Venczel Vera, a magyar mozi egyik legszebb arca, egyike volt annak az öt művésznek, akit az idei Magyar Filmszemlén film-életműdíjjal tüntettek ki.

A törékeny alkatú színésznő sosem hagyta magát beskatulyázni egy szerepkörbe, poétikus, romantikus szerepei mellett játszott kemény, szigorú nőket, és humorát is kihasználták. Most e díj kapcsán ültünk le egy zöldövezeti étteremben, és én azzal a gondolattal indultam el a találkozóra, hogy „végre belenézhetek Venczel Vera gyönyörű szemébe.” A találkozás pillanata olyan jól sikerült, hogy kis híján elfeledkeztem arról, amiért jöttem…

-Nem sokan mondhatják el magukról, hogy nagyon fiatalon bedobták őket a mély vízbe, míg Ön már alig huszonéves korára több olyan alkotásban játszott, amelyek a magyar filmtörténet klasszikusaivá váltak. Hogyan élte meg annak idején a filmezés első izgalmát?

-Először is nagyon kíváncsi voltam, hogy a gyakorlatban hogyan zajlik egy film készítése. Egyszer-egyszer már középiskolás koromban is alkalmam nyílt arra, hogy közelről megnézzem. Ilyen volt Máriássy Félix Karambol című filmje, amelyben egy gyári munkáslányt játszottam. A főszereplő Bujtor István volt. Vizsgafilmekben szerepeltünk középiskolás osztálytársaimmal, barátnőimmel, így aztán még a főiskolai felvételi előtte bele-belekóstolgattunk. Aztán Várkonyi Zoltán a felvételin „kinézett magának”, de ő abban az évben nem indított osztályt, így kerültem Pártos Géza osztályába. Várkonyi már a második nyáron kiválasztott engem a Kárpáthy Zoltánba Szentirmay Katinka szerepére, és a második év végén kiírt engem a Vígszínházban a Néma levente olvasópróbájára, amire beszédtanárunk, Gáti József nem engedett el. Még gyerekek voltunk, tanulnunk kellett, de a legjobb tanulás a gyakorlás, a „mély víz” volt – a Kárpáthy Zoltán, olyan „szülőkkel”, mint Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva.

fotó: Szkárossy Zsuzsanna

-És milyen érdekes, hogy Ruttkai egyik legendás színpadi szerepe éppen Zilia volt a Néma leventében.

-Igen, ez volt az első vígszínházi feladatom, az egyik udvarhölgyét, Carlottát játszottam…

-„Pedig a szeme szép. Szomorú-fekete/Szegény, szegény lovag, szerelem betege!”… – jut eszembe, de térjünk vissza a filmhez: Egri csillagok. „Adjon egy rendes ruhát ennek az asszonynak” – mondja Sinkovits Imre Gobbi Hildának, aki így válaszol: „Asszony? Még lánynak is kevés”. És ez a törékeny teremtés járja el azt a bizonyos táncot, tőrökkel a tenyerében.

-És ez a tánc nincs is benne a regényben! Egyik kedvenc olvasmányom volt, álmodni sem mertem volna arról, hogy egyszer én leszek Vicuska, valahogy más alkatú lányt képzeltem el. Várkonyinak azonban az a fantasztikus ötlete támadt, hogy megszavaztatta az Ifjúsági Magazin olvasóit, hogy kik alakítsák Bornemissza Gergelyt és Cecey Évát. Mi kaptuk Kovács Istvánnal a legtöbb szavazatot és ennek bejelentésére sajtótájékoztatott tartott. Olyan „piár-munka” folyt az Egri csillagokkal, hogy annál profibb módon ma sem lehetne csinálni. Amikor a forgatókönyvet elolvastam, feltűnt, hogy ez a tánc nincs benne az eredetiben, ugyanakkor azt gondolom: ihletetten alakult ez így.

Sokféleképpen lehet dramaturgiailag hozzányúlni valamihez, de ezúttal a történet nem szegényedett, sőt, bizonyos értelemben még jobban erősítette Vicuska figuráját.

Csodálatos partnerem volt Sipeki Levente balett-táncos személyében, ő nagyon sokat segített, rengeteget gyakoroltunk. Egy éven keresztül csak felkészültünk a filmre: vívni, lovagolni tanultunk. A mai napig bennem van a hangulata.

-Várkonyinak hihetetlen érzéke volt a szereplők kiválasztásához. Ma már nemcsak Önök azonosultak Gárdonyi hőseivel, de Dobó Istvánt is nehéz másképp elképzelni, mint Sinkovits Imrével, vagy Jumurdzsákot nem Bárdi Györgyként…

-Nagyon jó szeme volt, és attól a pillanattól kezdve, amikor ő valaki mellett döntött, egyértelművé vált, hogy „ő az”. Ez egy fantasztikus képesség, és ez a színházban is megmutatkozott nála. És a színész is végig érezhette, hogy bíznak benne.

Mivel Várkonyi színész is volt, mindkét oldalt látta. Többször voltam partnere a színpadon, és ő ugyanolyan lámpalázas volt, ha nem jobban, mint mi, fiatalok.

Harmadéves voltam, amikor előszerződést kaptam tőle a Vígszínházba. Marton László rendezői vizsgaelőadásában, Szép Ernő Májusában nézett meg. Azt hittem, hogy ez az előadás a tanári kar előtt zajlik majd, Marton levizsgázik, én pedig harmadévesen eljátszom a világirodalom egyik legcsodálatosabb alakját. Erre tele volt az Ódry Színpad, rengetegen voltak kíváncsiak ránk. És Várkonyi utána jött be az öltözőbe, hogy írjuk alá mindketten az előszerződést, hogy a diploma után a Vígszínházba kerüljünk. Ha valami eldőlt benne, abban a pillanatban lépett…

-E nagy romantikus filmszerepek között ekkor játszotta el Fábri Zoltán irányításával az Isten hozta, Őrnagy úr Ágikáját is…

-Örkény Tótékja alapmű, és sajnos őrületesen aktuális! Az alapanyag is nagyszerű, de ahogyan Fábri hozzányúlt, az egészen elképesztő volt. Leköltöztünk Egerbe, onnan vittek át bennünket naponta a pár kilométerre lévő Szarvaskőre, ott építették fel a Tót-család házát. Életem egyik fantasztikus nyara volt ezzel a stábbal, és ezekkel a partnerekkel, akik engem teljes mellszélességgel elfogadtak. Együtt töltöttük az egész nyarat Fónay Mártával, Sinkovits Imrével, Latinovits Zoltánnal, Dégi Istvánnal, a falu apraja-nagyjával. Olyan színészek vállaltak benne pár mondatot, mint Páger Antal… Nekem ugyan három naponta kellett festeni a hajam tövét, mert barnából csináltak egy világos, fehér bőrű, szeplős kislányt, de ezt is boldogan csináltam. Néhány évvel ezelőtt csináltak Szarvaskőn egy falunapot, ahol a filmet levetítették. A falu polgármestere, aki a forgatáskor kamaszfiú volt, és többedmagával statisztált a filmben, meghívott. Egy autóval vittek, és amikor megérkeztünk, az egész falu várt.

Egy kisfiú kezében volt egy tábla: ISTEN HOZTA, ÁGIKA! Egy kislány fel volt öltözve úgy, mint én, amikor a filmben várjuk az Őrnagyot, matrózruhában, virágcsokorral a kezében, egy fiú pedig őrnagynak öltözött. Amikor kiszálltam, a sírás kerülgetett. Annyira meghatott, hogy a falu így őrzi ezt az emléket…

Végigjárták velem az összes helyszínt, ahol forgattunk, autogramot kértek ugyanarra a lapra, amit 1968-ban aláírtunk… utána levetítették a filmet, amelynek dialógusait a polgármester kívülről mondta. A telken a ház már nincsen, mert a díszletet lebontották, a budi azonban ott áll…

-A 60-as évek végétől aztán jöttek a tv-filmek is…

-A legnagyobbakkal dolgozhattam, Zsurzs Évával, Esztergályos Károllyal, rengeteg nagyszerű rendezővel és kollégával forgathattam. Erre szoktam azt mondani, hogy nagyon gazdag vagyok. Egyik kedvencem volt a Pillangó, amelyben Kozák András volt a partnerem. Vele később színházban is játszottam, a Tháliában vendégként Milton Elveszett paradicsomában. De említhetném a Fekete várost is. Fantasztikus korszak volt, rengeteg film készült, és egyik jobb volt, mint a másik. A rengeteg tv-játék lehetőséget adott az akkori fiataloknak, hogy az ország megismerje őket.

-Most, hogy a tv-ben újra láthatók ezek az alkotások, úgy érzem, hogy akkoriban a tv-filmeknek legalább olyan rangja volt, mint a mozifilmeknek és kiállták az idő próbáját.

-Nagy szakértelemmel, elmélyültséggel és hozzáértéssel nyúltak hozzá az irodalmi művekhez. Kiváló dramaturgok bányásztak elő nagyszerű írókat és kellő alázattal dolgozták fel írásaikat. Gondoljunk csak a Fekete városra, a mai napig mindenki emlékezik Pécsi Sándor vagy Kiss Manyi figurájára, vagy Bessenyei Ferencre, mint apára. De már a regény is olyan, hogy az ember úgy érzi: mintha ma lenne. Nem kell külön üzenni, mert felismerhető…

-Alapvetően nem vagyok ellensége a modern adaptációknak, de sosem értettem, hogy miért kell belenyúlni egy olyan klasszikus műbe, amiben minden benne van…

-Itt volt például Jókai: mennyi arcát tudta az életnek, a tisztát, a borzalmat. Ő, aki egy életen át nem nyugodott, és nem tanult semmiből. Közben meg olyan hősöket állított az emberek elé, hogy csak győzzük utánozni. De micsoda példát ad az Egri csillagok a várvédőkkel, akik komolyan gondolták, hogy az életüket adják…

-Azokban az időben Önök rengetegfelé voltak: színház, film, tv, rádió, szinkron…

-Pedig egy nap akkor is 24 órából állt, és győztük! Nagyon fiatalok voltunk, és imádtuk csinálni…

-Ezzel együtt nem volt a közönségnek olyan érzése, hogy összecsapott dolgokat lát-hall…

-Nem is lehetett, mert felkészült profik tették a dolgukat. A rendezőktől a hangmérnökökig mindegyik tudta szakmája legjavát. És fülük volt ahhoz, hogy mit ne hagyjanak benne, mit kell javítani. Tisztelték a tehetséget, adtak a minőségre, alázattal közelítettek az írók felé. Megpróbálták azt megfejteni, amit az író akart mondani, és önmagukat is rajta keresztül igyekeztek megvalósítani.

-Számos díjjal tüntették ki Önt az évtizedek során, én kettőt emelnék ki. Az egyik az 1987-es Kazinczy-díj… Úgy gondolom, a mai napig azért járnak nálunk sokan színházba, hogy szép magyar beszédet halljanak. Miközben egyre kevesebben beszélik szépen ezt a csodálatosan gazdag nyelvet. Sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalniuk mindazoknak, akik a nyilvánosság előtt beszélnek.

-Egyetértek. Van egy olyan alapkövetelmény, hogy minden szó érthető legyen, mert különben kimarad belőle a néző. Ez is a belefektetett munka, gyakorlás kérdése, enélkül nem megy. Arra tanítottak bennünket, hogy beszédünket érteni, hallani, követni lehessen.

Ha ez nincs, akkor egy rosszul értelmezett „civil” módon lezajlik valami, csak a néző nem tudott bekapcsolódni, és nincs semmi hatása. Van egy olyan megtanult természetes beszéd, amelyből mindent értünk, de ha e szint alatt van, nincs plasztikája, nincs zenéje, és a gondolat, az érzelem sem jut el a nézőkig.

Minden magánhangzót és mássalhangzót ki kell mondani a maga értékében. Ez lehet hangmérnöki probléma is. Nemcsak a színházban érzem, hanem szinkronnál is, hogy hangosabb a zene, mint a dialógus, nem tudom követni.

-Sajnos ez van a mindennapokban is. A hideg ráz, ha meghallom az utcán, hogy úgy beszélnek, mintha csipesz lenne az orrukon. A magyar nem nazális nyelv…

-De ha nem kapják meg ott a szép beszédet, ahol ennek funkciója van, a színházban, a filmekben, amelyekből tanul, akkor ezen nem lehet csodálkozni. Nagyon sok múlik az iskolán is. De lehet, hogy kicsit le kellene lassítani ezt a felpörgést. Hogyha semmire nincs idő, a beszédre sincsen. Nekünk, színészeknek nagyon fontos, hogy úgy érezzék, könnyen, természetesen megy a beszéd, mert ha azt látják a nézők, hogy kínlódunk, ők sem tudnak ellazulni. Ehhez kell a rengeteg munka, gyakorlás.

-A másik díj a Ruttkai-emlékgyűrű. Az Önök pályája gyakran összefonódott.

-Igen, többször játszottam a lányát, például a Fehér Klára írásából készült Csak egy telefon című zenés vígjátékban is…

-Még „riválisok” is voltak A Tanulmány a nőkről című filmben…

-Az egyik kedvencem a Ványa bácsi volt, amelyben ő Jelenát játszotta, én pedig Szonját. Csodálatos volt őt nézni. Olyan varázslat volt körülötte! Mindent tudott! Úgy tudott az ember szemébe nézni, hihetetlen áramkör jött létre ott, ahol volt. Vannak hangok, amelyeket most is hallok az ő hangján…

– Én is hallom, például a Szindbádból, és utolsó szerepéből, Az öreg hölgy látogatásából, az első felvonás végéből, amikor már megtette ajánlatát a városnak, amely egy emberként felháborodik, és ő csak ennyit mond: „Én várok”.

-Hány éve ennek? Több mint harminc… Egy nagy színésznő ilyen nyomot tud hagyni. Ott, akkor megtörtént egy pillanat, egy katarzis, amit Ön visz tovább. Ez a lényeg… Ilyen nem történhet meg, ha nem értjük a szöveget, nem értjük azt, amiben vagyunk. Ezért kell segíteni a nézőnek, mert ezért jött: nyitott és várja, hogy kapjon.

-Több mint 50 éve van a Vígszínháznál. Én úgy érzem, hogy a mai Vígszínház előadásai ugyanolyan izgalmasak, bátrak, magával ragadóak, mint a sokat emlegetett „aranykorban”, a 70-es években.

-Valóban, egyik előadás izgalmasabb, mint a másik, – ez igaz a nagy színpadra és a házi színpadra egyaránt – és hallatlanul nagy dolog, hogy az emberek jönnek, szükségük van a színházra. Úgy gondolom, hogy a színház volt, van, lesz.

-Sok művésztől hallottam mostanában, hogy a színház az a „médium”, amit semmivel nem lehet pótolni.

-A színházban ott a jelenidejűség, a pillanat egyszerisége. Az aznapi összetétel megismételhetetlen.

-Nemcsak a színészek, hanem a közönség részéről is. Ha másnap újra megnézem a darabot, már nem ugyanaz vagyok.

Gyakran megkérdezik, hogy milyen érzés ugyanazt százszor eljátszani? De hát nincsen kétszer ugyanaz!

Még ha látszólag így is van, de belülről mindig más, nüanszokban, apró gesztusokban, hangulatokban. Egyáltalán nem unalmas!

-Ez adja a színésznek azt a bizonyos adrenalint…

-És gondolom, a nézőnek is. Vannak pillanatok az életben, amit vagy megélünk, vagy nem, de a színházba éppen azért megyünk, hogy azt a pillanatot fülön csípjük és a legnagyobb harmóniában éljük meg azt a pillanatot együtt, akár sírás, akár nevetés.

Venczel Verával végezetül arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha ez a harmónia belengené az emberek mindennapjait is, mert rengeteget jelent egymás tisztelete, a másikra irányuló figyelme. Azok az apró dolgok, amiket aztán mindenki tovább vihet magában önmaga és mások jobbítására.

Forrás: Szeretlek Magyarország

szöveg: Göbölyös N. László.

fotók: Venczel Vera hivatalos oldala – szmo.hu