Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig. Eredményességét mi sem mutatja jobban, mint hogy csak a cári Oroszország beavatkozásával lehetett legyőzni, amelynek soha ekkora hadserege addig nem járt még külföldön. Gyakorlatilag az 1848-49-es harc a magyar nemzet történetének leghíresebb háborús konfliktusa is.

Előzmények

Magyarország törökök kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc elbukása után erősen korlátozott, mégis meglévő önállóságot élvezve volt része a Habsburg Birodalomnak. Az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctio törvényesen is rendezte a Habsburg uralkodó és a magyarországi rendek viszonyát. Az egyetlen komolyabb további előrelépést ezen a területen 1848-ig az 1971. évi X. törvénycikk jelentette, amely biztosította az ország jogi függetlenségét a birodalom többi tagállamával szemben.

Az 1848-as tavaszi átalakulás programja majdnem két évtizedes előkészítő munka eredménye. Bár a reformkori országgyűléseken nagyon kevés valódi változtatást sikerült elérni, de lehetőséget teremtettek arra, hogy a reformszellemű liberális nemesség kidolgozza a saját programját. Megjelenhettek az országos nyilvánosság színpadán a leendő forradalom vezetői: Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szemere Bartalan, Eötvös József és mások.

Az 1847 novemberében Pozsonyban összeült – később utolsónak bizonyult – rendi országgyűlésen a reformpárti erők által létrehozott Ellenzéki Kör és a „fontolva haladókat” tömörítő Konzervatív Párt lépett föl határozott programmal. Utóbbiak jelentős mértékben bírták a bécsi udvari körök támogatását is. A téli hónapok során patthelyzet alakult ki, ebbe a helyzetbe hozott döntő fordulatot a február 22. napi párizsi forradalom híre. Kossuth Lajos március 3-án elmondott beszéde fogalmazta meg programszerűen az ellenzék követeléseit: független magyar bank felállítását, a honvédelmi rendszer átalakítását, jobbágyfelszabadítást, közteherviselést, népképviseleti parlamentet és magyar független felelős nemzeti kormányt.

A Habsburg Birodalom másik felének pedig alkotmányt követelt, amelynek fontos szerepe lett a március 13. napján bekövetkező bécsi-forradalom kitörésében. Ezen kívánalmak országgyűlési felirat alakjában voltak a király elé terjesztendők.

A végső lökést a reformok ügyében végül 1848. március 15. napja jelentette, amikor a pesti radikális ifjúság vér nélkül érvényt szerzett az ún. 12 pontnak.

Március 11-én a bécsi tanuló ifjúság petíciót nyújtott be a császárhoz; Pesten az Ellenzéki Kör hasonlóképpen elfogadott március 12-én tartott gyűlésében egy Írinyi József által fogalmazott 12 pontú kérvényt, melynek tartalma a következő volt:

Mit kíván a magyar nemzet:

„Legyen béke, szabadság és egyetértés.’

1.) Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését;
2.) Felelős minisztériumot Pesten;
3.) Évenkénti országgyűlést Pesten;
4.) Évenkénti országgyűlést Pesten;
5.) Nemzeti őrsereget;
6.) Közös teherviselést;
7.) Az úrbéri terhek megszüntetését;
8.) Esküdtszékeket, képviselet s egyenlőség alapján;
9.) Nemzeti bankot;
10.) A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre; a külföldieket vigyék el tőlünk;
11.) A politikai status-foglyok bocsáttassanak szabadon;
12.) Kívánjuk az uniót Erdéllyel;

Egyenlőség, szabadság, testvériség.”

Az afelett való határozást, hogy e kérvényt az országgyűlésnek, vagy az országos ellenzéki választmánynak nyújtsák be, a március 14-én délután tartandó gyűlésre halasztották. Eközben érkezett Pestre a hír, hogy Bécsben 13-án kitört a forradalom és a bécsi tanuló ifjúság petícióját az országgyűlési rendekkel elfogadtatta; e hír hatása alatt, midőn a gyűlés (a szónokok Klauzál Gábor, Nyáry Pál, Irinyi József voltak) az utóbbi indítványt fogadta el, a határozattal elégedetlen ifjúság Petőfi, Jókai, Vasvári vezetésével a Pilvax-kávéházba ment és ott a Közvélemény asztalánál elhatározta, hogy másnap, azaz 15-én reggel az egész városban kihirdeti a 12 pontot. Jelen voltak: Petőfi, Jókai, Bozai Pál, Bulyovszky Gyula, Vasvári Pál, Sükei Gábor, Telepi György, Hamary Dániel, és még néhányan. Gyülekezési helyül a Pilvax-kávéházat jelölték ki, a gyülekezés idejéül a reggeli 8 órát. Petőfi megígérte, hogy még az éjjel költeményt is ír az alkalomra és azt maga fogja elszavalni.

Forradalom

– Jókai Mór: A márcziusi fiatalság (Visszaemlékezés):

1848. március 15.
– Felvirradt;
– Március 15. napja volt 1848-ban;
– Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, mellyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára;
– Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak.

Aznap korán reggel Petőfi Sándor a Pilvax kávéházba sietett ahol az ifjak összegyűltek és Vasvári Pált és Bulyovszky Gyulát ott találva, Jókai Mór lakására hívta őket, ahol a 12 ponthoz proklamációt szerkesztettek. Petőfi 8 óra körül társaival a Pilvax-kávéházba ment, a kitűzött időre csak hatan jelentek meg (Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő, Gaál Ernő és Hamary Dániel). Itt Jókai felolvasta a 12 pontot és a proklamációt. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Innen indultak el az előzetes megállapodás szerint először a jogi egyetemhez az Egyetem utcába. Annak udvarán már egy csapat tanuló várt rájuk s ott rögtön széket hoztak Petőfi és Jókai számára, itt Petőfi újból elszavalta előző éjjel írt költeményét, a Nemzeti dalt, Jókai pedig fölolvasta a 12 pontot. Innen az Újvilág utcai orvosi egyetemre mentek, itt is félbeszakították az egyetemi előadásokat és az előbbihez hasonlóképpen jártak el az udvaron, később pedig a mérnöki és bölcseleti kar hallgatói előtt; ugyanez történt az egyetemi téren is. Ekkor már nemcsak az ifjúság vette őket nagy tömegben körül, hanem az utcáról is nagy közönség csatlakozott hozzájuk, mely nőttön nőtt.

Elhatároztatott, hogy a nép a proklamáció első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe venni, amit meg is tett, 10 óra után a siker és lelkesedés hatása alatt a tömeg Landerer és Heckenast könyvnyomdájához vonult a Hatvani utcába, itt a rend és béke fönntartása tekintetéből választmányi tagokul Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János és Jókai Mór küldettek be. Landerer Lajos nyomdatulajdonost a kikiáltott tizenkét pontot tartalmazó program és Petőfi költeményének cenzúra nélküli kinyomatására szólították fel, ellenállásának esetén az el nem kerülhető kényszerítést helyezvén kilátásba. A nyomdatulajdonos engedett, és a kívánt iratok rögtön németre is lefordítva néhány pillanat múlva ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, melynek példányai egész délig osztattak ki a szakadó eső dacára szüntelen gyülekező közönségnek. Ezek voltak a szabad sajtó első termékei. Míg a nyomtatás tartott, Petőfi, Jókai, Vasvári, Egressy és Irányi beszédet intéztek a néphez. Ekkor Petőfi negyedszer szavalta el a Nemzeti dalt. Csak délfelé oszlottak el, megállapodva abban, hogy délután az államfogságban levő Táncsics Mihály kiszabadítására mennek Budára.

Délután 3 órakor a Múzeum téren népgyűlést tartottak és a Nemzeti dal és proklamáció példányait ezreivel osztogatták; innen a városházára mentek, a 12 pont elfogadását sürgetvén. Az összegyűlt nép elhatározta, hogy a városházára indul, és ott a polgári kart és városi tanácsot az egyesülésre és kívánatai aláírására felszólítja. A tanácsterem megnyílt, a tanácsnak benyújtották a program pontjait, melyeket a tanácsjegyző tájékoztatása szerint elfogadtak. Ezután Holovics tanácsnok kívánt gondolkozási időt, hogy e pontok tanácskozás alá vétethessenek. Megcáfolta őt Rottenbiller Lipót alpolgármester, arra hivatkozván, hogy már egész délelőtt tanácskoztak efölött. Ezután szónokolt Nyáry Pál Pest megyei alispán és a pontokat pártolta, utána Klauzál Gábor, aki az első és 11-ik pontok rögtöni életbeléptetését is sürgette. A pontokat Szepessy Ferenc polgármester és a tanács tagjai aláírták, és Rottenbiller az ablakon át felmutatta a népnek.

Rögtön választottak egy rendre ügyelő választmányt, melynek Petőfi is tagja volt. A nép, ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendőt kinevezve, kívánta, hogy Táncsics Mihály, aki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van Budán – miután kimondatott, hogy cenzúrai törvények nálunk nincsenek, nem is voltak soha – szabadon bocsáttassék, és a Censurale Collegium rögtön mentessék fel hivatalától. E kívánata teljesítésére ½ 5 óra tájt átment Budára, s a hatósági épület udvarán zászlóalja köré gyűlve, állhatatosan állt jogai kívánatai mellett, míg választmánya által kijelentették: hogy a helytartótanács e három pontba egyezett bele: 1. Táncsics kiadatása, 2. a cenzúra eltörlése, 3. sajtóbíróságnak a nép közüli választatása; s egyúttal kimondta, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni: ha azzal maga a nép saját céljai rendes kivitelére kívánna rendelkezni. Zichy Ferenc, a helytartótanács elnöke, azonnal szabadon bocsátotta Táncsicsot, a nép önkezeivel vonta át kocsiját Budáról a Nemzeti Színház teréig, s bevonult a színházba.

E nap délutánján kívánta a nép a színházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett a betiltott Bánk Bán adassék elő. Bajza mondta, hogy szívesen tűzi műsorra. A színészek nemzeti színű kokárdákkal léptek ki a színpadra, Egressy Gábor a Nemzeti dalt szavalta, az énekkar énekelte hozzá a Himnuszt és Szózatot. A közönség nagy része óhajtotta, hogy Táncsics megjelenjen a színpadon, azonban értesülve annak gyengélkedő állapotáról, kívánatával felhagyott. Végül a Rákóczi-induló mellett oszlott el a nép. Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült.

Másnap, március 16-án már Pest vármegye alispánja, Nyáry Pál, Rottenbiller Lipót Pest városának polgármestere és mások álltak a mozgalom élére és így vált az országos jelentőségűvé. A forrongó nép legelső teendője volt a nemzetőrség azonnali életbeléptetését követelni, s evégre aláírásgyűjtésbe kezdtek, néhány óra alatt több ezer aláírás gyűlt össze. A nép követelte a fegyvereket. A katonai hatóság jelentette, hogy csak 500 fegyvert adhat, mert a többi Komáromba vitetett. Lenn pedig a nép, mely már ekkor mintegy 20–25 ezerre ment, követelte a fegyvereket s fenyegetőzött, hogy feltöri az arzenált, ha fegyvert nem kap. Ekkor al-választmányt neveztek ki a fegyverek kiosztása tárgyában, s egyórai tanácskozás után Rottenbiller alpolgármester a teremben, Jókai pedig a városház terén összegyűlt népet nyugtatta meg azon tervezet közzétételével, hogy az illető tömegek városnegyedenként külön oszolván, száz-száz férfit válasszanak ki maguk közül, akik óránként felváltva mint nemzetőrök az éjjel kivilágított város nyugalma fölött őrködjenek. A többi fegyverek kiadását a következő napokon fogják sürgetni.

Este a két testvérváros ki volt világítva, az utcákon lelkesült néptömeg forrongott, harsogtatva: „éljen a szabadság!” Az ablakokból nemzeti szín lobogók függtek alá, a szabadság nevével beírva. Egész éjjel rend és nyugalom őrködött a város fölött, a portyázó nemzetőrök több helyeken bujkáló csavargókat fogtak össze, s hivatásuknak minden tekintetben híven megfeleltek.

Ezalatt Kossuth Bécsben tárgyalt a Habsburg vezetőkkel. V. Ferdinánd király először nem akarta szentesíteni a pozsonyi országgyűlésen előző nap megszavazott feliratot, azonban 16-án hajnalban – hallva a Pest-Budán történtekről – kénytelen volt engedni.

Március 15-én a bécsi forradalom hírére magyar küldöttség indult a pozsonyi országgyűlésről a császári városba, s időközben Pesten is kitört a forradalom. Március 16-án Bécsbe is eljutott a pesti forradalom híre. Az udvar meghátrált, s kénytelen volt engedni a pozsonyi küldöttség követeléseinek. Hozzájárult március 17-én gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezéséhez. Beleegyezett az önálló magyar kormány megalakulásába. Megígérte, hogy a király szentesíti a reformtörvényeket. A gróf Batthyány Lajos vezetésével megalakuló új kormány már nem a királynak, hanem az ország választott képviselőinek, a magyar országgyűlésnek tartozott felelősséggel. Ezért tehát független, és felelős kormány volt.

 

A Batthyány-kormány és az áprilisi törvények

Széchenyi István március 17-i leveléből: Barátom, csudákat élünk […] Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel […] Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt sem bírhatott volna előállítani!

Március 2-án az országgyűlés felsőtábláján Batthyány Lajos, a március 17-én kinevezett miniszterelnök, kihirdette minisztériumának névsorát.

Ezek alapján a minisztérium névsora:

– Batthyány Lajos elnök
– Szemere Bertalan belügyek
– Kossuth Lajos országos pénzügy
– Deák Ferenc igazságszolgáltatás és kegyelem
– Mészáros Lázár honvédelem
– Klauzál Gábor földművelés, ipar és kereskedés
– Széchenyi István közmunka és közlekedésügy
– Eötvös József nevelés (majd az átnevezés miatt vallás és közoktatás)
– Esterházy Pál Antal a Felség személye körüli miniszter

Az utolsó rendi országgyűlés által elfogadott áprilisi törvényeket az uralkodó, V. Ferdinánd király április 11-én szentesítette. Ez fordulópontot jelentett a magyar történelemben, az ország gazdasági-politikai-kormányzási rendszere óriási változáson ment keresztül. Az áprilisi törvények alapján Magyarország csaknem független ország lett. Kimondták Magyarország és Erdély egyesülését. A törvények biztosították a polgári fejlődést, a felzárkózási lehetőséget nyugathoz. Megkezdődött a jobbágyrendszeren és a nemesi kiváltságokon alapuló feudális rendszer felszámolása. A jobbágyfelszabadítást is kitűzték, ennek módját azonban egyelőre nem rendezték.

Az új országgyűlés

Az első népképviseleti országgyűlési választásokat, az áprilisban elfogadott V-ik törvénycikk alapján, június második felében tartották. A hivatalos megnyitóra július 5-én, Pesten került sor. Az országgyűlés a szabadságharc végéig együtt maradt, bár részben kicserélődött képviselői állománnyal. Az üléseket december 31. napjáig Pesten tartották. Ezt követően a hadiállapot változása miatt az üléseket Debrecenbe helyezték át.

Nemzetiségi kérdés

Az áprilisi törvények hiányosságai közé tartozott a jobbágyfelszabadítás halogatása és a nemzetiségi kérdés rendezetlensége. A magyar siker hatására a Magyarországon élő nemzetiségekben is feltámadt a nemzeti érzés. 1848-ban már nem elégedtek meg anyanyelvük kisebb-nagyobb használatával. Magukat, mint külön nemzetet akarták elismertetni az ország határain belül. A magyar vezetők azonban erről hallani sem akartak. Szerintük anyanyelvüktől függetlenül országunk minden lakója az egységes magyar nemzet tagja.

A Horváth-országgyűlés ugyancsak szembehelyezkedett a magyar kormánnyal és nyíltan a bécsi udvar támogatását élvezte. (Megjegyzendő, hogy a horvátok évszázadok óta jelentős, a Monarchián belüli kiváltságokat élveztek.) A szerbek ugyanazt akarták mint a szlovákok. Ők Karlócán tartottak gyűlést. A magyar forradalommal való szembefordulásuk egyik fő okát épp a horvát előjogok képezték, a szerb vezetők szerették volna ezeket a maguk számára is megkapni, de nem így történt. Az erdélyi románok a román nemzet egyenjogúságát, a jobbágyok felszabadítását akarták. Ők Balázsfalván tartották gyűlésüket. A románok szembefordulásának fő oka az elmaradt jobbágyfelszabadításban kereshető. Ezt a magyar szándék szerint is napirendre kellett volna tűzni, de adminisztratív okok miatt (az erdélyi-országgyűlés összehívásának nehézkes, késedelmes volta) erre még később került sor, mint Magyarországon. A szlovákok nyelvi egyenjogúságot, nemzeti jelvények használatát, úrbéri törvény földnélküliekre való kiterjesztését akarták. Lipótszentmiklóson tartottak gyűlést. Egyedül a ruszinok és a szlovének voltak azok, akik nem fordultak szembe a magyarokkal.

A szerb vezetők és a horvát országgyűlés egyaránt a bécsi udvarhoz fordult segítségért. Bécs mindent meg is tett az ellentétek kiélezése érdekében. A Habsburgok előbb titokban, majd nyíltan is támogatták a magyar forradalom ellen irányuló szerb felkelést és a horvátok támadását. A horvátok és a szerbek, akiknek területén határőrző egységek álltak már a 18. század óta, rendelkeztek bizonyos mértékű katonai tapasztalatokkal. A „szerb kártyát” az osztrákok a Rákóczi-szabadságharc során egyszer már kihasználták, de akkor még nem csináltak akkora vérfürdőket, mint 1848-49-ben. Még korábban, a 16. században állította maga mellé a délvidéki szerbeket Ausztria, amikor azok 1526 végén Cserni Jolán vezetésével felkelést indították I. (Szapolyai János) ellen, akivel szemben a Habsburgok meg akarták szerezni a magyar trónt.

Az önvédelmi háború

A horvát támadás

– Petőfi Sándor: Megjött az idő, Pest, 1848. június
„Mit láta profétai lelkem előre,
S még több, ami jő,
Mit még ad az isten, a nemzetek őre…”

1848 nyarán az udvar elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországon is visszaállítsa teljhatalmát (az olasz fronton elért győzelmeknek köszönhetően, a „hátországgal” is volt módjuk foglalkozni). A nyár vége felé felgyorsultak az események. Augusztus 31. napján az uralkodó kiadott egy iratot, melyben kijelentette: ha a képviselőház nem vonja vissza az áprilisi törvényeket, katonai támadásra számíthat. Jellasics horvát bán, császári altábornagy ekkor már nyíltan a határátlépésre készült. A magyar kormány válaszul rohamtempóban szervezte a magyar honvédsereget. Batthyány legfontosabb feladatnak a horvát bán megállítását tartotta.

Szeptember 11. napján Jellasics 35.000 főnyi seregével átlépte a Drávát, és fegyveres támadást indított a magyar kormány ellen. A magyar sereg folyamatosan visszavonult a túlerő elől, a közvetítőnek ajánlkozó István nádorral pedig Jellasics nem találkozott. A visszavonuló drávai sereg éléről Csány László leváltotta az ingatag hűségű Teleki Ádámot. A magyar sereg létszáma fokozatosan nőtt, de még így is jócskán elmaradt a horvátokétól. Bécsben már szövegezték a kiáltványt Magyarország alávetéséről.

Pákozdi csata

A magyar kormány a Dunántúlon népfelkelést hirdetett és mozgósította a nemzetőrséget. Kossuth ezzel egy időben toborzóútra indult az Alföldre (szeptember 24.). A magyar honvédsereg táborába érkezett országgyűlési küldöttek arra kényszerítették Móga János altábornagyot, a vonakodó főparancsnokot, hogy fölvegye a harcot az ellenséggel. Szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között a jórészt újoncokból álló magyar sereg visszaverte a közel kétszeres túlerőben lévő horvátok támadását. Jellasics fegyverszünetet kért, amit visszavonulásra használt fel: Győrön át Bécs felé haladva elhagyta az országot. Ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozta a Karl Roth vezette hadműveleti jobbszárnyát: a székesfehérvári polgárok lefegyverezték a hátrahagyott horvát helyőrséget, majd Görgey, Perczel és Csapó Vilmos Ozoránál bekerítette, majd fegyverletételre kényszerítette. A támadás során a horvát inváziós haderő állományának 20%-át elveszítette.

A kormány lemondása és az OHB megalakulása

1848 szeptemberében lemondott a kormány, több minisztere a tárgyalási politika kudarca miatt Batthyány lemondása után az ország egy időre végrehajtó hatalom nélkül maradt. Így egy darabig, bár hivatalosan a kormány lemondott, ideiglenesen még vállalták adminisztratív feladatok elvégzését, az új kormány felállásáig. A végrehajtó hatalmat a szeptember 16. napján alapított ideiglenes, majd az országgyűlés határozata alapján véglegesített Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) gyakorolta, amelynek feladata Batthyány védelmi intézkedéseinek vizsgálata és támogatása volt. A testület elnöke Kossuth Lajos volt. Szeptember végére a törvényhatóságokba kormánybiztosok kerültek, és a gazdaság átállt a haditermelésre. A szerbek felkelését nem sikerült elfojtani, a Bánság legfontosabb erődjei Arad és Temesvár kicsúszott a magyar igazgatás alól.
Október 3-án az uralkodó Lamberg halálhírére (akit Pestre érkezésekor a hajóhídon a felháborodott tömeg meglincselt) feloszlatta a magyar országgyűlést, Jellasicsot pedig Magyarország teljhatalmú királyi biztosává és a magyar fegyveres erők főparancsnokává nevezte ki, mivel későn értesült kínos pákozdi vereségéről.

Ez adta meg a jelt a magyar kormányzatnak eddig sem nagyon engedelmeskedő császári és királyi tiszteknek.

– A Délvidéken a szerbek felkelése nem sikerült elfojtani, a Bánság legfontosabb erődjei, Arad és Temesvár pedig császári kézen maradt, a várőrségek csapatai sikeresen működtek együtt a szerbekkel. A felkelők számát gyarapították a Szerbiából tömegesen jövő önkéntesek, akiket Stevan Knicanin tábornok toborzott és ő lett a felkelő szerbek főparancsnoka, de tulajdonképpen Szerbia így vett részt a magyar szabadságharcban. Velük szemben magyar kézen maradt Pétervárad, majd Eszék erődjét is biztosították és a honvédsereg jelentős erőket összpontosított a térségben.
– Erdélyben kitört a román népfelkelés, amely gyakran véres mészárlásokba torkollt, csakúgy, mint a magyarok vezette bosszúhadjáratok. A reguláris erők részéről Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok vezette erők és a beszterce-naszódi határőrök parancsnoka, Karl Urban erői, valamint a kicsiny Déva és Gyulafehérvár várai császári oldalon maradtak. Velük szemben elsősorban székely határőr gyalogezredek, a 11. (Székely) huszárezred 8 századából 6, illetve 2 honvédzászlóalj állhatott fel, ami a magyar félnek jelentős mennyiségbeli és minőségbeli hátrányt jelentett.
– Észak-Magyarországon Komárom és Lipótvár erődjét sikerült biztosítani, a szlovák nemzeti mozgalmak nem jelentettek komoly fenyegetést.

Október 6-án ismét forradalom tört ki Bécsben. A lakosság radikális része arra a hírre, hogy az udvari körök Jellasics támogatására a Richter gránátos-zászlóaljat kívánják Magyarország irányába útnak indítani, összecsapásokba keveredett a Hugó Von Bredy tábornok, bécsi dandárparancsnok kötelékeivel. Latour gróf hadügyminisztert kalapácsütésekkel és szuronydöfésekkel meggyilkolták, majd egy lámpavasra akasztották. Ezáltal rövid időre mind a császári erők központja, mind Jellasics politikai és katonai támogatottsága megszűnt. A magyar hadsereg azonban még további időt töltött a Lajta mentén, többször is megkísérelve a határ átlépését, ám ettől politikai és katonai megfontolások is visszatartották. Sokak értékelésében nem használta ki a kedvező lehetőséget, és nem vonult Bécs felmentésére. Ehelyett sikeresen megtisztította a Dunántúlt, és elfoglalta a fontosabb várak és az ország legfontosabb erődjeit, Komáromot, Lipótvárat, Eszéket.

Az uralkodó Bécsből Olmützbe menekült, október 16-án Alfred Windisch-Grätz herceget nevezte ki valamennyi Itálián kívüli császári-királyi hadsereg főparancsnokává. Windisch-Grätz október 20-án érkezett Bécs falai alá, több rohamot is elrendelt a város ellen, amely 31-én került újra a császáriak kezére.

Schwechati csata

Jellasics Mosonnál megállt, hogy bevárja erősítéseit. A gyenge harcértékű horvát népfelkelőket hazaküldte, lovasságát és tüzérségét jelentős számban növelte. A Jellasics által vezetett császári sereg ekkor közel 30 000 főből és 99 lövegből állt. A szemben álló magyar sereg 27.000 fővel és 82 löveggel rendelkezett, de magas volt a frissen sorozott katonák száma – Pákozd óta tehát Jellasics javára megfordultak az erőviszonyok.

Október 30-án a Bécs melletti Schwechat falu közelében a Móga János vezette magyar sereg vereséget szenvedett a Windisch-Grätz és Jellasics által vezetett egyesült császári haderőtől, melynek azonban csak a horvát bán vezetése alatt álló alakulatai kerültek harcérintkezésbe a magyarokkal. Móga a csatában megsebesült, majd lemondott a parancsnoki posztról. Kossuth, Görgey Artúrra bízta a sereg parancsnokságát, és tábornokká nevezte ki.

A székelyek felkelése

Erdélyben Berzenczey László kormánybiztos október 16. napjára összehívta az Agyagfalvi Székely-nemzetgyűlést. A kormánybiztos hívására 60.000 fegyveres székely gyűlt össze. A népgyűlés hitet tett a forradalom és a jobbágyfelszabadítás, valamint a románokkal és a szászokkal való együttműködés mellett. A székely csapatok azonban több kisebb győzelem után Gedeon császári tábornoktól vereséget szenvedtek, és seregük szétoszlott. Novemberre Erdély és egyben Székelyföld nagy részét megszállták a császári hadak. Csupán Háromszék állt ellen november végén is, lekötve ezzel a császári hadak jelentős részét. A székelyek ellenállását Háromszéken Gál Sándor ezredes, Berde Mózes kormánybiztos és Gábor Áron vezette. Háromszék ellenállása, lehetővé tette, hogy a végveszélybe került 1848–49-es forradalom és szabadságharc tovább folytatódjon.

A téli hadjárat

Kossuth és Görgey 1848 novemberében haditervet dolgozott ki az ország ellenséges támadás idején hatásos védelmét illetően, Görgey javaslatával ellentétben – ami a védelmi erők megerősített állásokba való összpontosítását szorgalmazta – Kossuth azon akarata érvényesült, miszerint az ország minél nagyobb részét meg kell óvni az újoncozás érdekében. Nyugat-Magyarország védelmét ekkor két, egymástól meglehetősen távol elhelyezkedő seregtest látta el, az egyik Görgey Artúr fel-dunai hadserege kb. 28.000 fő és Perczel Mór kb. 10.000 fős serege.

1848 decemberében Ferdinánd császár helyét Ferenc József foglalta el. Magyar koronázott királynak 1849. ápr.14-ig Ferdinándot tekintették a magyarok (a feliratokat hozzá intézték). Ennek a közjogi kettős hatalomnak a megszüntetésére is szolgált az „Olmützi alkotmány”, amelyben Magyarország tartományként a császári birodalom fennhatósága alá került volna. Az európai forradalmak többségét ekkorra már leverték, és Magyarországon is kezdtek megerősödni a forradalom ellenségei. A császári királyi seregek támadása december elején indult, Windischgratz serege több hadoszlopban vonult fel az országban a fősereg kb. 55.000 katonája a fővezérrel együtt Görgey üldözésébe kezdett, cs.k. erők kb. 12.000 fő délről és nyugatról fenyegették Perczel seregét. Franz von Schlik altábornagy Galíciából betört a felvidékre, elfoglalta Eperjest és Kassát, december 11-én megverte Pulszky Sándor csapatait. Görgey december közepén megütközött Windisch-Grätz seregével, aki könnyűszerrel elsöpörte a magyar sereget, amely ettől függetlenül nem bomlott fel, és rendezetten Győr felé hátrált. A várost azonban nem tartotta a magyar sereg – a rendkívüli hideg következtében a várost övező védműként szolgáló vizek és mocsarak annyira befagytak, hogy ágyúval is könnyen átkelhettek rajta – a császári seregek megérkezése előtt a fővárosba távozott.

Kossuth tervei szerint Görgey és Perczel csapatai Buda előtt egyesültek volna, de Perczel Mórnál csatát vesztett, embereinek egyharmada a csatatéren veszett. A vereség után az Országos Honvédelmi Bizottmány a főváros kiürítéséről döntött, a kormányzat Debrecenbe költözött. A haditanács január 2-án a magyar erők tiszántúli összpontosításáról döntött. Az új haditerv szerint feladták a Délvidéket és az ottani csapatokat felhozták a Közép-Tiszához, a Perczel-hadtest a Tisza vonalán foglalt helyet, miközben Görgey tábornok fel-dunai hadteste egy északnyugati irányú elterelő hadmozdulatokat hajtott végre. Január végére a magyar csapatok feladták Bácskát és a Bánságot, Kiss Ernő vezette bánsági hadtest is súlyos vereséget szenvedett. Windisch-Grätz Pest-Buda bevétele után berendezkedett a városban, délen a császári seregek megkezdték előrenyomulásukat Szeged és Arad felé. Görgey elterelő hadműveletei sikeresnek bizonyultak, Windisch-Grätz két hetet vesztegelt, ez elég volt a magyar védelem megszilárdítására. Februárban Kossuth Henrik Dembinszky tábornokot nevezte ki fővezérnek, a február 26–27. napi kápolnai csatában a magyar sereg vereséget szenvedett, részben Dembinszky hadvezéri alkalmatlansága miatt. Szemere Bertalan közreműködésével ekkor a tisztikar leváltotta őt a fővezéri posztról.

Az országgyűlés Debrecenben

Mivel a Schwechati csatavesztés után, az országgyűlés nem tartotta megoldhatónak Pest-Buda védelmét, így a főváros visszafoglalásáig 1849. január elejétől – május 31. napjáig. Debrecenben ülésezett az országgyűlés. Miközben folytak a fegyveres harcok, Debrecenben sorsdöntő politikai elhatározás született meg. A magyar országgyűlésnek méltó választ kellett adni az Olmützi alkotmányra. Az 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező kibővített országgyűlés történelmünkben másodszor mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását. Ugyanezen a napon Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották. A Függetlenségi Nyilatkozat lehetőséget adott arra, hogy Magyarországon a törvényes hatalom helyreálljon. Az újra megalakult kormány miniszterelnöke Szemere Bertalan lett.

A tavaszi hadjárat

A dicsőséges tavaszi hadjárat jelképesen 1849. április 2-ától május 21-ig tartott, melynek során a magyar honvéd seregek óriási, ám nem teljes katonai sikereket értek el. A terv a császári csapatok bekerítése és Komárom felmentése volt.

Előzmények

A honvéd seregek tavaszi hadjáratának két fontos előzménye volt: a császári csapatok kiűzése Erdélyből és a magyarországi csapatok összevonása. Erdély felmentése Bem József tábornok nevéhez köthető, aki rövid idő alatt rendet teremtett az erdélyi csapatoknál, majd decemberben megkezdte a harcokat és márciusra ki is űzte Puchner és Urbán csapatait Erdélyből. Erdély felmentésével a tavaszi hadjáratnak csak egy frontra kellett összpontosítania. A csapatösszevonás nehézkesen, de végül sikerült Tiszafüred környékén. A kápolnai csatában (február 26–27) vesztes főparancsnok, Henryk Dembinszkyi szerepét az elégedetlenség miatt előbb Vetter Antal ideiglenesen kinevezett fővezér (március 1.), majd Görgey Artúr (március 31.) vette át. A rendelkezésére álló I. II. III. és VII. hadtest körülbelül azonos számú gyalogost és lovast foglalt magába, mint Windisch-Grätz serege, azonban a tüzérség csekélyebb számú és fejletlenebb volt mint a császári csapatoké.

Haditerv

Görgey haditerve a császári csapatok bekerítésére irányult, melyet átkaroló hadművelettel kívánt elérni. A bekerítés egy elterelő hadművelet sikerességétől függött, melyet a VII. hadtestnek a fősereg látszatát keltve Hatvan környékén kellett végrehajtania. Eközben az I. II. és III. hadtesteknek kellett a Jászságon át megkerülnie az ellenséges sereget. A terv szerint a négy hadtestnek április 7-én egyesült támadást kellett intéznie a császári csapatok ellen, és siker esetén a főerőket elvágták volna Pesttől. A haditerv azonban kockázatos volt, hiszen amennyiben Windisch-Grätz tudomására jut, hogy a Hatvan környéki csapatok nem a fő sereg, könnyen szétzúzhatja azokat és bekerítheti a magyar csapatokat, illetve Debrecen ellen vonulhat, komolyabb ellenállás nélkül. A tervet elősegítette, hogy Windisch-Grätz március közepétől nem kapott megbízható jelentést a magyar fősereg hollétéről és mozgásairól, ezért szétszórta csapatait, melyeknek így túl nagy arcvonalon kellett volna harcolniuk az összpontosított magyar sereg ellen. Továbbá egy nagyon rosszul felbecsült csapatlétszám is nehezítette a császáriak dolgát: Beniczky Lajos 4-500 fővel bevette a felvidéki Losonc városát, ám a csapatok létszámát a várost védő osztrák kapitány 6000 főre tette. Így Windisch-Grätz tartott egy esetleges északi átkarolástól is.

Végrehajtás

Április 1. napján a felderítésre kiküldött Schlick csapata vívott előőrscsatát Hatvannál, majd a másnap ideérkező teljes VII. hadtest Poeltenberg Ernő és Gáspár András vezetésével üldözi el őt innen Hatvan mögé. Schlick nem jutott érdemi információhoz, viszont a magyar csapatok is inkább csak morális sikert értek el. Ezután Gáspár ezredest tábornokká és hadtestparancsnokká nevezik ki.

Közben a másik három hadtest is a tervek szerint haladt és április 4-én az I. hadtest elérte Tápióbicskét. Klapka György azt hitte, a faluban csak az ellenség poggyásza van, ezért a nagy zsákmány reményében úgy döntött, rajtaüt az ellenséges csapatokon. A faluban azonban Jellasics vezetésével egy egész dandár tartózkodott, mely ellentámadásával kavarodást és nagy veszteséget okozott Klapka csapatainak, melyek fejvesztve menekültek a Tápió hídjához. A csata menetét Damjanich János III. hadtestének megérkezése fordította meg, amely a harmadik és kilencedik, Földváry Károly vezetése alatt álló honvédzászlóaljak (a vörös-sipkások) hősies küzdelmének köszönhetően elűzte az ellenséget és megtisztította a falut (a most már újra harcoló Klapkával). Windisch-Grätz nem tájékoztatták kellőképpen a csatáról, aki így továbbra sem tudta a magyar főerők tartózkodási helyét. Emiatt újabb csapatot küldött Hatvan térségébe április 5-én, amely most már bizonyossá tette számára, hogy a fősereg nem itt tartózkodik.

Azt azonban továbbra sem sikerült megtudnia, hogy a fősereg északról, vagy délről akarja őt átkarolni. Előbbi esetben Komárom felmentése, utóbbiban pedig a Pest felé történő visszavonulás lehetőségének elvágása veszélyeztette őt. Ezért Schlick hadtestét Gödöllőhöz, Jellasicsét Isaszeghez, Wrbnáét pedig Váchoz rendelte, és további három dandárral és egy hadosztállyal megerősítette. Így a császári csapatok minden eshetőségre felkészültek, azonban túl nagy, mintegy 54 km hosszú és 30 km mély arcvonalat vesznek föl, melyet egy nap alatt sem lehetett teljesen összevonni. Görgey április 5-én előrenyomulást rendelt el, melynek értelmében a VII. hadtestnek Aszódot és Bagot kellett elfoglalnia, a III.-nak Kókán át Isaszegre az I.-nek Isaszegre, balszárnyának Pécelre, míg a II.-nak Dány és Zsámbok térségébe kellett jutnia. Ez jó elhelyezkedést, könnyen összpontosítható és kis (22×22 km-es) arcvonalat eredményezett.

Április 6-án a honvéd csapatok a számukra kijelölt helyekre értek. Isaszeg térségében kezdődtek az összecsapások, amelyekben Damjanich, Klapka és Aulich hadtestei vettek részt. A kezdetben támadó Klapka a fellépő túlerő miatt teljesen visszavonult, magára hagyta a segítségére érkezett Damjanichot, aki azonban megtartotta állásait. A támadásba lendülő Damjanich és Aulich jobb szárnyuk biztosítását Gáspár VII. hadtestétől várták, ő azonban nem értesült a fejleményekről, ezért tétlenül várt. Ezt kihasználva Windisch-Grätz tábornagy – Schlik hadosztályával együtt – oldalba támadta Damjanichot, aki súlyos veszteségek árán visszavonulni kényszerült. Ekkor kétségessé vált a csata kimenetele, azonban a csatatérre érkező Görgey 3 óra környékén a közben eloszlott füst miatt átlátta a helyzetet, és rendezte a sorokat: Aulichot előreküldte, Klapkát meggyőzte, hogy visszavonulás helyett támadjon, és hírt kapott arról is, hogy Gáspár is támadásba lendült a jobbszárnyon. Ekkor úgy látta, hogy a győzelem lehetséges, erről tájékoztatta az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő Damjanichot is, aki ezért 11 óráig kitartott és harcol Schlik hadosztálya ellen, bár eredménytelenül. Közben a balszárnyon 7 óra felé Klapka és Aulich bevették Isaszeget és messzire űzték az ellenséget. Windisch-Grätz 9 óra körül visszavonulást rendelt el, nehogy a balszárnyon elvágják őt Pesttől. Ekkor Klapka és Aulich Damjanich segítségére siettek, aki így késő este végül le tudta győzni Schliket. Így végül is a kétséges kimenetelű isaszegi csata magyar győzelemmel ért véget.

Új haditerv

Az új haditervet Görgey április 7-én dolgozta ki. Ennek lényege szintén egy átkarolási hadművelet, de ezúttal valóban észak felől, Vácon, Léván át Komárom irányába. A fősereg vonul északra, Pest előterében a II. hadtest és még egy hadosztály marad. A főerők célja Komárom felmentése és ezzel a Pest-Budára összpontosított császári hadak bekerítése. Közben a pesti seregeknek elterelő támadásokat kell indítaniuk azt a látszatot keltve, hogy Görgey valódi célja Pest bevétele. Komárom felszabadításával, a bekerítés elkerülése végett a császáriak kénytelenek lettek volna feladni a fővárost és Bécs felé menekülni. A terv ismét azt a kockázatot rejtette magában, hogy amennyiben kiderül, hogy Pest előtt csak kisebb csapatok maradtak, azokat a császáriak elsöpörhették volna és így fordított bekerítés áll elő. Azonban elősegíti, hogy a felvidéki hadakat is Pestre összpontosították a császáriak.

Győzelem

Április 10-én újultak ki a harcok, amikor Windisch-Grätz felderítőcsapatokat küld a Pest előtti erők számának meghatározására, azonban ezek nem járnak sikerrel. Szintén 10-én érik el a magyar csapatok Vácot. Damjanich a nagy véráldozat elkerülésére bekerítéssel próbálkozik, azonban az előreküldött dandár a sűrű ködben eltéved. Így csak egy irányból történik támadás, amelyben a várost védő erők parancsnoka, Götz meghal. Földváry Károly és a vörös-sipkások ismét kitüntetik magukat, így a győzelem nem kérdéses a jóval kisebb létszámú császáriak ellen. A vereség után azonban a császáriaknak nagyjából pontos képük van a magyar főerőkről. Ezután Windisch-Grätzet a fővezéri poszton Welden felváltja, de ő is azt hiszi, hogy a magyar seregek célpontja Buda.

A fősereg ezután a tavaszi hadjárat legszebb győzelmét aratja Nagysallónál április 19-én, és eléri az ostromlott Komáromot. Komárom felmentése ugyan sikerül (Komáromi csata április 22–23.), de a császári vezetés időben észbe kapott, illetve a magyar seregnek az Ipolyon, és a Garamon és a Vágon is át kellett kelnie, ami komoly időveszteséggel járt, ezért a bekerítés már elmaradt. A budai vár bevétele koronázta meg a dicsőséges tavaszi hadjáratot, így 1849. május 21. minden szempontból fordulópontnak bizonyult: ezen a napon állapodott meg Ferenc József osztrák császár I. Miklós orosz cárral (200.000 katona magyarországi bevetéséről). Buda ostroma az1848–49-es forradalom és szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontja volt, amely a magyar erők győzelmével ért véget. Április 23-án vonult be az első huszár a kiürített pesti utcákra.

A Szemere-kormány

– Szemere Bertalan – miniszterelnök és belügyminiszter – Ellenzéki Párt
– Vukovics Sebő – igazságügy-miniszter – Ellenzéki Párt
– Horváth Mihály – vallás- és közoktatásügyi miniszter – pártonkívüli
– Duschek Ferenc – pénzügyminiszter
– Batthyány Kázmér – földmívelés-, ipar-, és kereskedelemügyi miniszter és külügyminiszter – Ellenzéki Párt
-Mészáros Lázár – hadügyminiszter (ideiglenesen)
– Görgey Artúr – hadügyminiszter (1849. május 7. – július 7.)
– Aulich Lajos – hadügyminiszter (1849. július 14. -) – Békepárt
– Csány László – közlekedésügyi miniszter – Ellenzéki Párt

A nemzetiségek a szabadságharcban

A nemzetiségek közül elsősorban a horvátok, szerbek és románok harcoltak császári oldalon; nemzeti törekvéseik mögött a Határőrvidék katonai erejét tudták kiállítani. A délvidéki szerbeket a Szerb Fejedelemség is támogatta tisztekkel, fegyverekkel, parancsra átküldött önkéntesekkel és pénzzel. A szlovákok próbáltak külön légiókat szervezni, melyhez néhány cseh-morva önkéntest is sikerült toborozni, de mivel ezek képzettsége gyakorlatilag hasznavehetetlen volt, az első és egyben döntő vereség után egyebet nem tudtak tenni, csak a császári sereg számát szaporították.

A németek, szlovákok, zsidók, ruszinok, szlovénok, bunyevácok többségében magyar oldalon harcoltak. Az összehasonlítás azonban igen nehéz: a magyar hadsereg egyik legkiválóbb tábornoka, Damjanich János aradi vértanú és Vukovics Sebő kormánybiztos szerb származásúak voltak, Knezic Károly pedig horvát. A hazai németségből került ki a honvédsereg két kiváló tábornoka, Poeltenberg Ernő és Aulich Lajos ugyanakkor a császáriaknál kiváló lovassági parancsnok Franz Ottinger és a később a cs. kir. sereg fővezérségéig előlépő Benedek Lajos is soproni születésűek voltak. Ezenkívül a magyar nemzetiségűek sem harcoltak mindig magyar oldalon, például a peremartoni br. Bechtold Fülöp.

A nem magyar nemzetiségű önkéntesekkel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a szomszédos országokból, így Ausztriából, az Oszmán Birodalomból és az Orosz Birodalomból is sokan érkeztek harcolni, de még távolabbi országokból érkezett önkéntesekről is van tudomásunk. Vas megyében, Kukméron besoroztak egy Christian Schell nevezetű dán férfit is, aki Pölnből érkezett Magyarországra. Guyon Richárd tábornok angol nemzetiségű volt. Tiszti rangban kiválóan teljesített (rövid ideig komáromi parancsnok is volt) Charles Frederick Henningsen angol kalandor, aki már más országok és népek forradalmait, s szabadságküzdelmeit is segítette.

A császári hadsereg oldalán nemcsak a nemzetiségek felkelői, hanem az örökös tartományokban sorozott emberek, így csehek, lengyelek, vagy ukránok is részt vettek. Az Itáliából visszatérő, a magyar szabadságharc leverésére érkező császári alakulatok is több ezer, erőszakkal besorozott olasz nemzetiségű katonával felduzzasztott ezredeket és zászlóaljakat vetettek be a magyarok ellen.

A szabadságharc leverése

Az orosz intervenció

1849. június közepén Rüdiger és Paszkevics orosz tábornokok vezetésével több oszlopban közel 200 000 fős orosz hadsereg tört Magyarországra. A magyar vezetés így képtelen volt tartós ellenállásra képes fegyveres erőt állítani az orosz intervenció elé. A két nagyhatalom összefogása megpecsételte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.

A haditervek

A két irányból támadó ellenséggel szemben Görgey azt a tervet terjesztette elő, hogy az erőket Komárom térségében kell összpontosítani, és még az orosz csapatokkal való egyesülés előtt külön kell megverni az osztrákokat. Minden szempontból ez lett volna a megfelelő döntés: a bevehetetlen komáromi erődrendszer, az ekkor még külön operáló Habsburg csapatok elleni sikeres fellépés reménye, illetve a stabil hátország, a környék magyar lakosságának támogatása.

Ezzel szemben Dembinszky haditerve egy Arad-Temesvár környéki összpontosítási körlettel számolt, egy itt megvívandó végső csatához. Az elképzelés hibás és gyenge is volt, ugyanis időt adott az osztrák és orosz csapatoknak az egyesülésre, az ország legnagyobb részét már elfoglalhatták jelentősebb csata nélkül (beleértve a fővárost is), a Honvédség több alakulatának hatalmas távolságot kellett megtennie, legvégül, a környék jelentős nemzetiségi lakosságára (döntő többségben román, szerb, illetve német) sem számíthatott a jelentős számbeli hátrányban küzdő magyar hadsereg. Az egyedüli előnye a második verziónak az emigrálás jelentette a közeli Török-Birodalom felé.

Végül Kossuth mindkét haditervet elfogadta, de a második mellett tört lándzsát, talán az emigráció lehetősége miatt. Így Görgey hadtestének nagy távolságot kellett menetelnie, többször hatalmas kerülőkkel tarkítva, csatákkal nehezítve. A Honvédség súlyos harcokat vívott Komárom-Ács térségében, ahol maga Görgey is súlyosan megsebesült, de a bekerítést elkerülte. Perczel vakmerő turai támadása megakasztotta az orosz offenzívát egy időre, de a túlerő, a hibás döntések, valamint Dembinszky ismételt hibái (lényegében harc nélkül feladta Szegedet és a söregi-sáncokat) együttesen oda vezettek, hogy a magyar hadseregek kivérezve, fáradtan, elkésve értek az összpontosítási körzetbe.
Az országgyűlés július 2-án újból Pestre költözött, majd július második felében Szegeden végül – már csak néhány fő részvételével – augusztus 11-én Aradon tartották.

Az utolsó napok

A szabadságharc sorsa abban a pillanatban eldőlt, amikor az oroszok a magyar határt átlépték, de a vég bekövetkezéséig még pár hónap eltelt. Mivel a magyar hadvezetés nem akart már csatát vállalni, ezért a hadtápot már el is küldték a helyszínről, de akkor érkezett a helyszínre Bem, (aki kemény harcokban egész erdélyi hadseregét elvesztette) és csatát vállalt. Így került sor a vereséggel végződő temesvári csatára, ami után azonban már csak két lehetőség maradt: vagy harcol tovább a magyar sereg minden remény és cél nélkül, amíg utolsó szálig elvérzik, vagy leteszi a fegyvert, miután a hadjárat viselésére elégséges eszközei sincsenek. A magyar hadsereg anélkül hullott szét és semmisült meg, hogy Haynau jelentős győzelmet aratott volna fölötte. A Kossuth által tejhatalommal felruházott Görgey számára egyetlen lehetőség maradt, letenni a fegyvert. Görgey serege ekkor körülbelül 30.000 ember volt, akik közül 5000 fegyvertelen újonc honvéd. Görgey augusztus 11-én haditanácsot tartott tábornokaival és tisztjeivel, és a fegyverletételre szánta el magát, kizárólag az oroszok előtt.

Hruljov (németesen: Chrurloff) orosz tábornok seregéből Kotljarovszkij (németesen: Katlaroff) huszárkapitány és gróf Rüdiger tüzér hadnagy már július 21-én felkereste Görgeyt Rimaszombatnál azzal az ajánlattal, hogy tegye le a fegyvert. A tiszteknek és a legénységnek teljes szabadságot biztosított ez az ajánlat. Görgey válaszát gróf Batthyány László és egy tiszt vitte meg Churloffnak. Görgey tudatta, hogy egyezség esetén nemcsak a sereget, hanem a lakosságot is biztosítani kívánja. Megüzente Görgey azt is, hogy a magyar nemzet az események mostani állása szerint szívesen látná, ha Szent István koronáját valamelyik orosz nagyherceg viselné. Nemsokára özvegy Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő is felkereste Görgeyt Rüdiger tábornok megbízásából a fegyverletételre vonatkozólag. A tárgyalások meg is kezdődtek.

 

Fegyverletétel

A világosi fegyverletétel az 1848-49 forradalom és szabadságharc végét jelentette, amely után az osztrákok részéről véres megtorlás következett Julius Jacob von Haynau osztrák hadvezér rémuralma alatt.

A teljesen összeépült és azelőtt gyönyörű szőlőktől környezett két község, Magyarvilágos és Románvilágos felett emelkedik a világosi vár omladozó falaival, ahol (helyesebben a szöllősi mezőn) 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert Görgey Artúr magyar honvédhadserege az orosz cár inváziós hadserege előtt.

Az orosz intervenciót követően már csak idő kérdése volt, a jelentős túlerő miatt, a szabadságharc bukása. Az utolsó jelentős momentum a temesvári-csata volt, mely után már csak két lehetőség maradt a magyar honvédek előtt: a teljes fizikai megsemmisülés vagy a kényszerű megadás.
Görgey Artúr már július 21-én fegyverszüneti ajánlatot kapott Hruljov (németesen: Chrurloff) tábornoktól. Az ajánlatot Kotljarovszkij (németesen: Katlaroff) huszárkapitány és gróf Rüdiger tüzér hadnagy adta át Görgeynek, aki Rimaszombatnál táborozott. Az ajánlat a tiszteknek és a legénységnek teljes szabadságot biztosított. Görgey válaszát gróf Batthyány László főhadnagy és báró Mednyánszky Ede százados vitte meg Hruljovnak. Görgey tudatta, hogy egyezség esetén nemcsak a hadsereget, hanem a lakosságot is biztosítani kívánja.

Július 24-én Alsózsolcán özvegy Bory Miklósné Hellenbach Karolina bárónő útján Rüdigertől is udvarias hangú felszólítást kapott a fegyverletételre. Ezt az ajánlatot is elutasította Görgey a magyar politikai álláspontra hivatkozva, egyúttal tárgyalást javasolt a magyar kormány és az orosz cári udvar között, az orosz hadsereg közvetítésével.

Mivel a orosz-magyar hadikövet-váltás incidens nélkül, kölcsönös ajándékozással, a diplomáciai szokások betartásával zajlott le, a magyar kormány, elsősorban pedig Kossuth Lajos komolyan reménykedni kezdett egy orosz-magyar különbékében. Július 30-án Szemere Bertalan és gróf Batthyány Kázmér vezetésével szabadságharcunk jogosságát kifejtő államiratot fogalmaztak meg és küldték el augusztus 5-én Görgeytől, Miloradovics orosz hadnaggyal az orosz táborba. Augusztus 6-án indult el Poeltenberg Ernő vezérőrnagy és Beniczky Lajos alezredes a második magyar államirattal, melyben a kormány megüzente, hogy a magyar nemzet az események akkori állása szerint szívesen látná, ha Szent István koronáját valamelyik orosz nagyherceg viselné. (A harmadik, a koronát legnyíltabban felajánló államiratot augusztus 10-én fogalmazta meg Kossuth, de már nem tudták elküldeni.) Paszkevics az orosz fővezér azonban nem fogadta a követeket. Az ő nevében tábornoka, Rüdiger rövid levélben azt válaszolta Görgeynek, hogy hadserege csak katonai kérdésekről tárgyal és csak a hadsereggel, politikai kérdésekkel a magyar félnek az osztrákokhoz kell fordulnia. Az elutasító üzenettel augusztus 10-én, a temesvári-csata utáni napon érkezett meg Poeltenberg az Aradon tartózkodó Görgeyhez, így a kormány már hiába hatalmazta fel Görgeyt az oroszokkal való béketárgyalásra.

A fegyverletétel

1849. augusztus 13-án hétfői napon itt tette le a fegyvert a magyar honvédsereg Rüdiger orosz tábornok előtt. A Bohus-kastélyban írták alá a megadási okmányt.
A magyarok megadásának módja bizonyos szimbolikus jelentést is hordozott. Görgey ezzel kívánta jelezni, hogy a magyarokat nem a Habsburg Birodalom, hanem a cári haderő győzte le.

Következmények

Világos után az osztrákok véres megtorlásba kezdtek. Több száz katonát és civilt ítéltek halálra és még többet várfogságra. A foglyul ejtett katonákat erőszakkal besorozták az osztrák hadseregbe. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar forradalom 12 tábornokát és egy ezredesét, az aradi-vértanúkat. Ugyanezen a napon főbe lőtték Battyhany Lajos első magyar miniszterelnököt is

Megtorlás

A forradalom alig fejeződött be, a császáriak mindjárt megkezdték a megtorlást. Haynau a magyarországi osztrák főparancsnok felállította a haditörvényszéket, melyek több száz tisztet és polgári személyt ítéltek halálra és még többet várfogságra. A foglyul ejtett katonák közül a magyarokat, székelyeket, lengyeleket és németeket erőszakkal besorozták az osztrák hadseregbe, a más nemzetiségűeket hazaengedték. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar forradalom 13 tábornokát, az aradi-vértanúkat. Ugyanezen a napon sortűzzel kivégezték Battyhany Lajos első magyar miniszterelnököt is, majd október 25-én Kazinczy Lajost. A forradalom után a császáriak nem teljesítették a nemzetiségeknek tett ígéreteiket, ők is el kellett, hogy szenvedjék a forradalom leverése utáni önkényuralmi rendszert.

A véres megtorlás és az azt követő lassú konszolidációt követően 1867 májusában törvénybe iktatták a XII. törvénycikket. Ferenc Józsefet királlyá koronázták a Mátyás templomban. A kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül elkezdődött Magyarország békés polgári fejlődése.

Irodalom

Deák István: A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben. Bp., 1994. Gondolat [1983]
• Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986, Magvető. (Nemzet és emlékezet)
• Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. Bp., 1998. Enciklopédia.
• 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története. Szerk.: Hermann Róbert. Bp., 1996. Videopont.
• Hermann Róbert: Megtorlás az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után. Változó Világ Bp., 1998
• Hermann Róbert: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete. Bp., 2001
• Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk.: Pálmány Béla. Bp., 2002. Magyar Országgyűlés.
• Szószék és csatatér. Politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849. Szerk.: Hermann Róbert. Bp., 2000. Balassi.
• Az aradi vértanúk. Levelek, visszaemlékezések, cikkek, naplótöredékek. Szerk.: Katona Tamás, Bp., 2003. Corvina [1979, 1983]
• Az aradi vár története, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1998.
• Negyvennyolc a kortársak szemével. Képek, nyomtatványok és iratok. Szerk.: Rózsa György – Spira György. Bp., 1973.

Szépirodalom

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
• Jókai Mór: A tengerszemű hölgy

Film

Sára Sándor: 80 huszár, 1978
Nádasdy Kálmán, Ranódy László, Szemes Mihály: Föltámadott a tenger, 1953

Forrás, fotó: Wikipedia;