Az Egyesült Államok már csak olyan, hogy minden elismerést magának követel. Az elmúlt egy-két évszázadban befogadott különböző népek nemzeti eledeleit (mexikói, kínai, thai, francia, stb.), mindenki számára emészthető külcsínnel, ízvilággal újraalkotva terítette a világot. Ez történt az olasz ételekkel is.

Azóta az olívaolajos kenyér már nem csak a megterített asztal dísze, azóta a húsgombóc spagettihalomra ültetve paradicsomszósztól csöpög, azóta a ketchuppal bemázgált pizzatésztára bármilyen alapanyag összekerülhet, azóta nem tudjuk, hogy a kifőtt tésztát átmossuk, vagy úgy, ahogy van csak olajjal átforgassuk. Azóta az evést lezáró kávéként híg löttyöt iszunk.

Pedig

Az olaszok tudnak jól főzni. És egy, valamit is magára adó étterem könnyen sikeres üzletté léphet elő olaszos ételeivel, legyen szinte a világ bármelyik szegletén. De miért is?

Az olasz ételek egyszerűek. Ugyan 3 alapanyagnál több összetevőből állnak, szakácsaik nem dobálják a kondérba a fellelhető összes fűszert, nem pancsolnak különböző konyhai-műszaki kezelésekkel, eljárásokkal. Friss, jó minőségű, az évszaknak megfelelő, regionálisan fellelhető alapanyagokat választanak, amely már önmagában biztosítja az étel jó ízét és minőségét.

Mivel az ételek a friss alapanyagokra épülnek, a séfek a helyben termesztett zöldséget, gyümölcsöt és lehetőség szerint húsokat, halakat, tenger gyümölcseit választják. Ennek köszönhető, hogy az olasz konyha specialitásai gyakran tájegységhez kötődnek, más területeken akár nem is találkozunk össze vele.

Bár az olasz konyhát nem lehet egységesnek nevezni, vannak olyan ételek, amelyeket az egész országban lelkesen készítik, még ha nem is ugyanúgy, a saját ízlésükre szabva. Így találunk rá a puha tojásos tésztára északon, a keményre főzött spagettire délen.

Olcsó, de laktató

Persze Olaszországban járva, vagy egy olasz étlapot, receptes könyvet forgatva nem tudunk nem lépten nyomon összeakadni a tésztával, ami mivel olcsó, mégis finom és laktató étel, a hétköznapi étkezés elengedhetetlen része.

Számtalan formája, ízesítési módja és elkészítése létezik, amelyet vagdalékokkal (hússal, hallal, zöldséggel, felvágottal, magokkal, tengeri herkentyűkkel) és mártásokkal tesznek tartalmasabbá és csúszósabbá. Tetejére szinte mindig, az amúgy is mindenre szórható, a megterített asztalon mindig megtalálható parmezán sajtot szórnak.

Az olasz konyha alapja mégis több mint tészta. Tőlük tanulta a világ a rizottó elkészítését. Esznek húst, halat, tenger nyújtotta alapanyagokat. Köretnek főtt, párolt vagy sörtésztába bundázott zöldségeket kínálnak. Bár kívülállóként a bazsalikom és az oregánó minden olasz étel alapja, sokféle fűszert (ánizs, kapribogyó, tárkony, rozmaring, kakukkfű, zsálya, majoránna, stb.) használnak, mégsem viszik túlzásba sosem.

Feltalálták a világnak a fagylaltot és a parfét, amellyel azóta is lelkesen kényeztetik magukat, habár desszertként gyakran nem süteményeket, édességeket esznek, hanem gyümölcsöt, gyümölcssalátát, sőt sajtokat. És isszák hozzá azokat a jellegzetes ízű és minőségű borokat.

Nincs bizonyíték arra, hogy az olasz konyhaművészet nem az, ahogy külföldön megismertük, mert minden nagyon olyan, mégsem ugyanaz. Az ízek, az emésztésre ítélt harmónia és az olaszos étkezés által kapott életérzés az, ami gyakran elveszik az erőlködésben, a túlkomplikálásban, az éttermek esetében az anyagias világban.