Hirmagazin.eu
Főoldal » Az Aradi Vértanúk életrajza: Vécsey Károly
1848-49

Az Aradi Vértanúk életrajza: Vécsey Károly

2015 03 18 145413

Az Aradi Vértanúk életrajza:

Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc leverése után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.

Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári és királyi tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. és kir. ezredes volt, a többiek a közös hadseregben ennél alacsonyabb tiszti rendfokozatokat viseltek.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.

Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.

„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol. ” – Ferenc József utasítása Haynau számára

Az aradi vértanúk:

– Knezić Károly
– Nagysándor József
– Damjanich János
– Aulich Lajos
– Lahner György
– Poeltenberg Ernő
– Leiningen-Westerburg Károly
– Török Ignác
– Vécsey Károly *
– Kiss Ernő
– Schweidel József
– Dessewffy Arisztid
– Lázár Vilmos

Vécsey Károly

Hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly (Rzeczniów, 1803. november 24. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. (Rzeczniów falu Kelet-Közép-Lengyelországban, a Mazóviai Vajdaságban. Varsótól és Lublintól 124 km-re fekszik. A faluban általános iskola (Szkoła Podstawowa w Rzeczniowie) és gimnázium (Gimnazjum w Rzeczniowie) is működik.)

Származása és családja

Az Ugocsa és Abaúj vármegyékben honos Vécsey család eredetét a 15. századig tudja visszavezetni. A család nevét az Abaúj vármegyei Hernádvécse falu nevéből vette, melyet első ismert őse, az 1470-ben született Szőllősi Balázs és fiai kaptak birtokadományként II. Lajos magyar királytól 1517-ben. A család vagyonát jelentősen gyarapította Vécsey Sándor, mikor elvette a kihalt Csapy családból származó Csapy Máriát és birtokába jutott Hajnácskő várának. 1692. november 21-én I. Lipót Vécsey Sándort és László, illetve Mária nevű gyermekeit bárói rangra emelte. A család ezzel két ágra szakadt, a gömöri és a váradi ágra. A 18. és 19. században a család tagjai kitűntek feltétlen udvarhűségükkel, többen katonaként szolgálták a dinasztiát. A gömöri ágból származó Vécsey Siegbert, Vécsey Károly nagyapja 1789-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rendet és altábornagy lett. Fia, gróf Vécsey Ágoston lovassági tábornok, a Katonai Mária Terézia-rend tulajdonosa, a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnoka volt. Felesége, Vécsey Károly édesanyja, Colson Amália csillagkeresztes hölgy 1826-ban meghalt. Frigyükből a következő gyermekek születtek:

– Mária (1805–1875), császári és királyi csillagkeresztes és palotahölgy
– Károly
– Angelika (1808–1885)
– Ede (1810–1856) császári és királyi kamarás, 1848-ban császári és királyi főszázados a 2. (Sándor) gyalogezredben. Júliustól a honvéd hadsereghez csatlakozó zászlóaljával a szerb felkelők ellen harcolt. Decemberben szabadsággal eltávozott és visszatért a császári hadseregbe. Nyugalmazott alezredesként halt meg Drezdában. Neje gróf Blankenstein Mária.
– Jenő (1811–1866) császári és királyi kamarás, lovasszázados, 1847-ben huszárkapitányi tisztséget viselt
– Sándor (1812–1855) jáki apát és hódmezővásárhelyi plébános
– Ágost (1813–1879) császári és királyi kamarás, császári és királyi őrnagy, a grófi ág utolsó fiúsarja
– Karolina (1817–1898)
– Emília (1818–1819)
– Amália (1820–1892)
– Jozefina (1821–1861)
– Adolf (1824–?)
– Felícia (1826–1883) brünni Mária-Schull-féle alapítványi hölgy.
– Vécsey Károly egyik nővére udvarhölgyként Ferenc József egyik nevelője volt.

Vécsey Károly feleségét, Duffaud Karolinát 1849. augusztus 15-én Soborsinban vette feleségül, gyermekük nem született.

Vécsey az aradi kihallgatásakor az alábbiakat vallotta: „Nevem gróf Vécsey Károly, Pesten, Magyarországon születtem, negyvenkét éves vagyok, katolikus vallású, nős, gyermektelen”. Azonban születési bejegyzése egyik pesti plébánián sem volt fellelhető 1800 és 1810 között. Ennek mondott ellent az a monográfia[5] is, amely a bécsi hadmérnöki akadémia történetéről íródott és a következő sorokat tartalmazza: „Vécsey, Karl Graf. Geboren am 24. Nov. 1803 zu Retsniow in Russland.” Ennek segítségével a helyi római katolikus plébániahivatal anyakönyvében fellelhető volt az eredeti bejegyzés, mely a lexikonok és történelemkönyvek által közölt pesti, 1807–1809 körüli születését megcáfolja.

Gyermekkora, pályája a császári és királyi hadseregben

Gyermekkoráról kevés értékelhető adat maradt fenn. Ismert, hogy nyarait a solti Vécsey-kastélyban töltötte és sokat időzött nagybátyjánál, a bárói ágból származó Vécsey Józsefnél, a Gömör vármegyei Feleden. Solton kevés magyar szót hallhatott, mert édesanyja nem beszélt magyarul és édesapja is csak keveset. Vécsey Károlyt feltehetően Feleden érték az első nemzeti hatások, itt formálódhatott magyarságtudata. Természetesen ezek a hatások csak gyengék lehettek, nem ellensúlyozhatták feltétlen dinasztiahű neveltetését. Így szinte természetes volt, hogy a családi hagyományokat követve ő is a katonai pályát választotta és tanulmányait a birodalom legrangosabb katonai iskolájában, a Theresianumban folytatta.

1820-ban hadapródként kezdte katonai pályáját a 4. (Savoyai Jenő) dragonyosezredben. 1821-ben hadnagyi rangban áthelyezték az 5. huszárezredbe, majd 1845-ben a 2. huszárezred őrnagya lett. Az Ernő Ágost hannoveri királyról elnevezett 2. huszárezred parancsnoka az 1840-es évek közepétől Vécsey későbbi vértanútársa, Kiss Ernő ezredes volt. Az ezred a szabadságharcban a honvéd hadsereg egyik legkiválóbb huszárezrede lett, tisztikara a legnagyobb arányban vett részt a szabadságharcban. Feltehetően ez a felvilágosultabb környezet is hozzájárul Vécsey Károly magyarságtudata továbbformálódásához. Az ezred 1848 tavaszán Nagybecskereken állomásozott.

Szerepe az 1848–49-es szabadságharcban

A délvidéki kis háborúban

A helyszínen lévő alakulata a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban. Vécsey Károly ott volt a hadszíntér jelentősebb ütközeteiben. Nevéhez nem kötődtek látványos haditettek, Vukovics Sebő visszaemlékezései szerint „kitűnő cselekvések nélkül, de pontosan teljesíté kötelességét”.[8] E kötelességteljesítés eredményeként október 12-én, október 1-jei hatállyal ezredessé léptették elő. Ugyanekkor Kiss Ernő utódaként átvehette ezrede parancsnokságát és egyúttal parancsnoka lett a bácskai hadtest egy dandárjának is. Később a hadtest egy hadosztályának parancsnoka lett és december 15-én, december 12-ei hatállyal vezérőrnaggyá léptették elő. A 2. huszárezred vezetését ekkor Pikéthy Gusztáv őrnagynak, mint ideiglenes ezredparancsnoknak adta át.

„Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját […] Az isten áldja meg tábornok urat úgy, ahogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett.” – Részlet Kossuth Lajos Vécsey Károlynak a verbászi események után írt leveléből 1849 január elején, a kormány Debrecenbe költözése után döntés született a Bácska és a Bánát kiürítéséről, a magyar főerő Tisza középső folyásánál történő összevonásáról. Ez számos volt császári tisztnél lelkiismereti válságot okozott, mert ezeknek az alakulatoknak így már nem szerb felkelők, hanem császári alakulatok ellen kellett volna harcolniuk. A bácskai hadtest Verbászon tartott tiszti gyűlésén a tisztek egy része, élükön gróf Esterházy Sándor hadtestparancsnokkal kijelentette, hogy a császárra tett esküjét tartja meg a magyar alkotmányra tett esküjével szemben és nem hajlandó császári csapatok ellen harcolni. A hadtest felbomlásával fenyegető helyzetet Vécsey Károly, Lenkey János ezredes és Baudisz József százados fellépése mentette meg, melynek eredményeként Esterházy vezérőrnagy és mintegy negyven tiszt távozott, de az alakulat megmaradt a magyar honvédség kötelékében. A válságos katonai helyzetben a szabadságharc továbbélése szempontjából e ténynek igen nagy jelentősége volt. Kossuth Lajos meleg hangú levélben köszönte meg Vécseynek a bátor fellépést és az események leírása megjelent a kormány hivatalos lapjában, a Közlönyben is.

A második szolnoki ütközet

Esterházy távozása után, január 17-én átvette a bácskai hadtest parancsnokságát és a Bácska kiürítése, a hadtest felvonulása a főerőkhöz, már az ő parancsnoksága alatt történt. Csapatai Szeged térségében jelentős erőket hagytak hátra, így a hadtest hadosztálynyi erőre olvadva érkezett meg február 12-én Törökszentmiklósra, és a következő két hétben itt állomásozott. A Damjanich János parancsnoksága alatt álló bánáti hadtest szintén jelentős csapaterősítéseket küldött Bem vezérőrnagy erdélyi csapatainak, így ez a hadtest is hadosztálynyi erővel érkezett meg február 24-én Cibakháza környékére. A január végén kinevezett új főparancsnok, Henryk Dembiński ellentámadási terveiben jelentős szerepet szánt a két hadosztálynak, feladatuk az volt, hogy támadást indítsanak a Szolnoki ellenséges hídfő ellen és ezzel magukra vonják az ellenséges fővezér, Windisch-Grätz figyelmét. Dembiński terveit a kápolnai csata meghiúsította, azonban a szolnoki támadást senki nem fújta le, így március 2-án megkezdődött a császári hídfő elleni hadművelet. A honvédcsapatok terve az volt, hogy Vécsey hadosztálya szemből támadva magára vonja a Szolnokot megszállva tartó Leopold Karger vezérőrnagy dandárjának figyelmét, míg a Damjanich-hadosztály Cibakházánál átkelve a Tiszán, oldalról támadja meg az ellenséget. Bár Vécsey késlekedése miatt a bekerítő hadművelet nem sikerült maradéktalanul, a március 5-én lezajlott második szolnoki ütközet fényes magyar győzelemmel végződött. Az ütközet után Damjanich nehezményezte, hogy a rangidős jogán – Vécsey néhány nappal előbb lett tábornok, mint Damjanich – Vécsey küldött győzelmi jelentést az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. A nézeteltérés olyan komoly veszekedéssé fajult, hogy a két tábornok nem maradhatott egy csapattestnél. Az eset időben csaknem egybeesett a tiszafüredi zendüléssel és azzal együtt jól tükrözi a magyar felső hadvezetés hiányosságait. Bár Vécsey is népszerű volt katonái körében, Damjanich népszerűségével nem vetekedhetett, így neki kellett engednie. Kossuth Lajos Tiszafüredről visszatérve március 9-én számolt be a képviselőháznak a történtekről: „Vécsey tábornok nemes resignatióval, melyért a hazának nagy méltánylatát és köszönetét érdemli, a vezérletet […] Damjanich tábornoknak általadta vala.”[11] Vécsey átadta a két hadosztályból alakított hadtest parancsnokságát tábornoktársának és a debreceni hadügyminisztériumban jelentkezett új beosztásért. A szolnoki győzelemben betöltött szerepéért utólag megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

Az V. hadtest élén

Arad ostroma

1849. április 7-én kinevezték az aradi várat ostromló V. hadtest élére. Kezdetben új beosztása nem tűnt szerencsés választásnak, mert huszártisztként sem műszaki, sem erődítéstani ismeretei nem voltak, végül azonban kiváló szervezőkészségét hasznosítva, elődeihez képest sikeresen oldotta meg a feladatot. A hadtestet átszervezte, biztosította az ellátást, szakszerűen kiépíttette az ostromágyútelepeket és elődeitől eltérően sikerült megakadályoznia, hogy Temesvárról utánpótlást juttassanak be az erődbe. Legfontosabb feladatának a vár teljes zárolását tekintette, ezért kidolgoztatta egy olyan csatorna tervét, mely a Maros kanyarulatát átvágva teljesen elszigeteli az erősséget. A munka a Johann Berger vezérőrnagy által vezetett védők minden akadályozási kísérlete ellenére március 25-én befejeződött. A vár sorsa ezzel eldőlt, a készletek kimerültek és utánpótlásra sem volt remény. Július közepén megkezdődtek a tárgyalások, majd a megkötött egyezmény értelmében július 1-jén befejeződött a vár átadása.

Arad ostroma közben újabb személye elleni támadást kellett elviselnie. A császári csapatokat üldöző Bem tábornok április közepén – Vécseyt megkerülve – parancsot küldött az V. hadtest Villámi Ferenc alezredes vezette dandárjának, hogy alakulatával állja el a menekülő császáriak útját. Vécsey a parancsot teljesítő Villámit azonnal leváltotta és az alakulatot visszarendelte, azzal az indoklással, hogy hadteste nincs Bem parancsnoksága alá rendelve. „Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom, Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha semmi parancsnokságot nem kell bízni.” – írta a lengyel tábornok az esetet követően, április 23-án Lugosról a kormányhoz írt levelében. Az éles hangú levelet Petőfi Sándor Bem beleegyezésével megjelentette a kolozsvári Honvéd című lapban és innen később a cikket átvette a Marczius Tizenötödike is. Az eset így már azonban kiváltotta Vécsey tisztikarának fellépését, azt követelték, hogy hadbíróság vizsgálja meg Bem állításának valóságtartalmát és ha azok igaznak bizonyulnak, akkor nem szolgálnak tovább Vécsey parancsnoksága alatt, azonban ha a bíróság igazolja Vécseyt, akkor Bem megbüntetésével állítsák vissza parancsnokuk becsületét. A helyzetet végül Kossuth fellépése mentette meg, kinek rábeszélésére Bem május közepén – véleményének fenntartása mellett – elégtételt szolgáltatott az V. hadtest parancsnokának. A kormány május 28-án a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztálya odaítélésével próbálta Vécseyvel a sérelmeket feledtetni.

A felső vezetésben, a tábornoki és törzstiszti karban egyébként sem voltak jó véleménnyel Vécsey katonai felkészültségéről. „Vécsey derék, jó katona, de tudatlan; az intéző geniea főtiszt”, írta róla visszaemlékezéseiben Perczel Miklós, Kossuth pedig egy levelében arról panaszkodott, hogy Vécsey Arad ostroma közben „nagyon sokat lövöldözött el haszontalanul”. Beosztottai azonban szívesen szolgáltak Vécsey alatt. Vukovics Sebő visszaemlékezései szerint „Embereinek ruházatjáról, zsoldjáról, élelméről s kórházi szükségleteiről mindig jelesül volt gondoskodva. […] betegjeik alig voltak. Magának a tábornoknak pompás sátrai voltak, melyekben tisztikara kényelmesen elfért.” A magyar tábornoki karban Knezić Károly mellett Vécsey volt az, aki a legénység vallásos kötelezettségeinek betartatására is különös gondot fordított. Ennek a gondoskodásnak is köszönhető, hogy mikor 1849. június 24-én a minisztertanács döntött arról, hogy az V. hadtest parancsnokságát Guyon Richárd veszi át, a hadtest tiszti kara kiállt Vécsey mellett és megakadályozta leváltását.

Temesvár ostroma és a temesvári csata

A sikeres erdélyi hadjárat után Bem tábornok feladata a Bánság megtisztítása volt. Az áprilisban megindult hadjárat első állomása Temesvár elfoglalása lett volna, azonban a vár körülzárásakor már nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló két hadosztálynyi erő a mintegy 9000 fővel és 213 löveggel rendelkező erősség zárolására sem elegendő. Bem ezért úgy határozott, hogy a zárolást átadja az V. hadtestnek, ő pedig csapataival megindul a Bánság megtisztítására. A védők érzékelték, hogy a váltás időszakában a zárolás erőssége gyengül és ezt fel is használták egy nagyszabású kitörés végrehajtására. A május 12-én lezajlott freidorfi ütközetet Vécsey csapatainak megjelenése döntötte el, a vereséget szenvedett császári csapatok visszavonultak a várba. Míg az aradi vár átadásáról szóló tárgyalások meg nem kezdődtek, addig Vécsey csak mintegy 4400 főt tudott állomásoztatni a temesvári vár körül, azonban június közepén már a teljes hadtestével szabályos ostromzár alá vette az erődöt. A kor hadászati elveinek megfelelő ostromra eszközök és idő hiányában nem volt lehetőség, az V. hadtest azonban így is mindent megtett az erőd bevételére. Vécsey kiváló teljesítményét jelzi, hogy bár az ostromlottak létszáma mindvégig meghaladta az ostromlókét, a védők kitörésekkel egyszer sem tudták felszakítani az ostromzárat. Augusztus elejére a várőrség már felélte teljes élelmiszerkészletét és az ostromlók elvágták a várat ellátó vízvezetéket is. A kapituláció már csak napok kérdése lehetett, ezért fontos lett volna, hogy a vártól távol tartsák a császári és az orosz csapatokat. Henryk Dembiński, a magyar főparancsnok ennek és a magyar kormány utasításainak ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé vonult, nyomában a császári főerőkkel. Vécsey a fő hadszíntér eseményeiről értesülve augusztus 4-én éjszakai rohammal megpróbálta bevenni az erődöt, de nem járt sikerrel. Az osztrák és magyar csapatok közeledésének hírére az ostromágyúkat visszaküldte Aradra.

Az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári csatában az V. hadtest gyalogságából Bem több zászlóaljat – mintegy 4000 főt – Guyon Richárd IV. hadtestéhez csatolt. Vécsey megmaradt csapatai továbbra is a várat zárták körül, a csata alatt ismét kitörő várőrséggel ütköztek meg, és a többi magyar alakulathoz képest viszonylag kis veszteséget szenvedtek, így rendezettek maradtak az összecsapás végére is. A visszavonulókat az V. hadtestnek ez a része és Kmety György zászlóaljai fedezték.

A borosjenői–nagyváradi fegyverletétel

A temesvári csata után Vécsey csapatai a magyar főerőket követve, Lugos felé vonultak. Lugost elérve a magyar sereg két felé oszlott, kisebbik része Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos vezetésével Karánsebes, nagyobb része Vécsey Károly és Guyon Richárd vezetésével Facsét felé vette az irányt. Bem altábornagy augusztus 16-án érkezett Facsétra, azzal a szándékkal, hogy a sereggel az erdélyi hegyekbe vonul, ott egyesül a még meglévő magyar erőkkel és onnan folytatja a harcot. A haditanácson, ahol Bem terveit ismertette azonban Vécsey kijelentette, hogy alakulatával átkelve a Maroson Görgei Artúr seregéhez kíván csatlakozni. A magyar sereg ezzel ismét két részre szakadt, Vécsey másnap mintegy 8000 főnyi hadtestével Kápolnás felé elhagyta a magyar tábort. Jakab Elek állítása szerint Bem a következő szavakkal búcsúzott Vécseytől: „Rendben van tábornok úr! Menjen ön. Különben meg kell mondanom, hogy az osztrákok fel fogják önt akasztani!”

Miután Vécsey serege átkelt a Maroson, Tótvárad közelében támadás érte az üldözésére kiküldött császári dandár részéről, melynek áldozatául esett a hadtest készleteit szállító közel kétezer szekér. A magyar sereg ekkorra már a felbomlás határára jutott, a honvédek raboltak, fosztogattak, fegyvereiket eldobálták és igyekeztek mindentől megszabadulni ami a haladást gátolta. A sereget már csak az oroszok előtti fegyverletétel lehetősége, az ott remélhető kedvezőbb bánásmód és a tisztek számára az esetleges átlépés lehetősége tartotta egyben. Vécsey, aki időközben értesült Görgei fegyverletételéről, Borosjenő közelébe érve ezért szintén elhatározta magát a fegyverletételre. Augusztus 19-én Rákóczy–Parcsetich Zsigmond ezredes és Dessewffy Lajos főhadnagy személyében követeket küldött a Borosjenőn állomásozó orosz dandár parancsnokához, hogy a fegyverletétel részleteiről tárgyaljanak, ő maga pedig lovasságával egyenesen Paszkevics főhadiszállására, Nagyváradra vonult és ott adta meg magát.

Leontyin Pavlovics Nyikolaj altábornagy, cári főhadsegéd, Paszkevics törzsének tisztje augusztus 19-én a következő sorokat írta naplójába: „Egy kis magyar lovascsapat érkezett Váradra – Vécsey ezredes hat századból álló huszárezrede és a Coburg herceg nevét viselő ezred négy százada – hogy megadja magát. Fegyvereiket jelenlétünkben rakták le. A látvány szomorú volt. Az ezredes elmondta, hogy ez a csapat Lugosnál, ahonnan Bem Erdélybe akarta vinni őket, elvált a magyar seregtől. Mikor azonban megtudták, hogy Görgey hadserege megadta magát, a hegyeken keresztül egy kis kört írtak le, hogy elkerüljék a találkozást az osztrákokkal. Így jöttek Váradra.”

Az V. hadtest gyalogsága augusztus 21-én Borosjenőn tette le a fegyvert az ott állomásozó orosz dandár előtt. Vécseyt néhány nap múlva Aradra kísérték és átadták az osztrák hatóságoknak.

Elítélése és kivégzése

A szabadságharc után az udvar elégtételt kívánt venni mindazokért a sérelmekért, melyeket 1848 tavasza óta a magyaroktól, illetve a magyar szabadságharc következtében el kellett szenvednie. Elégtételt kívánt venni a megaláztatásért, hogy 1849 áprilisában engednie kellett, és a birodalom nemzetközi tekintélyének mélypontra zuhanásáért, mivel Oroszország katonai segítségét kellett kérnie. A szabadságharc elhúzódásának, így az udvar megaláztatásainak okozója elsősorban a magyar honvédség működése volt, ezért természetes, hogy a megtorlás is elsősorban a fegyveres harcok résztvevői, a honvéd hadsereg tagjai ellen irányult. II. Miklós hiába tanácsolta I. Ferenc Józsefnek, hogy Ausztria politikai érdeke a magyarokkal való kiegyezés és ennek érdekében a megtorlás mellőzése, Bécsben a józan politikai érdeken az érzelmi megfontolások, valamint az elrettentés szándéka kerekedett felül. A megtorlás alapelveit először Haynau 1849. július 1-jén Győrben kiadott kiáltványa foglalta össze. Az I. Ferenc József elnökletével tartott augusztus 20-ai bécsi minisztertanácson a megtorlás módozatairól, az érintettek köréről részletes utasítást dolgoztak ki. A felelősségre vonandó személyek körében kiemelten kezelték a honvéd hadsereg önálló seregtest- és csapatparancsnokait.

Vécsey Károly pere 1849. szeptember 3-án kezdődött Alois von Howiger hadbíró, a 9. gyalogezred volt ezredese, 1849 őszén vezérőrnagyként az aradi vár parancsnoka elnökletével. A hadbírósági jegyzőkönyvekben az utólagos cenzúrázás ellenére fennmaradtak Vécsey Károly tárgyaláson mondott önérzetes szavai: „az a véleményem, hogy a magyar hadsereg nem felkelő hadsereg volt, mint ezt szájamba akarják adni. Különben is én a hadügyminiszter parancsára, következéskép őfelsége a császár parancsára tettem esküt az alkotmányra”. Vécsey – több tábornoktársához hasonlóan – arra alapozta védekezését, hogy a császár parancsára tette le az esküt a magyar alkotmányra, és a Magyarországon 1848 során kialakult, a politika által teremtett ellentmondásos helyzetért nem tehető felelőssé a parancsokat teljesítő tisztikar.

„Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Szerencsétlen Károlyod” – Vécsey Károly búcsúlevele feleségéhez

Vécseynek nem voltak pártfogói, ezzel szemben „nagyon rossz lábon élt a kamarillával , és annak egyik legfőbb tagjával, gróf Grünnével, a császár főhadsegédével.”[24], aki mindent meg is tett elítélése érdekében. Édesapja a hadbíróságnak küldött levelében követelte, hogy a „bűnözőket” fosszák meg kamarási méltóságuktól. Az aradi vértanúk közül csak Vécsey volt császári és királyi kamarás. Ezeknek az áskálódásoknak és nem kis részben Vécseynek az 1849 januárjában, a verbászi tiszti gyűlésen tanúsított magatartásának volt köszönhető, hogy utolsónak végezték ki, végig kellett néznie társai halálát. 1849. szeptember 21-én a hadbíróság kötél általi halálra ítélte.

Vécsey a börtönben sokat olvasott, Schweidel József vezérőrnagyot is ő látta el könyvekkel. Az egyetlen összeköttetést a külvilággal felesége, Duffaud Karolina jelentette számára. A kivégzés előtti utolsó éjszakán is csak tőle búcsúzhatott levelével. Az ítéletet 1849. október 6-án reggel 6 órakor hajtották végre. Az aradi vértanúk kivégzése, mint a nemzeti mitológia része később számos legendát teremtett. Az egymásnak ellentmondó, sokszor utólag színesített visszaemlékezések megnehezítik e legendák valóságtartalmának megítélését. Egy ilyen hagyomány szerint Vécsey, mivel utolsóként végezték ki és már nem volt kitől elbúcsúznia, odalépett az előtte kivégzett Damjanich János kihűlőben lévő testéhez és bár személyes ellenségek voltak megcsókolta a kezét. A történet Sulyánszky Euszták minorita szerzetes, az aradi vértanúk egyik gyóntatója és a kivégzések egyik szemtanúja elbeszéléséből ismert.

Egy aradi polgár visszaemlékezései szerint „Vécsey maradt utolsónak. Ő egy szót se szólt, csak némán végignézte valamennyi bajtársa kivégeztetését. Időközben a Maros túlsó partján levő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne […] Ezután ő is kiszenvedett.”

Emlékezete

Howiger várparancsnok Haynau utasításainak megfelelően közölte a papokkal és a hozzátartozókkal, hogy a katonának ott kell maradnia ahol elesett, ezért a kivégzetteket a kivégzés helyszínén fogják jeltelen sírba temetni. A parancs ellenére a hóhér, Franz Bott megvesztegetésével sikerült a felakasztott kilenc vértanú közül négynek a holttestét a kivégzés helyszínéről elszállítani. Vécsey földi maradványait Urbányi Andrásné Hegyessy Katalin, egy aradi ügyvéd özvegye, Duffaud Karolina barátnője váltotta ki. A holttestet a kivégzést követő nap éjszaka az aradi köztemetőben, a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át. Nyughelye, 1916-ig volt itt, ekkor innen az aradi kultúrpalota kriptájába vitték, majd 1974 óta ő is a kivégzés helyén emelt emlékoszlop sírboltjában nyugszik.

Howiger várparancsnok Haynau utasításainak megfelelően közölte a papokkal és a hozzátartozókkal, hogy a katonának ott kell maradnia ahol elesett, ezért a kivégzetteket a kivégzés helyszínén fogják jeltelen sírba temetni. A parancs ellenére a hóhér, Franz Bott megvesztegetésével sikerült a felakasztott kilenc vértanú közül négynek a holttestét a kivégzés helyszínéről elszállítani. Vécsey földi maradványait Urbányi Andrásné Hegyessy Katalin[27], egy aradi ügyvéd özvegye, Duffaud Karolina barátnője váltotta ki. A holttestet a kivégzést követő nap éjszaka az aradi köztemetőben, a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át. Nyughelye, 1916-ig volt itt, ekkor innen az aradi kultúrpalota kriptájába vitték, majd 1974 óta ő is a kivégzés helyén emelt emlékoszlop sírboltjában nyugszik.

Származása

gr. Vécsey Károly
(Rzeczniów, 1803. nov. 24.–
Arad, 1849. okt. 6.)
honvéd tábornok

Apja:
gr. Vécsey Ágoston
( Rzeczniów, 1775. aug. 22.–
Bécs, 1857. jan. 15.)
lovassági tábornok

Anyja:
Colson Amália
(1786 –
Pest, 1826. febr. 4.)

Apai nagyapja:
Vécsey Szigbert
(Érsekújvár, 1739. júl. 22.–
1820. júl. 30.)
altábornagy

Apai nagyanyja:
b. Révay Zsófia

gr. Vécsey Károly életrajza angol nyelven:

Károly Vécsey

Count Károly Vécsey de Hernádvécse et Hajnácskeő (November 24, 1803 – October 6, 1849) was a honvéd general in the Hungarian Army. He was executed for his part in the Hungarian Revolution of 1848, and is considered one of the 13 Martyrs of Arad.

Ancestry

The Vécsey family originated from Ugocsa and Abaúj counties, tracing its ancestry there back to the 15th century. The family took the name of the village of its first known ancestors at Hernádvécse, Abaúj. Balázs Szőllősi de Vécse born in 1470. The family’s wealth grew immensely when Sándor Vécsey married Mária Csápy de Polyánka around 1517, whose family had Hungarian royal ties. On November 21, 1692 Lipót László Vécsey married and forged two branches of the family; the Gömör and Várad branches, which lasted through the 19th century. The family thrived in this time and created a long tradition of military service.

Along the Gömör line, Siegbert Vécsey, Károly’s grandfather, was born in 1789, and was eventually appointed to the Military Order of Maria Theresa and became a lieutenant-general in the Imperial army. His son, Count Ágoston Vécsey was a cavalry commander and also admitted into the Order of Maria Theresa, and was the last commander of the Viennese Hungarian Noble Guard before it was disbanded. His wife, Károly Vécsey’s mother, Amalia Colson died in 1826. From this marriage the following children were born:

Mária (1805–1875)
Károly
Angelika (1808–1885)
Ede (1810–1856), Imperial and royal chamberlain. In 1848 he was commander of the 2nd Imperial infantry. In July,he fought against Serbian rebels. He retired a lieutenant colonel and died in Dresden. He was married to the Countess Mary Blankenstein.
Jenő (1811–1866) Imperial and royal chamberlain, Captain in the Imperial Hussars.
Sándor (1812–1855) Jak Hódmezõvásárhely parish priest and abbot
Ágoston (1813–1879) imperial and royal chamberlain
Karolina (1817–1898)
Emília (1818–1819)
Amália (1820–1892)
Jozefina (1821–1861)
Adolf (1824–?)
Felícia (1826–1883)
Karoly Vécsey married his wife Carolina Duffaud on August 15, 1849. She gave birth to a stillborn child soon after.

Vécsey’s confession at Arad began as follows: “My name is Count Károly Vécsey, I was born in Pest, Hungary, I am forty-two years old, Catholic, married, no children.” However, birth records at Budapest make no mention of him during this time. This confession also contradicted his enrolment form at the Military Engineering Academy of Vienna which stated: “Vécsey, Károly. Born 24 Nov 1803 in Russland zu Retsniow.” It was therefore refuted that he was born in Pest.

Life

Early life

There is little known about his childhood. Although it is know that he spent his summers at the family estate, Vécsey Castle at Solt, with his uncle, József Vécsey, in Gömör County. He spoke little Hungarian at first since both his parents had other primary languages. Vécsey therefore likely did not fully identify as Hungarian at this time. However this probably did not last long, growing up in a Hungarian dynasty. He followed the family tradition of choosing a military career and soon enrolled at the Empire’s most prestigious military academy.

Military career

In 1820 he enlisted as a cadet in the 4th Imperial Dragoons. In 1821 he was promoted to lieutenant and was transferred to the 5th Hussars. By 1845 he was a major in the 5th Hussars. He served as the commander of the Ernest Augustus I of Hanover Imperial Hussar Regiment in the mid 1840s under Colonel Ernő Kiss, both of whom were also future martyred along with Vécsey. The regiment became one of the most distinguished in the Imperial Army and had the largest number of officers later join the rebellion. In the spring of 1848 the regiment was stationed in Nagybecskerek (today: Zrenjanin, Serbia).

Hungarian Revolution

Campaign against the Serbs

At the onset of the Hungarian Revolution of 1848, there was a large campaign to the south against the Serbians. The Austrians had promised the Serbians, along with other ethnic groups, various rewards if they fought against the Hungarian revolution. Vécsey did not particularly distinguish himself in this campaign, but, as Sebő Vukovics recalled, was “without notable actions, but sufficiently fulfilled his duty”. As a result of his success he was promoted to Colonel on October 12, 1848. Ernő Kiss then took command of his former regiment and he took command of an army brigade. On December 15 he became a division commander and was promoted to Major General on December 12. The 2nd Hussars were then commanded by Major Gusztáv Pikéthy as temporary regimental commander.

At the beginning of January 1849, the government decided to withdraw forces from Bačka (Bácska) and Banat to concentrate strength closer to Debrecen, the provisional Hungarian capital at Tisza. There was a morale crisis as the soldiers were unsure of their ability to face imperial soldiers rather than Serb rebels. The Verbász Bácska Corps officers held a meeting led by Count Sándor Esterházy stated that the Emperor would not likely break his oath and have Imperial soldiers fight against each other.

The situation threatened to break up the corps through a coup until Vécsey, Colonel János Lenkey and József Baudisz took action. As a result of Esterházy Maj and about forty officers left, but the majority of the troops remained in the Hungarian army convoy. The military crisis was only overcome by the fact that the revolution depended on the solidarity of the army. Lajos Kossuth wrote cordial letters Vécsey to thank the courageous action of the officers to the official government gazette.

Second battle of Szolnok

After the departure of Esterhazy on January 17 he took over the command of the corps for the Backa evacuation and joined up with the main army. Elements of the army’s strength had been left at Szeged, thus the half-strength battalion arrived on February 12 at Torokszentmiklos, where it was stationed for the next two weeks. The standing army under the command of John Damjanich also sent substantial reinforcements to Major General Bem in the Transylvania theatre. Henryk Dembiński, the newly appointed commander-in-chief of all forces, organized a counter-attack using the two main divisions, aimed at the Szolnok bridgehead while diverting Windisch-Gratz’s attention elsewhere. Dembiński planned to destroy any strategic holdings including a chapel, but the orders did not follow through, leading to the battled for the bridgehead on March 2.

Vécsey’s division attacked Szolnok, diverting Leopold Karger Maj’s brigade while Damjanich’s Division crossed the Tisza, onto the Imperial side. However, due to a delay in the attack the encirclement failed completely. The commanders reconvened and planned for another assault to take the bridgehead. The second battle for the bridge occurred on the 5th and resulted in a decisive Hungarian victory. For his role in the Szolnok victory he received the Hungarian Order of Military Merit III class.

After this battle Vecsey was made a general, causing General Damjanich to complain. The complaint turned into a serious quarrel between the two generals and they refused to cooperate. The dispute almost resulted in sedition and reflected the shortcomings of Hungarian higher command. While Vecsey was popular among the soldiers, Damjanich had had no rivals before Vecsey’s promotion. Lajos Kossuth Tiszafüred reported to the Chamber of Deputies on March 9 of the outcome: ” General Vécsey nobly resigned his authority … and given total command to Damjanich. ” Vécsey handed his two divisions over and formed a corps under the command of Damjanich in which Vecsey would serve as his second in command.

Siege of Arad

On April 7, 1849 he was appointed to command the Sun Corps at the Siege of Arad castle. Initially the new position was not a fitting one, as he had little technical knowledge for siege tactics as a cavalry commander. However he eventually was able to implement his exceptional organizational skills better than his predecessors and improve the situation. The defenses were reorganized and the siege guns were well kept, with an influx of supplies from Timisoara. He also managed to slow the efforts of Major General Johann Berger to blockade the Maros river canal into the fort. However, by March 25, Berger had blocked it off, negating any further supplies reaching the fort. The castle’s fate was ultimately decided by this, as it was only a matter of time before the defenses would fall. With supplies being exhausted by mid-July negotiations for a surrender began.

However, despite this setback, eventually the siege was relieved and the Imperial troops were defeated. The Imperial troops retreated, bypassing Vecsey’s command, who sent Lieutenant Colonel Francis with a brigade to block the retreat. Commander Bem, however, cancelled this order and called the brigade back, arguing that he had authority over the unit. A disagreement followed and Vecsey claimed on April 23 that his authority and command as a general had been unjustly violated. Lugosról wrote a letter to the Government explaining the situation. In a strongly worded letter, Sandor Petofi Bem expressed his beliefs that was published in a newspaper in Cluj. Although the government resolved the case, Vecsey demanded the military courts examine Bem’s statements for accuracy. The situation was rescued by Kossuth, who organized a compromise in which both commanders maintained their respective commands and Vecsey was awarded a second Hungarian Order of Military Merit award.

The Hungarian leadership was critical of Vecsey in their opinion, believing him to be temperamental and misusing of his military talent. Nicholas Perczel Kossuth wrote in a letter that during the siege of Arad, Vécsey was ” very much shooting out uselessly”. However, his subordinates, both officers and soldiers, spoke very highly of him; both of his strategic knowledge and of his treatment of the men. He was particularly popular among the enlisted men, as he did his best to make sure they were equally equipped and provided for as the top officers. He also took great measures to allow for the religious practices of his men. Despite this popularity, on June 24 the Council of Ministers decided that Richard Guyon would take over command of the corps, although the officers stood beside Vecsey to prevent his replacement.

Siege and Battle of Timisoara

After General Bem’s successful campaign in Transylvania, Banat was responsible for the occupation and reconstruction of the region. The campaign began in April, the first objective being the occupation of Timisoara, but it became apparent that the 9000 soldiers and 213 guns would not be enough, and so the attack was halted and resulted in a prolonged siege. Bem handed over command to Banat who then reorganized the troops. On May 12, Vecsey’s troops reengaged in the theater and defeated an Imperial force near Freidorf castle. Around this point, Vecsey and his some 4400 men lacked any ability to move further due to lack of munitions and positioning.

Vecsey performed well given the circumstances, but was now once again in a dire situation while under siege, with supply cut off from fresh Imperial reinforcements. The defenders could not break the blockade or drive off any detachments, and when the water supply was cut off, capitulation again became a serious option to be considered. Henryk Dembiński, the Hungarian Supreme Commander, pressed through Timisoara aiming to relieve Arad by force, but was pushed back by Imperial and Russian troops. The force retired to link up with the majority of the forces at Arad where the guns had already withdrawn to.

On August 9, 1849 the Battle of Timisoara occurred when Bem led some 4000 troops against the Imperial corps of Richard Guyon IV. Vecsey sallied forth from Arad during the engagement and joined the battle. Compared to other Hungarian units, Vecsey’s unit had few casualties. Ultimately, although both sides had taken heavy losses, the effect on the smaller Hungarian force was larger and thus they were forced to withdraw from the field.

Surrender at Oradea

After Timisoara, the retreating Hungarian army was split into two elements, one under Vecsey headed towards Lugos with the other element headed towards Karánsebes. Bem planned on heading to the Transylvanian mountain ranges to continue the fight and reunite the remaining Hungarian forces. After linking up with Gorgei’s unit, Vecsey again took a detachment of some 8000 men to cross the Maros River. Once again, the Hungarian army was split in two. General Bem parted with Vecsey with the farewell words of “All right, you go general; I must say the Austrians will hang you anyway!”

After Vecsey ‘s army crossed the Maros River near Tótvárad, he attacked an Imperial Brigade, where his army suffered heavy losses at the hands of Austrian cavalry. The Hungarian army had already been battered and depleted of supply and could not perform well against the fresh Imperial and Russian troops. The only aim for the army and Vecsey was to surrender to the Russians first and hope to attain more favorable terms than surrendering to the Austrians. On August 19, the Hungarian commanders sent messages to the Russians with details of negotiating the surrender. Vecsey then marched straight to Oradea where he surrendered and had his soldiers lay down their weapons.

Lieutenant General Nikolai Leontyin Pavlovich, the Russian adjutant, noted “a small Hungarian cavalry regiment arrived in Oradea [and] laid down their weapons in our presence. The scene was sad… when they learned that Görgey’s army had fled to the mountains to … avoid an encounter with the Austrians. This resulted in the Oradea surrender”.

The Sun Corps infantry laid down their arms before the Russians on August 21 at Oradea. Vecsey was placed into custody and a few days later brought to Arad and placed into Austrian custody.

Trial and execution

During the successful period of the Hungarian revolution, the Austrians sought the help of the Russian army. This was seen as a major blow to Imperial prestige worldwide and when it became apparent the revolution would fail, the Hungarians believed they had beaten the Austrians and only lost to the outnumbering Russian army.

However, once the war was over, the humiliated Austrians had their opportunity to take revenge on the defeated Hungarians. A crackdown with harsh terms and conditions soon followed on the Hungarian troops. Nicholas I of Russia advised Franz Joseph to be lenient on the vanquished Hungarians for political reasons and to ease reconciliation. However, the decision for harsh punishment prevailed in a desire to discourage any more resistance.

Vecsey’s trial begam September 3, 1849 in a military court at Arad. He was accused, along with many others, of being a ringleader of an insurgency. In his defense, Vecsey stated that “the Hungarian army was no insurgent army” stating that it was the army of a legitimate government and therefore the captured soldiers were entitled to proper military treatment. He further supported this claim by stating that the Emperor had approved the Hungarian Constitution, and had therefore endorsed the nation.

Vecsey had no supporters, whereas some officers had Imperial connections that were able to spare their lives. One of the members of the Imperial court, Count Grünnével, did everything in his power to make sure Vecsey and the other martyrs received punishment to the greatest extent, as his father had demanded that the rebels be treated as criminals. Vecsey was court-martialed and sentenced to death by hanging on September 21, 1848.

Vecsey read often while in prison. He had no family besides his wife, whom he wrote a farewell letter for the night before his death. The sentence was carried out October 6, 1849. The execution of the martyrs became a national heroic tale of Hungary, creating many legends. It is difficult to discern truth and myth from the stories of the martyrs. It is said that when Vecsey was stepping up to the gallows, he stopped to kiss the hand of his personal enemy John Damjanich. The story was accounted in an eye-witness testimony of the monk Eustic Sulyánszky, confessor of the Martyrs of Arad.

A witness at Arad recalled: “Vecsey was the last one. He said nothing, he just silently watched all of his comrades die first. At the moment when Vécsey was about to hang, there was a great noise from the people. Vecsey’s straightened up and he stared with great interest at the crowd, as if expecting a miracle would arise…But then he too was dead.”

Legacy

As in accordance with the Imperial court, Vecsey’s body, along with the others, was buried in an unmarked grave at Arad. Despite this, Franz Bott succeeded in bribing the executioner to allow most of the bodies to be moved. Vecsey’s remains were moved by a widow of an Arad lawyer, Catherine Urbányi Andrásné Hegyessy, who delivered it to his wife Carolina. It was moved to the Arad public cemetery at night where it was hidden in the Rosa family crypt. A year later it was transferred to a separate vault where it rested until 1916, when it was taken to the Arad Cultural Museum crypt. Then in 1974 it was moved for the last time to a tomb monument at the place of execution in commemoration.

Hasonló hírek

Márciusi ifjak II. rész

info

Márciusi ifjak életrajza: Petőfi Sándor III. rész

info

Márciusi ifjak életrajza: Irányi Dániel

info
-------------------------------------------------------------------------------------------------

Maradj otthon, vigyázz magadra, vigyázz az idősekre és a gyermekekre, és tevékenykedj az interneten, olvasd a Hirmagazin.eu Online Médiát!

Köszönjük, hogy a Hirmagazin.eu Online Médiát választottad!

Azon dolgozunk, hogy ami Téged érdekelhet, azt kivétel nélkül el tudd olvasni nálunk!

Bármilyen észrevételed, javaslatod, híred, cikked, képed vagy videód van, azt írd meg, küldd el nekünk ide: [email protected].

Adj meg egy nick-nevet (Téged azonosító, általad kitalált nevet, ha nem szeretnéd a teljes nevedet feltüntetni az anyagaid mellett), vagy add meg a keresztnevedet, vagy a teljes nevedet, a Te anyagaid látogatottságának "gyümölcsét" élvezd Te! Mi azt a nevet tesszük az anyagaid mellé, amit Te az e-mailben kérsz!

Dolgozzunk össze, légy részese a mi sikerünknek, ahogy mi is részesei szeretnénk lenni a Te sikerednek!

Hirmagazin.eu Főszerkesztősége


Figyelem!

A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások, kommentek nem a Hirmagazin.eu Online Média nézeteit tükrözik!

Szerkesztőségeink a hírek publikálásával, megjelenítésével foglalkoznak, a hozzászólásokat, kommenteket nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tükrözik.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljetek!

A visszatérő vulgárils, gyűlölködő, uszító kommentelőket tiltjuk oldalunkról!

Célunk az, hogy olyan olvasótábort szolgáljunk ki munkánkkal, akik, egyfelől örömüket lelik az általunk közzétett híranyag olvasásában, másfelől valós tájékoztatást jelent részükre a Hirmagazin olvasása!

Köszönjük a megértéseteket!

Hirmagazin.eu Online Média - főszerkesző
--------------------------------------------