4.3 C
Budapest
2024. április. 26. péntek
HomeÉletmódÉletmód hírekAz unokáim kicsit tartanak tőlem, azt hiszik, hogy bármikor megehetem őket

Az unokáim kicsit tartanak tőlem, azt hiszik, hogy bármikor megehetem őket

A Jászai Mari-díjas színész, csaknem húsz évig volt a Vígszínház tagja. Az elmúlt tíz évben azonban főként rendezőként működött, illetve egy rövid ideig a budapesti József Attila Színházat is igazgatta.

A tavalyi évadban visszaszerződött a Vígszínházhoz. Az idén 60 éves Méhes László a következő szemesztertől több éves szünet után ismét tanítani fog a Vidnyánszky Attila vezetésével újjáalakuló Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Az Origónak adott interjújában kendőzetlenül beszél mindarról, hogy milyen stresszekkel kell szembe néznie annak, aki a színészi, vagy a rendezői hivatást választja, de sok egyéb mellett arról is szó esik, hogy mitől működhet harmonikusan egy házasság. Ahogy azt is elárulja: mely hivatás jelenti számára az életet. Sztankay Ádám interjúja.

Szülei hivatása kötődik valamiképpen a művészethez?

Nem igazán. Édesanyám asszisztens volt egy pályaválasztási tanácsadó intézetben. Édesapám pedig a megyei tanácsnál volt munkaügyi osztályvezető.

Mindkét foglalkozás igényli az empátiát. Családja vidéki, vagy pesti gyökerű?

Enyingen születtem, pár éves koromig Lepsényben éltünk, majd Székesfehérváron. Valójában ott ért olyan hatás, amely a színház felé vitt.

Mégpedig?

A fehérvári József Attila Gimnáziumba jártam. Harmadikos voltam, amikor Karinthy estjükkel fellépett a sulinkban a Rosta Sándor, Kassai Károly, Forró István és Szirtes Gábor „négyes”. A műsoruk után volt egy beszélgetés, amelyen a szigorú magyartanárnőnk is részt vett. Akkor érintett meg valami, amit korábban nem tapasztaltam. A négy srác a tanárnővel is úgy beszélt, hogy miközben megtartották a kommunikációs hierarchiát, bármiről lazán és könnyedén ejtettek szót. Önazonosak maradtak. Úgy éreztem, nekem is olyasmivel kellene foglalkoznom, ami képessé tesz erre az attitűdre. Beléptem az iskola színjátszó körébe, mert úgy éreztem, hogy az lehet az első lépés a választott irány felé. Persze volt ott egy gyönyörű barna lány is, aki ugyancsak komoly vonzerőt jelentett. Ő aztán úgy pattintott le, ahogy kell. De ha már ott voltam, részt vettem a színjátszó kör több előadásában. Ne legyen félreértés: nem tekintettem ugródeszkának a helyzetet. Nem akartam színész lenni, csak igyekeztem belekerülni abba az állapotba, amelyet annál a négy srácnál tapasztaltam.

Méhes László Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező. FOTÓ: HIRLING BÁLINT – ORIGO

Csak körvonalazódott a fejében valamiféle hivatás.

Ha minden kötél szakad, hajlottam volna rá, hogy földrajz tanár legyek. A pedagógiai pálya elfogadhatónak tűnt, a földrajzot pedig nagyon szerettem. Végül úgy esett: beadtam a jelentkezésemet a Színház-és filmművészeti Főiskolára.

Ahová tizennyolc évesen kapásból bekerült. Értette a helyzetet?

Akkor nem. Még évekkel később is azt gondoltam: ha most jelentkeznék, nem vennének fel.

Akkor ott mivel tudott többet?

Utólag visszagondolva: talán az segített, hogy a második fordulón volt egy srác, aki őrült jól játszotta a boogie woogie-t. Kicsit én is zongoráztam, elmentünk egy osztályterembe, elkezdtünk zenélni, közben jókat röhögtünk. Egyszer csak beesett oda az iskola titkára, Tiszeker Lajos, aki hosszú percek óta keresett, mert rám került a sor a felvételi bizottság előtt. Szaladtam vissza Tiszeker Lajossal, nem volt időm begörcsölni. Úgy állhattam a döntnökök elé, hogy teljesen önmagamat adtam. Szorongások, megfelelési kényszer nélkül. Ott dőlhetett el, hogy felvesznek.

Horvai István osztályába került, akitől – mint azt egy interjújában igen plasztikusan elmondta – gyakorlatilag rettegtek. Az önnél csaknem három évtizeddel idősebb Lőte Atilla azt mesélte, hogy az ötvenes évek első felében ők is rettegtek az akkor még ifjú, Moszkvában rendezőszakot végzett Horvai Istvántól, aki olyan volt, mint egy császár, s mindenki haptákba vágta magát, ha felbukkant a főiskola folyosóin. Ám Lőte Attila azt is elmondta, hogy amikor 1956 után Debrecenben találkozott vele, egy szimpatikus, közvetlen embert ismertek meg a személyében. Utóbbi oldaláról önök egyáltalán nem ismerték?

Negyedévben elmentünk egy vizsgaelőadással egy milánói fesztiválra. Délután Horvai István mindnyájunkat megkért, hogy pihenjünk le kicsit az esti produkció előtt. Ő maga takargatott be minket. Mi sikítva röhögtünk, miközben kiderült, hogy szív dobog a reverenda alatt. Akkor megértettük, hogy mérhetetlenül szeret minket, és mindaz, ami miatt rettegtünk tőle, az abból a szándékból fakadt, hogy jobbak legyünk.

FOTÓ: HIRLING BÁLINT – ORIGO

Szakmai szempontból mi volt a legfontosabb tanítása?

Aki „horvaista” volt, abban általában kialakult az erős kontrolláló képesség. Amikor ezrek kiabálják, hogy amit csinál, az zseniális, akkor is érzi, hogy csalás van abban – ha van benne -, amit művel. Ez fordítva is igaz. Amikor azt mondják, hogy ez valami borzasztó, a Horvai-tanítványok többsége akkor is érzi, hogy volt – ha volt – két hiteles perce. Megtanított ráhelyezni önmagunkat egy tűpontos mérlegre.

Horvai mellett voltak még meghatározó mesterei?

Horvai mellett Kapás Dezső vitte az osztályt, nyilván ő is hatott rám. Iglódi István ugyancsak tanárom volt a főiskolán. Tőle kaptam az első főszerepet a Vígszínházban, ő mondta, hogy rendezzek, ahogy azt is, hogy készítsek koreográfiát egy operetthez. De még arra is ő biztatott, hogy fogyatkozó hajtincseim folytonos igazgatása helyett nyírassam kopaszra a fejem. Ő az igazi szakmai édesapám.

Ritkás hajnál tényleg jobb lehet a kopasz kobak, eszes színész mért ne tudna rendezni. De a koreográfia mégiscsak más műfaj. Honnan ért hozzá?

Fogalmam sincs. Fut bennem egy film a mozdulatokkal, az előadás egészével. Minél jobban hasonlít mindaz, amit színre viszek a fejemben futó filmhez, annál erősebb lesz a hatása. Én dolgoztam ki nemrégiben Az öreg hölgy mozgás rendszerét is a Vígszínházban, ami persze nem koreográfia, de ahhoz közeli feladat. Egyébként a Vígszínház kapcsán említenem kell Marton Lászlót is, aki évtizedekig az igazgatóm volt a teátrumban. Ambivalens volt a viszonyunk, de kasszát csinálva azt kell mondanom, hogy sokat kaptam tőle. Amikor egyre több lett a rendezői megbízásom, akkor például azzal engedett el – amikor megkértem rá – a színháztól: nyitott kapukat hagyok magam mögött. Ez nagy biztonságot jelentett. Szólnom kell Léner Péterrel való kapcsolatomról is. Komoly feszültség volt közöttünk, amikor én kerültem a helyére a József Attila Színház igazgatói posztján. Azonban két év hallgatás után újra beszélgetni kezdtünk. Ez emberi szempontból fontos.

FOTÓ: HIRLING BÁLINT – ORIGO

Géza
Géza
Bognár Géza vagyok, a Hirmagazin.eu Online Média tulajdonosa és főszerkesztője. 30 éve foglalkozom írással, korábban írtam különböző témájú esszéket, jövőre jelenik meg az első regényem, a Hittől a keserűségig" címmel. A Hirmagazin.eu Online Médiában írt cikkeimet a hétköznapi emberek gondolati világával, és nemességük egyszerűségével írom, ebben a mai világban nem terhelem olvasóinkat a nehéz irodalmi nyelvvel, hiszen az olvasók nagy többsége pihenni, kikapcsolódni, tájékozódni vágyik, nem pedig "bogarászni" a bonyolult sorok közt. Olvassátok a Hirnagazint, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, tájékozódjatok, és akinek valami ötlete van, hogy mely témák hiányoznak médiánkból, szeretettel várom megkeresését a Hirmagazin.eu Online Média központi e-mail címén, a [email protected] e-mail címen.

Most népszerű

weblap4u banner
securiton-tűzvédelem