult az antarktiszi jégtakaró olvadása.

A Kaliforniai Egyetem szaktudósai által vezetett nemzetközi kutatócsoport műholdas és légi felvételek alapos összehasonlító elemzésével, valamint számítógépes modellezéssel kimutatta, hogy

az elmúlt negyven évben jelentősen felgyorsult a jégtakaró olvadása, a vizsgált 176 antarktiszi medencében.

A mérések azt mutatják, hogy az Antarktisz 2009 óta hozzávetőleg 252 milliárd tonna (!) jeget veszít éves átlagban, pedig ez a mennyiség 1979 és 1990 között még csak 40 milliárd tonna volt évente.

Az elmúlt négy évtizedben az antarktiszi olvadékvíz több mint egy centiméterrel,

egészen pontosan 13,2 milliméterrel emelte meg a világtenger szintjét.

Noha ez első ránézésre nem tűnik valami soknak, de ha abból indulunk ki, hogy a világtenger több mint 362 millió négyzetkilométer kiterjedésű, akkor már egészen más értelmet nyer ez a szám.

(Szemléltetésként: egyedül a Csendes-óceán 166 millió négyzetkilométer kiterjedésű felülete a negyedével több, mint az összes kontinens együttes területe.)

A nem is túl távoli jövő pedig még ennél is sötétebb képet mutat.

Beszédes, hogy a jégolvadás jelenlegi mértéke 15 százalékkal nagyobb, mint azt az egy évvel korábbi tanulmány kimutatta. A Kelet-Antarktisz napjainkban éves átlagban már 51 milliárd tonna jeget veszít.

A sokáig stabilnak tartott Nyugat-Antarktisz, illetve az Antarktiszi-félsziget olvadása az elolvadó teljes jégtömeg négyötödét teszi ki. Ha ez a tendencia tovább tart,

akkor a világtenger szintje – egyedül csak az antarktiszi jégolvadás miatt – a jövő század végére 3 méterrel fog megemelkedni,

aminek önmagában is beláthatatlan következményei lehetnek.

Egy magyar, aki megismételte Amundsen hőstettét

Rakonczay Gábor azzal írta be nevét a magyar felfedezések történetébe, hogy gyalogosan, külső támogatás nélkül, első magyarként sikerült eljutnia a Déli-sarkra.

A 917 kilométeres távot 44 nap és négy óra alatt sikerült leküzdenie, nemegyszer válságos körülmények között.

A déli pólus felé vezető utat három másik társával együtt a Ronne-jégself és a kontinens találkozási pontjánál kezdte meg, onnan, ahonnét a legendás felfedező és hegymászó, Reinhold Messner is elindult.

A Déli-sark sikeres meghódítása után idén január 13-án hazaérkezett Rakonczay Gábor a szemtanú hitelességével tájékoztatta portálunkat az általa megtapasztalt antarktiszi viszonyokról.

Napjainkban egyre több tanulmány és kutatás jelenik meg az antarktiszi jégtakaró olvadásáról, illetve a hetedik kontinens mindeddig többé-kevésbé stabilnak vélt klímájának változásairól. Ön mit tapasztalt ezekből a jelenségekből?

Az antarktiszi kutatóállomások személyzetét, és a Déli-sark meghódítására induló kevésszámú expedíciót is egyetlen, a térség viszonyait kitűnően ismerő logisztikai cég látja el.

Ők juttattak el bennünket is a pólusra tartó utunk kiindulási pontjára. 

Fejlett technikával és műholdas felvételek analízisével, valamint terepi megfigyelésekkel folyamatosan monitorozzák a jég állapotát, hiszen ez az expedíciók útvonalának megtervezésénél elsőrangú biztonsági kérdés.

Volt szerencsém hosszabban is elbeszélgetni velük. Egyöntetű véleményük szerint

a korábbiakhoz képest egyre szélsőségesebbek és változékonyabbak a viszonyok az Antarktiszon,

az elmúlt három évtizedet alapul véve. Egyre gyakrabban fújnak erős szelek, és sokkal kiszámíthatatlanabb az időjárás, mint amilyen korábban volt.

Tudom, hogy másfél hónap ebből a szempontból nem számít túl hosszú időnek, de mégis megkérdezem, hogy Önnek volt-e olyan élménye, ami az előbb említettekhez kapcsolódik?

Igen, mi is kaptunk egy kis ízelítőt az egyre kiszámíthatatlanabb antarktiszi időjárásból.

A megtett út harmadánál, felénél, elképesztő hóviharba kerültünk,

olyan intenzív volt a havazás, hogy csak rendkívüli nehézségek árán tudtunk tovább haladni a frissen esett és nagyon mély, süppedős hóban, a metszően hideg erős szél okozta megpróbáltatásokról már nem is beszélve.

Tudni kell, hogy az expedíciónk időpontja az antarktiszi nyárra esett, ami azt jelenti, hogy az itteni viszonyok között ilyenkor a „legkellemesebb” errefelé az időjárás.

Erre az időszakra egyáltalán nem jellemző a havazás, főleg nem az a viharos és intenzív hóesés, amivel jó kétszáz kilométeren keresztül meg kellett küzdenünk a pólus felé tartva.

Vannak itt olyan területek is szép számmal, ahol már ezer éve nem esett hó.

Egyébként Celsius-fokokban mérve mit is jelentett Önök számára az antarktiszi nyár?

A legnagyobb meleg, amit még a tengerpart közelében élhettünk át, -16 Celsius-fok volt. A kontinens belseje felé haladva kezdett alábbhagyni ez a fajta itteni „kánikula”.

Beljebb a nyári idő már csupán -20, -25 Celsius-fokot jelentett, a legnagyobb hideg pedig a pólus közelében volt, -30 fok feletti hőmérséklettel. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy a pólus környékét jellemző sajátos légáramlási viszonyok miatt itt általában brutális erejű és rendkívül metsző hideg szelek fújnak, ami miatt bizony, a -30 fok is sokkal hidegebbnek tűnt.

Hogy lehet felkészülni egy ilyen viszontagságos, rendkívüli állóképességet, no meg persze elszántságot igénylő útra, illetve hogyan oldotta meg az akklimatizálódást?

A felkészülés legfontosabb részét a hat hétig tartó szeptemberi grönlandi átkelés alkotta. Noha

Grönlandon nem volt annyira kemény a hideg, mint az Antarktiszon,

ám az arktikus körülmények közötti gyaloglás a hasonló terepviszonyok között, igen sokat jelentett ahhoz, hogy sikerrel végződjön a déli pólus meghódítása.

Tudom, hogy talán kissé banálisan hangzó kérdés, de mégis, mit érzett, amikor ott állhatott a Föld legdélebbi, és tegyük hozzá, hogy a földfelszín egyben legmélyebb pontján?

Amikor mintegy másfél napra lehettünk a pólustól, elhagyva a legutolsó és amerikai sarkkutatók működtette állomást is, már biztos voltam benne, hogy elérjük a sarkot.

Valóban nehéz szavakkal leírni azt az érzést, hogy ott állhattam a „világ alján” és első magyarként, aki gyalogosan elérte a Déli-sarkot.

Határtalan boldogságot éreztem. 

A magyar felfedező e rendkívüli teljesítményéről, és az Antarktiszon átélt kalandjairól február hetedikén csütörtökön este az Ozone TV Egyenlítő című műsorában fog részletesen is beszámolni.

Forrés: Origo