b) A filozófiai tudományok felosztása

Tudd meg, hogy a filozófiai tudományok kitűzött célunk szempontjából hat részre oszthatók: a matematikai, logikai, természetismereti, metafizikai, politikai és etikai tudományokra.

1. A matematikához tartozik a számtan, mértan és csillagászat. Ezek azonban nem foglalkoznak vallási kérdésekkel, sem úgy, hogy cáfolnának, sem pedig úgy, hogy állítanának valamit, hanem csak bizonyítható dolgokkal, amelyeket nem lehet többé kétségbe vonni, ha már egyszer megértettük és megismertük.

Ebből két baj is származott:

Az első, hogy aki figyelmet szentel e tudományoknak, elcsodálkozik részletekbe menő pontosságukon és bizonyítékaik meggyőző erején, ezért oly mértékben megnövekszik a filozófusok megbízhatóságába vetett bizodalma, hogy már azt kezdi hinni, hogy minden tudományuk a matematikához hasonló világossággal és bizonyító erővel bír. Azután hall valamit közszájon forgó istentelenségükből és arról, hogy tagadják az isteni tulajdonságokat és elhanyagolják az isteni törvényt, és akkor merő utánzásból ő is istentelenné válik, mert így okoskodik: Ha a vallás igaz volna, akkor ez nem lehetne rejtve azok előtt, akik ezt a tudományt ilyen alapossággal művelik. Mivel azonban hallomásból már ismeri istentelenségüket és hitetlenségüket, arra a következtetésre jut, hogy a hitetlenség és a vallástalanság az igazság maga. Hány embert láttam, akinek ezen kívül semmi más oka nem volt arra, hogy ilyen mértékben eltávolodjék az igazságtól! Erre ilyen formán lehetne érvelni: Ha valaki egy valamihez ért, az még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen minden dologhoz értenie kell. Így nem szükségszerű, hogy az, aki ért az iszlám joghoz és teológiához, értsen az orvostudományhoz is. Vagy aki tudatlan a racionális tudományokban, az tudatlan lenne a grammatikában is. Hanem minden tevékenységnek megvannak a szakért ői, akik elérték benne az elérhető legmagasabb szintet, ugyanakkor másban ostobának és tudatlannak kell tekinteni őket. Amit a korábbi filozófusok a matematikai tudományokról mondtak, azok bizonyításon alapulnak, amit viszont a metafizikáról mondtak, csak vélekedésen. Persze ezt csak az ismeri, aki gondosan megvizsgálta és elmélyedt benne. Mert ha be kell ismernie, hogy ezt gondtalan utánzással sajátította el, akkor ez nem jelenti az elfogadás álláspontját, hanem csak azt, hogy elsodorta őt a szenvedélye, a hősködés, a többnek látszani akarás és az

önmutogatás becsvágya abba az irányba, hogy ragaszkodjék a filozófusokról alkotott jó véleményéhez az összes tudományaik tekintetében. És ez olyan nagy baj, hogy miatta óvni kell mindenkit attól, hogy elmélyedjen ezekben a tudományokban, melyek ha nem kapcsolódnak is közvetlenül a vallás kérdéséhez, mégis mivel tudományaik alapvetését jelentik, nem hagyja az embert érintetlenül a filozófusok gonoszsága és rosszindulata.

Ezért kevesen vannak, akik miután belemélyedtek, ki ne vetkőztek volna vallásukból és le ne oldódott volna fejükről a kegyesség köteléke.

A második baj azoknál keletkezett, akik hívei ugyan az iszlámnak, azonban tudatlanok. Az ilyen úgy véli, hogy a vallásnak azáltal kell győzelemre jutnia, hogy a filozófusoknak tulajdonított minden tudományt megtagadják. Ezért tagadják hát az összes tudományaikat és azt állítják, hogy tudatlanok bennük. Sőt még azt is tagadják, amit a nap- és holdfogyatkozásról mondtak, állítván hogy az ellentmond az isteni törvénynek.

Mihelyt aztán ez olyan valakinek a fülébe jut, aki vitathatatlan bizonyítékon nyugvó ismerettel rendelkezik róla, akkor az nem a bizonyítékának érvényességében fog kételkedni, hanem azt hiszi, hogy az iszlám a tudatlanságra és a vitathatatlan bizonyítékok
érvényességének tagadására épül, és akkor növekedni fog a vonzalma a filozófia iránt, ugyanúgy ellenszenve is az iszlámmal szemben. Hatalmas bűnt követ el a vallás ellen az, aki azt hiszi, hogy az iszlám ezeknek a tudományoknak a tagadásával győzedelmeskedik.
Mert nincs az isteni törvényben semmi olyan, amely állítana vagy tagadna valamit ezekben a tudományokban, ugyanakkor ezek a tudományok sem foglalkoznak vallási kérdésekkel. Így szólt a Próféta – Békesség legyen vele! – : „A Nap és a Hold két jel a magasságos Isten jelei közül. Nem valakinek a halála vagy születése miatt van fogyatkozásuk. Ha azonban mégis ezt látjátok, akkor találjatok menedéket a magasságos Isten dicsőítésében és az általa rendelt istentiszteletben”. És ebben semmi nincs, ami szükségessé tenné a számtan tagadását, amely megismertet a Nap és a Hold járásával, együttállásukkal (konjunkció), vagy egy meghatározott módon való szembenállásukkal (oppozíció). Ha a Prófétának – Békesség legyen vele! – ezt a mondását idézzük: „Mert az
Isten, ha valaminek a számára megjelenik, az engedelmeskedni fog neki”, ne felejtsük el, hogy ez csak kiegészítés (hozzáfűzés), amely eleve nem szerepelhet a hibátlan hagyományokat tartalmazó gyűjteményekben. Ennyit a matematikai tudományok megítéléséről és a velük kapcsolatos bajokról.

2. A logikai tudományokból sem kapcsolódik semmi a valláshoz, sem úgy, hogy cáfolna, sem pedig úgy, hogy állítana valamit; mert hiszen a bizonyítás és a szillogizmusok módozatait, a bizonyítás premisszáinak feltételeit, az összetételek formáit, a helyes meghatározás feltételeit, továbbá megalkotásának módját elméletileg vizsgálja. Az ismeret vagy képzet (fogalom), melyet meghatározás útján, vagy pedig ítélet, amelyet bizonyítás útján sajátíthatunk el. Ebben semmi olyan nincs, amit tagadni kellene.

Ellenkez őleg, ez megfelel annak, amit a teológusok és az elméleti gondolkodás hívei tartottak a bizonyításról. Csak a kifejezésmódban és a terminológiában különböznek tőlük, továbbá abban, hogy a logika művelői alaposabbak és pontosabbak a definíciókat és a felosztásokat illetően. A következő példa mutatja, hogy milyen módon beszélnek ezekről:
Ha bizonyos az, hogy minden A=B, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy némely
B=A, azaz ha bizonyos az, hogy minden ember élőlény, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy némely élőlény ember. De ezt így is kifejezhetik: az egyetemes állítás megfordítva részleges állítás lesz. De mi köze van ennek a vallás érdekeihez, hogy az bármit is tagadjon, vagy kérdésessé tegyen benne? Mert ha ezt teszi, tagadásának nem lesz más eredménye a logika művelőinél, mint az, hogy nemcsak annak értelméről lesznek lesújtó véleménnyel, aki tagad, hanem még annak vallásáról is, aki azt hiszi, hogy az az efféle tagadáson alapul. Másfelől igaz, hogy ők meg bizonyos mértékben visszaélnek ezzel a tudománnyal, amikor feltételeket gyűjtenek össze a bizonyítás számára, amelyek tudvalevőleg elengedhetetlenek a bizonyosság elnyeréséhez; ám mihelyt ezeket vallási célokra vonatkoztatják, és már nem teljesíthetik az iménti feltételeket, akkor igen könnyelműen viselkednek. Mert előfordulhat az, hogy olyan valaki tanulmányozza a logikát, aki célszerűnek és világosnak találja, és azt gondolja, hogy a sok istentelenséget, melyeket ők közvetítenek, ilyen egyértelmű bizonyítékok támasztják alá.

Akkor aztán ő is istentelenségre adja a fejét, még mielőtt az isteni tudományokat áttanulmányozta volna.

Ez a baj is könnyen megtörténhet.

3. A természettudományok az égboltozatot és csillagzatait vizsgálják, továbbá mindazt, ami az ég alatt van: az elemeket; ilyenek a víz, a levegő, a föld, a tűz; aztán az
összetett testeket, ilyenek az állatok, a növények és az ásványok; és vizsgálják ezek változásának, átalakulásának és keveredésének okait. Ez megfelel az orvostudomány vizsgálódásainak az emberi testről, annak fő- és mellékszerveiről, valamint állapota alakulásának okairól. És mint ahogy nem tartozik a vallás lényegéhez, hogy feltétlenül tagadnia kellene az orvostudományt, ugyanígy nem feltétele a vallásnak a természettudomány tagadása sem. Kivételt képeznek azok a sajátos kérdések, melyeket a
Filozófusok ellentmondásai című könyvünkben említettünk, és további kérdések, amelyekben szükségképpen ellent kell mondanunk, mert ha meggondoljuk, emezek alá sorolhatjuk őket. Az egész probléma lényege, hogy az ember tudatában legyen annak, hogy a természet a magasságos Istennek van alávetve, nem önmagától működik, hanem teremtője munkálkodik benne. A Nap, a Hold, a csillagok és a természet tárgyai az ő parancsának engedelmeskednek; egyik sem működik közülük önmagában és önmaga által.

4. A legtöbb hibát a metafizika területén követték el, mivel képtelenek voltak arra, hogy teljesítsék a bizonyításokban azokat a feltételeket, melyeket még a logikában szabtak meg. Emiatt számos vita keletkezett közöttük a metafizika területén. Arisztotelész irányzata, amint azt Al-Fárábíj (al-Farabius) és Ibn Színá (Avicenna) közvetítésében találjuk, közel áll az iszlám filozófiai irányzatokhoz. Hibáikat azonban húsz alapkérdésben

összegezhetjük. Ezek közül háromban hitetleneknek kell őket tekinteni, a fennmaradó tizenhétben pedig veszélyes újítóknak. Annak érdekében, hogy ebben a húsz kérdésben tévelygéseiket kimutassuk és megcáfoljuk, írtuk meg A filozófusok ellentmondásai34 c. könyvünket. Az a három kérdés pedig, amelyben minden muszlimmal szemben állnak, így jelenik meg tanításukban:

a) A test nem fog feltámadni. Csupán a lélek az, amely jutalomban részesül, vagy elszenvedi a büntetést, és a jutalmak meg a büntetések is mind lelkiek, nem pedig testiek. Igazuk van ugyan abban, hogy a lelkieket hangsúlyozzák, mert olyanok is léteznek, de hazudnak akkor, amikor tagadják a testieket és hitetlenül szembeszegülnek az isteni törvénnyel azáltal, hogy ezt hangoztatják.

b) Ugyanilyen az a mondásuk, hogy „a magasságos Isten ismeri az általános fogalmakat (univerzáliák), de nem ismeri az egyedi valóságokat (szinguláriák)”. Ez is nyilvánvaló hitetlenség, szemben az igazsággal: „És nem kerülheti el az ő figyelmét egy porszemnyi súly sem az egekben, sem a földön”35.

c) Ugyanilyen az az állításuk is, hogy a világ örökkévaló, nincs kezdete és nem lesz vége. Nincs olyan muszlim, aki ezekben a kérdésekben ilyen felfogást képviselne. Aztán ezen fölül még tagadják az isteni tulajdonságokat is, és azt mondják, hogy az Isten mindentudó az ő lénye által, nem pedig az ő lényéhez járuló tudás által, valamint ehhez hasonlókat. Ez az álláspontjuk közel van a muctaziliták36 álláspontjához, mégsem kell a

34 Vö. 4. jegyzet

35 Korán 34:3 és 10:61

36 A muctaziliták (arab: muctazila az ictazala = különválik, elkülönül igéből: „elkülönülők”): aszketikus kegyességre hajló vallási racionalisták, akik az iszlám alapkérdéseit a józan észre (caql) támaszkodva próbálták megvitatni és a vallási alapfogalmakat dialektikus módszerrel igyekeztek tisztázni. muctazilitákat hitetleneknek tekintenünk ugyanilyen módon. Már említettük „Az iszlám hit és a szabadgondolkodó hitetlenség közti különbségtétel kritériuma” című könyvben, hogy megvetendő az olyan álláspont, amely mindent hitetlenségnek bélyegez, ami eltér az ő irányzatától.

5. Mindaz, amit a politikai tudományokról mondanak, a hivatali útmutatásokból származik, melyek a világi dolgokhoz és a hatalom gyakorlásához tartoznak. Ám ezeket a prófétáknak kijelentett isteni könyvekből és a próféták elődeinek bölcs mondásaiból merítették.

6. Minden, amit az etikai tudományokról mondottak, a lélek tulajdonságaira és jellemvonásaira vonatkozik. Megemlítik típusait és fajtáit, valamint azt, hogy miként kell bánni vele és küzdeni ellene. Ezt azonban a misztikusok tudományából merítették37, akik készségesek és hajlamosak arra, hogy Isten nevét magasztalással emlegessék, vágyaiknak ellene mondjanak és a magasságos Istenhez vezető úton járjanak, lemondván e világ örömeiről. Sok minden feltárult előttük küzdelmeik során a lélek erényeiből és hibáiból, cselekedeteinek romlottságából, amit nyilvánosságra is hoztak. Ezeket átvették a filozófusok és hozzákeverték saját beszédükhöz, hogy azt díszül alkalmazva, hamisságuk terjesztésére használják. Volt az ő korukban, mint ahogy minden korban volt a kiválóaknak egy csoportja; és nem engedi a magasságos Isten, hogy kifogyjon belőlük a világ, mert ők tartják, mint oszlopok a földet, az ő áldásaikkal száll alá a föld népéhez az isteni kegyelem, amint a hagyomány is megemlékezik róluk, hisz a Próféta – Békesség legyen vele! – így szólt: „Általuk kaptok esőt az égből és általuk kapjátok tápláltatástok. Közülük voltak azok, akik a barlangban kerestek menedéket.”38 A régi időkben voltak ők, amint a Korán ezt kifejezetten mondja.

Abból, hogy a prófétai szót és a misztikusok beszédét könyveikbe belekeverték, két további baj is származott. Az egyik annál, aki elfogadja a filozófiát, a másik annál, aki elutasítja.

1. Az a baj, amely abból származik, hogy valaki visszautasítja a filozófiát, valóban nagy. A naivaknak egy része azt gondolja, hogy ha (a próféták és misztikusok) beszéde előfordul a könyveikben hamisságukkal elegyítve, akkor azt mellőzni kell és nem szabad említeni. Sőt el kell utasítani mindenkit, aki idézi, csak azért, mert ők amazoktól hallották először, s gyenge értelmükkel mindjárt arra következtetnek, hogy az hamis, csak azért, mert az, aki idézi, megbízhatatlan. Ez épp olyan mint amikor valaki keresztyéntől hallja ezt a mondást: „Nincs más isten az Egyetlen Istenen kívül, Jézus pedig Isten küldötte”, és ilyen indokkal tagadja: „Ez keresztyén beszéd!”; de egyetlen pillanatra sem áll meg annak érdekében, hogy elgondolkodjon rajta: Vajon a keresztyén amiatt hitetlen-e, mert ezt vallja, vagy pedig azért, mert tagadja Mohammed – Békesség legyen vele! – prófétaságát? Mert

37 Az iszlám filozófiai etika – és ezt al-Ghazálíjnak is tudnia kellett – nemcsak a „misztikusok tudományából” táplálkozott, hanem a görögök (a „későbbiek” ill. teisták) tudományából is. Jó példa erre Miszkavaihi (930– 1030), az iszlám legismertebb erkölcsfilozófusa, aki Arisztotelész lélektani műveire támaszkodik etikai bevezetőjének (A boldogságról) megfogalmazásában. Maróth Miklós szerint Miszkavaihi „a késő antik etikai nézeteket Arisztotelész erkölcstanába beledolgozva, s az így kapott rendszert az iszlám keretei közé helyezve Arisztotelész immanens értéketikáját transzcendentális értéketikává változtatta. Miszkavaihinak sikerült elsőként az arab nyelvű erkölcstani irodalomban az antik örökséget a muzulmán vallás követelményeivel összeegyeztetni”. Különösen is figyelemre méltó al-Ghazálíj sommás megállapításával kapcsolatban az, hogy a „vallási megújulást hozó művébe [„Ihjá’ culúm ed-dín” – „A vallástudományok életre keltése”] beledolgozta Miszkavaihi nézeteit is, és így…gondolatait…az egyetemes muzulmán kultúra közkincsévé tette.” (Maróth Miklós: Miszkavaihi – 930–1030 – in: Miszkavaihi: A boldogságról – fordította: Maróth Miklós – Budapest 1987, 57-69. pp)

38 Vö. Korán 18:10 ha egyéb tekintetben nem hitetlen, hanem csak ennek tagadása miatt, akkor nem szükséges ellentmondani neki olyan dologban, amelyben nem hitetlen, mert hiszen az önmagában igazság, függetlenül attól, hogy ő is igaznak vallja-e vagy sem. De mindig ez volt az együgyűek szokása: emberek által ismerik meg az igazságot, és nem az igazság
által az embereket. Aki azonban értelmes, az követi a hívők fejedelmének, cAlíj ibn Abí
Tálibnak – Isten legyen vele elégedett! – tanácsát, aki így szólt: „Ne emberek által ismerd meg az igazságot, hanem előbb ismerd meg az igazságot, és akkor rá fogsz ismerni követőire”.

Az értelmes és az ismeretekben jártas ember előbb megismeri az igazságot; ezért magán az állításon gondolkodik el. És ha igaznak találja, akkor elfogadja, nem törődve azzal, hogy aki mondja, egyébként igazat szól-e, avagy nem. Mert könnyen megtörténhet, hogy abban a tudatban törekszik az igazság kiszűrésére a tévelygők mondásaiból, hogy az arany lelőhelye a leülepedett hordalék. Mint ahogy nem róható fel a pénzváltónak sem, ha belenyúl a pénzhamisító erszényébe és kiválogatja a tiszta aranyat a hamis és értéktelen közül, míg csak megbízik a maga értelmi képességében. Csak a tapasztalatlan falusi embert kell óvni a pénzhamisítókkal való üzleteléstől, nem pedig azt, aki tapasztalatai alapján már kiismerte őket. A tengerpart közeléből is csak az ügyetlent kell kitiltani, nem pedig a tapasztalt úszót. Mint ahogy a mérges kígyó érintésétől is csak a gyermeket kell távol tartani, nem pedig azt, akinek mestersége a kígyóbűvölés.

Valóban! Az emberek többségénél az a vélemény uralkodik, hogy náluk van a hozzáértés, az ügyesség, az észbeli adottságok teljessége és a képesség arra, hogy megkülönböztessék az igazat a hamistól, a helyes utat a tévelygéstől; ezért a lehető leghatározottabban kell óvni a közönséget attól, hogy a tévelygők könyveit tanulmányozzák. Mert még ha el is kerülték azt a bajt, amit az imént említettünk, még egyáltalán nem biztos, hogy a másikat is el fogják kerülni, amit majd most fogunk említeni.

A vallástudományok titkairól szóló m űvemben előadott néhány megállapításomat kifogásolta a bírálók egy része; olyanok, akiknek szellemiségét nem a tudományok alakították ki s értelmi képességeik nem érnek fel addig, hogy az irányzatok céljait felfogják; azt gondolták, hogy ezek a megállapítások a régiek beszédéből származnak, jóllehet néhányuk saját gondolataim szülötte. Persze megesik, hogy a láb más által hátrahagyott lábnyomba lép. A megállapítások némelyike szerepel a vallásjogi könyvekben, a többségük pedig értelem szerint előfordul a misztikusok írásaiban. De ha feltesszük, hogy csak az ő írásaikban fordul elő, továbbá hogy a megállapításuk

önmagában is helytálló; bizonyítékok támogatják; nem ellenkezik a Koránnal és a prófétai hagyománnyal, akkor miért kellene figyelmen kívül hagynunk? Mert ha szabad utat engednénk az iménti felfogásnak, akkor odáig jutnánk, hogy figyelmen kívül kellene hagynunk minden olyan igazságot, amely korábban már valamelyik megbízhatatlan szerző gondolatában is megfordult, és így arra kényszerülnénk, hogy sok mindent feladjunk az igazságból. Sőt egy egész sor Korán-verset és prófétai hagyományt, meg a régiek elbeszéléseit és a bölcsek és misztikusok mondásait is figyelmen kívül kellene hagynunk csak azért, mert az Őszinték Társasága39 írásgyűjteményének szerzője is bizonyítékul idézi őket, hogy általuk az ostobák szívét a hamisságnak megnyerje. Ennek az lenne a következménye, hogy a megbízhatatlanok az igazságot kiragadnák a kezünk közül azáltal, hogy említették a könyveikben.

39 Arabul: ikhwán asz-szafá’. A szóban forgó munka egy enciklopédikus jellegű mű, amely az Őszinték Társasága Értekezései (arabul: Raszá’il ikhwán asz- Szafá’) címmel ismeretes. A mű mérsékelt iszmáilita (vö. iszmá cílíja: 3. jegyzet) szellemben dolgozza fel azt a főképpen újplatonikus és gnosztikus filozófiai örökséget, amelyet az iszlám világ már korábban ismert.

A legkevesebb, amit egy tudóstól elvárhatunk, hogy különbözzék a naiv

átlagembertől, és ne undorodjon el a méztől, még ha egyenesen a köpölyöző üvegében találná is. Mert magától értetődik, hogy a köpöly nem változtat semmit a méz állagán, és a tőle való természetes undor az átlagember tudatlanságára épül, amely abból adódik, hogy a köpöly a tisztátalannak tartott vér számára készült, ezért úgy tartja, hogy a vér azért tisztátalan, mert a köpölyben van, és nem gondol arra, hogy az az állagában rejlő tulajdonsága miatt tisztátalan. Ezért ha nincs meg ez a tulajdonság a mézben, nem fogja a vér tulajdonságát fölvenni azáltal, hogy a köpöly körülfogja. Nem kell tehát szükségképpen tisztátalannak tekinteni, mert ez hamis képzelődés lenne, mely az emberek többségét hatalmában tartja. Mert amikor egy kijelentést idézek és az eredetét olyan valakiben jelölöm meg, akit megbízhatónak tartanak, akkor elfogadják azt, még ha hamis is. Ha azonban olyan embertől származtatom, akit nem tekintenek megbízhatónak, akkor is elutasítják, ha a kijelentés igaz. És mindig újra így van ez: emberek által ismerik meg az igazságot és nem az embereket az igazság által. Ez a legnagyobb mértéke a tévelygésnek. Olyan baj, amely azokat éri, akik a filozófiát elutasítják.

2. A másik baj a filozófia elfogadásából támad. Ha valaki komolyan szemügyre veszi könyveiket – mint például az Őszinték Társaságáét és másokét – , akkor látja, hogy mi mindent belekevertek mondanivalójukba a próféták bölcsmondásaiból és a misztikusok beszédeiből, és ezeket helyénvalónak, elfogadhatónak találja és jó véleménnyel lesz róluk. És akkor mindjárt el is fogadja a velük kevert hamisságot is, mert már jó véleménye lett róluk amiatt, amit látott és helyénvalónak talált. Ilyen módon történik a hamisságra való csábítás. Emiatt a baj miatt kell óvni az embereket könyveik olvasásától, mert árulás és veszély van bennük. Mint ahogy figyelmeztetni kell azt, aki nem tud úszni a vízpartok veszélyes helyeire, ugyanúgy kell figyelmeztetni az embereket az ilyen könyvek olvasásakor. És ahogy óvni kell a gyermeket a kígyók érintését ől, úgy kell óvni az emberek fülét az ilyen összezagyvált kijelentések meghallásától. És amint nem szabad a kígyóbűvölőnek kiskorú gyermeke szeme láttára érintenie a kígyót, ha tudja, hogy az utánozni fogja, mert azt hiszi, hogy olyan lehet, mint ő, hanem épp ellenkezőleg: még annak árán is meg kell óvnia őt ettől, hogy ő maga is óvakodik tőle, és nem érinti meg a kígyót a gyermek jelenlétében. Hasonlóképpen kell cselekednie a jó alapokkal bíró tudósnak is. És amint az ügyes kígyószelídítő ha megfogja a kígyót, különbséget tud tenni méreg és ellenméreg között, s előkészíti az ellenmérget és hatástalanítja a mérget. És nem tagadhatja meg az ellenmérget attól, akinek szüksége van rá. Hasonlóképpen a különbségtételben jártas jó szemű pénzváltó, amikor belenyúl a pénzhamisító erszényébe és kiválogatja belőle a tiszta aranyat, a hamisat és értéktelent pedig eldobja; a jó és valódi pénzt mégsem szabad sajnálnia attól, aki rá van szorulva. Hasonlóképpen a tudós is. Mert neki azt, akinek ellenméregre (gyógyszerre) van szüksége, de teljes valója elborzad tőle, mihelyt megtudja, hogy az a kígyótól származik, mely a méregnek is forrása, fel kell világosítania. Valamint a szegényt is, akinek pénzre van szüksége, de vonakodik elfogadni az aranyat, amely a pénzhamisító erszényéből került elő, figyelmeztetnie kell arra, hogy vonakodása merő tudatlanság, és ez az oka annak, hogy épp attól fosztja meg magát, amit annyira keres. Meg kell magyarázni neki, hogy a hamisítvány és az eredeti közvetlen közelsége még nem teszi az eredetit hamisítvánnyá, mint ahogy a hamisítványt sem teszi eredetivé. Ugyanígy az igaz és a hamis közvetlen közelsége sem teszi az igazat hamissá, mint ahogy nem teszi a hamisat igazzá. Ennyit kívántunk megemlíteni a filozófiával kapcsolatos bajokból és kellemetlenségekből.

3. A taníttatás híveiről és tanításuk elhibázottságáról

Miután befejeztem a filozófia tudományának elsajátítását és megértését; és hamisnak nyilvánítottam benne azt, ami hamis; rájöttem, hogy ez sem elegendő arra, hogy teljesen célt érjek vele, és hogy az értelem nem alkalmas arra, hogy átlássa az összes problémát, sem pedig arra, hogy minden rejtélyről leemelje a fátylat. Akkoriban megnövekedett a bátiniták tekintélye és elterjedt az emberek között amit a dolgok értelmének megismeréséről hangoztattak; hogy az az igazság letéteményesének, a tévedhetetlen imámnak a közvetítésével nyerhető el. Felötlött bennem, hogy jó lenne utánajárni tanulmányaiknak és áttanulmányozni könyveik tartalmát. Aztán meg egyértelmű parancs

érkezett számomra a kalifai főméltóságtól, hogy írjak könyvet, amely előtárja irányzatuk valóságát.40 Nem háríthattam el magamtól a feladatot. Hisz ez még kívülről jövő

ösztönzésként járult hozzá a belülről származó eredeti késztetéshez. Elkezdtem tehát felkutatni könyveiket és összegyűjteni tanulmányaikat. De tanításaik közül többnyire az
újkeletűek jutottak el hozzám; azok, amelyek a kortársak gondolataiból származnak és nélkülözik az elődeikt ől örökölt jól ismert módszert. Összegyűjtöttem ezeket a tanításokat, egzakt pontossággal rendszerbe foglaltam és pontról pontra megválaszoltam őket. Még szememre is vetette valaki az igazság pártján levők közül, hogy túlzásba vittem érvelésük hűséges bemutatását, mondván: „Ez a javukra történt erőfeszítés, mert ők maguktól képtelenek védelmükbe venni saját irányzatukat még ilyen kétes értékű érveléssel sem, ha te nem pontosítod és rendszerezed állításaikat”.

Ennek a szemrehányásnak van bizonyos igazsága. Mert Ahmed ibn Hanbal41 is szemére veti al-Hárith al-Muhászibíj42-nak – Mutassa meg Isten irántuk kegyelmét! – , hogy könyvet szentelt a muc taziliták tanításai cáfolatának. Azt mondja al-Hárith: „Az újítás cáfolata vallási kötelesség”. Ezzel szemben Ahmed ezt mondja: „Igen ám, de te először előadod látszatérveiket, s csak azután felelsz meg rájuk. De könnyen megeshetik az is, hogy aki olvassa a látszatérvet és ez ragadja meg értelmét, az a választ már figyelemre sem méltatja. Vagy ha el is olvassa a bíráló választ, a lényegét mégsem érti meg.”

40 A szerző a Fadá’ih al-bátiníja (A bátiniták gyalázatossága) című művére utal, amelyből Goldziher Ignác fordított részleteket német nyelvre Streitschrift des Gazālī gegen die Bātinīya–Secte címmel, E, J. Brill, Leiden, 1916, 113+81. p. (vö. 51. jegyzet)

41 Teljes neve: Abú cAbdalláh Ahmed ibn Mohammed ibn Hanbal as-Sajbáníj adz-Dzuhalíj (164/767– 204/820) tradícionalista iszlám vallásjogtudós, a róla elnevezett hanbalita jogi irányzat megalkotója. Tanárai között ott volt korának legnagyobb vallásjogi tekintélye, As-Sáfcíj (150/767–204/820) is, aki az iszlám hadísz-tudományba vezette be. Al-Musznad című tradíciógyűjteményében, amely a kilenc legtekintélyesebb szunnita corpus egyike, 26363 hagyományt szerepeltet. Jogi felfogására az jellemző, hogy a hagyományozott forrásokra (Korán és szunna) helyezi a hangsúlyt a racionális jogértelmezéssel szemben. Ezért a reformációs (retradicionalista) mozgalmak vezéralakjai, mint például Ibn Tejmíja (661/1263– 728/1328) és cAbdu-l-Wahháb (1115/1703–1201/1787) benne látják szellemi elődjüket.

42 Abú cAbdalláh al-Hárith ibn Aszad al-cAnzíj al-Muhászibíj (165/781–243/857), a sáficita vallásjogi irányzathoz tartozó misztikus gondolkodó. Vallásfilozófiája arra a gondolatra épül, hogy a kegyesség lényege és valósága (haqíqa) a lelkiismeretben (damír) van, ott ahol a döntések és elhatározások születnek. Az üdvösség útja az Isten iránti engedelmesség, a tudomány legfeljebb csak megmutathatja ezt az utat. Az istenfélelem a kegyesség gyakorlásában mutatkozik meg, ennek alapja pedig az önvizsgálat (muhászabatu-n-nafsz). Vitában állt a muctazilitákkal, átvette tőlük és alkalmazta dialektikus terminológiájukat és a racionális érvelési módot. Éles ellentét volt közte és a tradícionalista hanbaliták között, mert különbséget tett a tudás (cilm) és az értelem caql), a hit (ímán) és az ismeret (macrifa) között. Fő művét (Ricája li-huqúq Alláh) al-Ghazálíj gondosan tanulmányozta, mielőtt az Ihjá culúm ed-dín megírásába fogott volna. Ahmed megjegyzése igaz ugyan, de csak azokra a látszatérvekre, amelyek még nincsenek elterjedve és nem ismeretesek. De mihelyt elterjedtek, akkor már szükséges válaszolni rájuk. És lehetetlen a választ megadni anélkül, hogy előbb fel ne vázolnánk azt, amit kifogásolunk. Bizonyára sok vesződséggel jár érveik felsorakoztatása, de ez nekem nem jelentett különösebb nehézséget, mert már korábban hallottam ezt a látszatérvelést különféle véleményen levő ismerőseim valamelyikétől azután, hogy csatlakozott hozzájuk s magáévá tette irányzatukat. Elmesélte, hogy gúnyosan nevetnek a tanításaik megcáfolásának szentelt műveken, mint olyanokon, melyeknek szerzői egyáltalán nem

értették meg az ő bizonyításukat. Aztán példával illusztrálta érvelésüket és tulajdon szavaikkal adta elő. Nem engedhettem meg tehát magamnak, hogy úgy tűnjék, mintha tudatlanságban lennék bizonyításuk lényegét illetően, ezért szerepeltettem okoskodásukat. Aztán nehogy azt gondolják, ha hallottam is, de nem értettem meg, ezért adtam elő magam is.

Tehát az volt a célom, hogy álokoskodásukat a lehető legnagyobb hűséggel előadjam, hogy azután a tarthatatlanságát annál meggyőzőbben bizonyítsam.

Az eredmény az lett, hogy menten kiderült róluk: semmire se jutnak; hasztalan jártatják a szájukat. És ha hiányozna a tudatlan barát fonák pártfogása, nem jutott volna ez az újítás ekkora gyengeség mellett erre a fokra. A fanatizmus hevessége azonban arra indította az igazság védelmez őit, hogy részletekbe menő vitába bocsátkozzanak velük beszédjük premisszáit illetően, és megvitassanak velük mindent, amiről csak szót ejtettek. Ezért vitatkoztak velük arról a kijelentésükről, hogy szükség van a taníttatásra, továbbá arról az igényükről, hogy „nem alkalmas bármely tanító”, hanem feltétlenül szükség van tévedhetetlen tanítóra. Meggy őzőnek t űnt az érvelésük, ahogyan a taníttatás és tanító szükségességét bizonygatták, azoknak beszéde pedig, akik ezt velük szemben tagadták, gyengének bizonyult. Ez megtévesztette az emberek egy részét és azt hitték, hogy ez az ő irányzatuk erőssége és a velük ellenkező irányzat gyengesége miatt van így, és nem vették észre, hogy ez csak az igazság védelmezőinek gyengesége és az érvelés módjában való járatlansága miatt van így. Ezzel szemben a helyes magatartás az, hogy el kell ismerni: szükség van tanítóra; és ennek a tanítónak feltétlenül feddhetetlennek és tévedhetetlennek kell lennie. A mi tévedhetetlen tanítómesterünk azonban maga Mohammed. Békesség legyen vele! Ha erre azt mondják: „Ő már halott”, akkor mi ezt feleljük: „A ti tanítótok pedig rejtőzködik”. Ha erre ezt mondják: „Tanítónk hithirdetőket oktatott és szétküldte őket szerte a világba és készen várja őket, hogy visszatérjenek hozzá, ha nincsenek egy véleményen, vagy ha megoldhatatlan problémával találkoznak”. Akkor mi ezt feleljük: „A mi tanítónk is hithirdetőket oktatott és elküldte őket szerte a világba és teljessé tette a tanítást, mert így szól a magasságos Isten: »Ma teljessé tettem számotokra vallásotokat és kitöltöttem reátok kegyelmemet«43. Miután teljessé lett a tanítás, nem árthat többé a tanító halála, mint ahogy nem árthat rejtőzködése sem.”

Itt van még ez a kijelentésük: „Hogyan hozhattok döntést olyan kérdésekben, amelyekre nézve nem hallottátok véleményét? Talán olyan szöveg alapján, amelyet még nem hallottatok, vagy önálló álláspont kialakítása és saját vélemény megfogalmazása alapján, amely legtöbbször vitához vezet?” Erre mi ezt feleljük: „Azt tesszük mi is, amit

Mucádz44 cselekedett, amikor Isten prófétája – Békesség vele! – elküldte Jemenbe. Ha volt vonatkozó szöveg, akkor a szöveg alapján döntött, ha pedig nem volt, akkor önálló

43 Korán 5:3

44 Mucádz ibn Dzsebel (603–18/639) a Próféta Khazradzs törzsbeli segítőtársa, Mohammed Jemenbe küldte bírának. cOmar kalifa idejében halt meg, aki működésének jelentőségét így foglalta össze: „cOmar Mucádz nélkül semmire se ment volna”. álláspont kialakításával”. Pontosan úgy cselekszünk, mint az ő hithirdetőik, amikor messze távol vannak az imámtól a világ legszélső határain. Nem hozhatnak döntést a szöveg alapján, mert a szövegek száma véges, így nem terjedhetnek ki minden esetre, melyek száma végtelen. De nem is térhetnek vissza minden eset alkalmával az imám tartózkodási helyére. Még ha győzné is valaki a távolságot, akkor is megtörténhet, hogy visszatérésekor már rég halott az, akitől véleményt kérhetne. Fölöslegesen tenné meg akkor a visszautat.

Ha valaki bizonytalanságban van az istentiszteletnél kötelező mekkai irányt illetően, akkor nincs más lehetősége, mint hogy a legjobb meggy őződése alapján végzi az istentiszteleti imát. Mert ha el is utazna az imám lakóhelyére, hogy megtudja tőle, milyen irányban van Mekka, akkorra már rég elmúlt az ima ideje. Különben is meg van engedve az istentisztelet abban az esetben is, ha nem Mekka irányában, de az ember legjobb belátása szerint történik. Így szól a szabály: „Ha valaki elvéti saját belátása alapján, annak egyszeres jutalma van, de az, aki eltalálja, kétszeres jutalomban részesül” 45. Ugyanez érvényes minden olyan esetre, amely önálló véleményalkotásra kötelezi az embert. Ez

érvényes például arra, aki megfizeti a szegénynek járó adóját (zaká). Előfordulhat, hogy saját megítélése alapján szegénynek gondol valakit, aki azonban gazdagságát azzal titkolja, hogy elrejti a vagyonát. Az adakozót azonban nem lehet hibáztatni azért, hogy tévedett, hisz ő aszerint cselekedett, amint meggyőződése diktálta neki. És ha ezzel szemben azt hozza föl valaki (a bátiniták közül), hogy „az övével ellenkező meggyőződés ugyanúgy számít, mint az ő meggyőződése”. Akkor erre ezt feleljük: „Neki az a kötelessége, hogy saját meggyőződését kövesse, mint olyan valakiét, aki az ima irányát tekintve saját vélemény kimunkálására törekedett; még akkor is a saját meggyőződését kell követnie, ha másvalaki véleménye ellenkeznék az övével.” És ha erre így szól: „A gondtalan utánzó Abú Hanífát46 vagy Sáficíjt47 – Isten legyen hozzájuk kegyelmes! – követi vagy esetleg valaki mást rajtuk kívül.” Én ezt felelem neki: „De mihez kezdjen a gondtalan utánzó akkor, ha kétségei vannak a mekkai irányt illetően, az önálló vélemény megalkotására törekvők között pedig nincs egyezés?” Erre ő azt mondhatja, hogy „ebben az esetben saját magának kell törekedni arra, hogy minél tökéletesebb ismereteket szerezzen azokról az útmutatásokról, amelyek a mekkai irányt legpontosabban kijelölik számára. És akkor az így kimunkált meggyőződést kell követnie. Ugyanez a helyzet a jogi irányzatokkal is.”

A próféták és a vallási vezetők szükség esetén az önálló vélemény kialakításának követelménye elé állították az embereket, noha tudatában voltak annak, hogy tévedhetnek. Sőt ezt mondta Isten küldötte – Isten áldja meg őt és adjon neki üdvösséget! – „Én a külső szerint tudok csak ítélni, a szívek az Istenre tartoznak”48. Ez azt

45 Hasonló hagyományozott mondásokat találunk a híres hagyománygyűjteményekben. Bukháríjnál a prófétai mondás (6805- ös számon) így hangzik: „Ha az uralkodó ítéletet hoz úgy, hogy közben a saját igyekezetével kialakított belátására támaszkodik, és helyesen ítél, akkor kettős a jutalma. Ha azonban saját belátására támaszkodva téved az ítélethozatalban, akkor csak egyszeres jutalomban részesül.” (Ugyanezzel a szöveggel hozza Muszlim a 3240-es, Abú Dáwud a 3103-as, Ibn Mádzsa a 2305-ös számon.) Ahmed Musznadjában a 6466-os szám alatt a következő szöveggel szerepel: „Ha a bíró ítéletet hoz, és a saját igyekezetével kialakított belátására támaszkodva helyesen ítél, tízszeres a jutalma, ha azonban saját belátása alapján elhibázza az ítéletet, akkor csak egyszeres vagy kétszeres jutalomban részesül.”

46 Abú Hanífa an-Nucmán ibn Thábit ibn Zútá (80/699–150/767), a róla elnevezett jogi irányzat (al-hanafíja) megalkotója.

47 As-Sáficíj Abú cAbdalláh Mohammed ibn Idrísz (150/767–204/820), a róla elnevezett jogi irányzat (as-sáficíja) megalapítója.

48 „Isten küldötte mondta: Én csak ember vagyok, ti mégis peres ügyeitekkel jöttök elém. Előfordulhat az, hogy valamelyikőtök hamis bizonyítékot hoz fel testvére kárára, s én aszerint ítélek, amit hallottam. Így ha jelenti: Én a legnagyobb valószínűség szerint ítélek, amely a tanúk vallomásából kivehető, de előfordulhat, hogy tévedek az ítélethozatalban. Ha tehát még a próféták sem lehetnek biztonságban afelől, hogy saját véleményük kialakítása tévedéstől mentes, akkor hogyan számíthatnánk mi magunk arra, hogy ezt elérjük!

Itt most nekik két kérdésük van. Az egyik így szól: „Még ha valami helyesnek mutatkozik is az önálló állásfoglalás kialakítása tekintetében, az nem feltétlenül helyes a dogmatikai szabályok felállításakor. Mert aki ebben téved, annak számára nincs bocsánat.

Hogyan is lehetne erre válaszolni?” Szerintem „a dogmatikai szabályokat teljes mértékben tartalmazza az Írás és a prófétai hagyomány. Ami ezen fölül marad még, akár részletkérdés, akár olyan, amiről vitatkoznak, arról kideríthető az igazság, ha »pontos mérleggel mérünk«”.49 Azokról a kritériumokról van szó, melyeket a magasságos Isten említ az ő Könyvében. Öt ilyen kritérium van. Ezeket felsoroltam A helyes mérték50 című m űvemben. Ha ezzel szemben ezt mondaná valaki: „Ellenfeleid másképp vélekednek erről a mértékről”. Akkor én ezt felelem: „Elképzelhetetlen, hogy ha megérti ezt a mértéket, utána mégis szembehelyezkedne vele. Tehát nem helyezkedhetnek szembe vele a taníttatás hívei (bátiniták), mert én azt magából a Koránból vettem és belőle tanultam; sem a logika művelői, mert az megegyezik a logikában felvett feltételekkel, és nem ellenkezik velük. De nem kifogásolhatja a teológus sem, mert megfelel annak, amit az elméleti bizonyítási módokról vall, és amely által az igazság a teológiai vizsgálódások számára megismerhető”. Ha így szólna erre: „Ha rendelkezel ilyen mértékkel, ugyan miért nem szünteted meg az ellentéteket az emberek között?” Erre én ezt felelem: „Ha hallgatnának rám, akkor megszüntetném közöttük az ellentéteket. A vita megoldásának módját már megmutattam A helyes mérték c. műben. Ha áttanulmányozod, könnyen belátod, hogy az igazságot tartalmazza, és végleg megszünteti a vitát, persze csak akkor, ha komolyan veszik. Ők azonban mindnyájan figyelmen kívül hagyják. Egy csoport azért mégis hallgatott rám, meg is szüntettem a vitát közöttük. A te imámod meg akarja szüntetni az ellentéteket közöttük, a nélkül azonban, hogy hallgatnának rá; miért nem sikerült hát neki? De miért nem tehette meg ezt cAlíj – Isten legyen vele elégedett! – hisz ő a legfőbb imám? Hiszen azt állította, hogy képes mindnyájukat, akár kényszerrel is, rávenni arra, hogy hallgassanak rá. Miért nem valósult meg ebből máig semmi sem? És hol van az a nap, amikor majd megvalósul? Nem az történt-e inkább, hogy az ő fellépése miatt még inkább elmélyült az ellentét az emberek között, és megszaporodtak az ellenfelek? Dehogynem!

Nem kellett-e tartani attól, hogy az ellentétből olyan kár származik, amely majd vérontáshoz, országok elpusztításához, szülők elvesztéséhez, útonálláshoz és vagyonok elorzásához vezet? És az ellentét megszüntetéséért folytatott igyekezetetek eredménye az lett, hogy olyan ellentét keletkezett, melyhez hasonlót soha nem láttunk.” Ha így szólna erre: „Azt állítottad, hogy megszünteted az ellentétet az emberek között, de azt, aki tanácstalanul áll az egymással ellenkező irányzatok és egymással szembenálló vélemények között, semmi sem győzi meg arról, hogy inkább rád kell hallgatnia, mint az ellenfeledre. Ellenfeleid többsége szemben áll veled. Így nincs különbség közted és közöttük.” Ez hát a második kérdésük.

Erre én a következőképpen válaszolok: „Ez a kérdés először is ellenedre fordítható.

Mert hogy ha ezt a tétovázót a magad oldalára akarod állítani, akkor könnyen a

valakinek testvére jogát ítéltem oda, nem adtam neki mást, csak egy részt a pokol tüzéből.” Theologiai Szemle, 1981/4. 231.p.

49 Korán 26:182

50 Arabul: Al-qisztász al-musztaqím. Arab nyelvű szövegkiadása megjelent a Dár al-kutub al-cilmíja nevű kiadónál Bejrútban a Madzsmúcat raszá’il al-imám al-Ghazálíj című sorozatban. következőképpen érvelhet: »Mi által lettél megbízhatóbb, mint ellenfeleid, hisz a tudósok többsége ellened van? Bárcsak tudhatnám!« Talán azt feleled erre, hogy »az én imámom a Próféta által kijelölt utód«? Aztán ugyan ki fog hinni neked akkor, ha a kijelölésre hivatkozol, holott ő nem hallotta a kijelölést magától a Prófétától, a te hivatkozásodat meg csak azzal együtt hallotta, hogy a tudósok mind egyetértenek abban, hogy azt csak általad kiagyalt hazugságnak tartsák. Aztán képzeld el azt az esetet, hogy a kijelölés tekintetében igazat ad neked, ugyanakkor a prófétaság lényegére nézve további bizonytalanságok gyötrik. Ezért így szólna: »Tegyük fel, hogy a te imámod ugyanolyan csodával áll el ő, mint amilyet Jézus is tett. És ezt mondja majd: ‘Igazmondásom bizonyítéka, hogy életre keltem halott apádat’ – és tényleg életre is keltené, és ezzel próbálna meggyőzni engem arról, hogy szavahihető. De minek alapján ismerjem el az ő szavahihetőségét, amikor még

Jézus szavának sem adott hitelt minden ember ugyanennek a csodának az alapján. Sőt itt még számos megoldásra váró kérdés is sorakozik, amelyhez alapokig hatoló racionális vizsgálódás szükséges. Tehát olyan racionális megközelítés, amely részedről vajmi csekély érdeklődésre számíthat. Mert nem lehet addig megismerni a csoda igazmondásra utaló bizonyságát, amíg nem ismerjük a varázslat lényegét és a különbségtételt közte és a csoda között; továbbá míg nem értjük, hogy az Isten nem vezeti téves útra az ő szolgáit.
Annak a kérdésnek a felvetése, hogy vajon Isten téves útra visz-e, és az erre adandó válasz kidolgozásának nehézsége, mindenki el őtt ismeretes. Akkor te minek alapján utasítod el mindezt? A te imámod sem méltóbb a követésre ellenfeleinél!« Aztán visszatér az elméleti bizonyítékokra, amelyeket te nem fogadsz el, jóllehet ellenfele ugyanezeket a bizonyítékokat hozza fel, vagy még ezeknél is nyilvánvalóbbakat.” Így ez a kérdés oly élesen fordul ellene, hogy ha összegyülekeznének az elsőtől az utolsóig azért, hogy választ keressenek rá, nem találnának. A zavar a meggondolatlanok egyik csoportjától származik, akik vitába bocsátkoztak velük, de nem foglalkoztak tanaik lényegével, hanem csak cáfolatukkal. És ez az, ami miatt hosszúra nyúlt a párbeszéd s nem lehetett egykönnyen megértésre jutni; és ezért nem felelt meg az embereknek.

Ha valaki így szólna erre: „Íme, itt van a lényeg, lehet-e rá valamiféle feleletet adni?” Akkor én ezt mondom: „Igen, a válasz a következő: Ha a tétovázó ezt mondaná: »Bizonytalan vagyok«, de nem jelöli meg pontosan a kérdéskört, amely miatt elbizonytalanodott, akkor ezt kell mondani neki: »Úgy vagy, mint az a beteg, aki elmondja magáról, hogy ő beteg, de nem jelöli meg, miben áll pontosan a betegsége és úgy keres rá gyógyulást.«, aztán ezt kell mondani neki: »Nincs a világon olyan orvosság, amely a betegséget csak úgy általában gyógyítaná, hanem csak olyan, amely valamilyen konkrét betegség ellen jó, legyen az akár fejfájás, akár hasmenés vagy bármi egyéb«.

Hasonlóképpen a tétovázónak is meg kell jelölnie, hogy mi is az pontosan, amivel bizonytalansága kapcsolatos. Mert csupán abban az esetben, ha megjelölte a kérdéskört, tudom csak az igazságot róla kimutatni az öt kritérium valamelyikének a segítségével, amelyeket senki meg nem érthet anélkül, hogy el ne ismerné, hogy az igaz mérték az, amelyben meg lehet bízni minden alkalommal, amikor mérnek vele. Így lehet megérteni a mértéket és vele a mérés helyességét is éppen úgy, mint ahogy az, aki számtant tanul, mihelyt megérti a számtan lényegét, ezzel együtt elfogadja azt is, hogy a számtantanár ért a számtanhoz és a valóságnak megfelelően tanítja. De ezt már elmagyaráztam »A helyes mérték« című művemben, amely húsz lapot tesz ki; csak át kell tanulmányozni.”

Most azonban nem az a célom, hogy megmutassam irányzatuk hamisságát, mert ezt már első alkalommal megtettem Al-musztazhiríj51 című művemben, másodszor pedig Az

51 Az al -Musztazhir billáh kalifa (470/1077–512/1118) parancsára készült mű teljes címe: Al-Musztazhiríj fí-r-radd calá-l-Bátiníja. A mű szövegébő l válogatott részleteket német fordítással kísérve Goldziher Ignác adott ki Streitschrift des Gazālī gegen die Batinīya-Secte címmel, E, J. Brill, Leiden, 1916, 113+81.p. (vö. 40. jegyzet) igazság bizonyítéka52 című könyvben, amely válasz egyik vitairatukra, mely Bagdadban került a kezembe, harmadszor A véleménykülönbségek elhatárolója53 című könyvben, amely tizenkét fejezetre tagolódik, ez pedig válasz egy vitairatra, mely Hamadánban került elém, negyedszer A táblázatos alakban készült írás54 című munkában, ez gyenge

érvelésükre reagál, amely Túszban került a kezembe, ötödször A helyes mérték című könyvben. Ez teljesen önálló mű, melynek célja, hogy világossá tegye a tudományok kritériumát, továbbá kimutassa, hogy semmi szükségük nincs a tévedhetetlen imámra azoknak, akik megértik lényegét. Sőt annak a bizonyítása lenne a cél, hogy ezeknél semmi orvosság sem található, amely által bárki megszabadulhatna a vélemények sötétségétől.

És mivel képtelenek voltak arra, hogy bizonyítékot hozzanak fel az imám megnevezése mellett, hosszan elhúzódott, míg velük tartottunk, és helyeseltünk nekik abban, hogy szükség van taníttatásra és tévedhetetlen tanítómesterre, és az nem lehet más, mint akit ők megneveznek. Aztán megkérdeztük őket a tudomány felől, amelyet ama tévedhetetlentől tanultak, és eléjük tártuk a problémákat, de meg sem értették, nemhogy kísérletet tettek volna a megoldásukra. És amikor tehetetlennek bizonyultak, a rejtőzködő imámra hivatkoztak mondván „feltétlenül el kell utazni hozzá”. Az a furcsaság az egészben, hogy ráfecsérlik az életüket arra, hogy megkeressék a tanítómestert s dicsekedjenek, ha sikerült megtalálniuk, és aztán végképp nem tanulnak semmit se tőle. Mint aki beszennyeződött s víz után kutat, de amikor megtalálta, nem használja és megmarad a rárakódott piszokban.

Van olyan is közöttük, aki azt állítja, hogy ismer valamit az ő tudományukból. De annak, amit előadott, a végeredménye nem volt több, mint valamicske Püthagorasz sekélyes filozófiájából. Püthagorasz a régiek között is korainak számít és tanítása a többi filozófusénál is sekélyesebb. Arisztotelész cáfolta őt, mint ahogy mindnyájuk55 tanítását sekélyesnek és megvetendőnek tartotta. Erről szó van az Őszinték társasága írásgyűjteményében56, amely szigorúan ítélve igen sekélyes és megalapozatlan filozófia. A különös ebben mégis az, hogy van olyan, aki egész életén át azon fáradozik, hogy tudásra tegyen szert, és aztán megelégszik az ilyen sekélyes és haszontalan tudással, s közben még azt hiszi, hogy elérte a tudományok végső céljait. Az ilyeneket is mind átvizsgáltuk, alaposan átkutattuk és kiforgattuk őket, s azt találtuk, hogy minden törekvésük az, hogy az együgyű embereket és a naiv lelkeket félrevezessék azzal, hogy magától értetődőnek tüntetik fel azt, hogy az embernek szüksége van tanítómesterre, és amikor vitatják azt az álláspontot, amely tagadja a taníttatás szükségességét, akkor ezt kemény, ellentmondást nem tűrő hangon teszik. Olyannyira, hogy ha valaki melléjük áll abban a véleményükben, hogy szükség van tanítómesterre és azt mondja: „Adj hát át valamit az ő tudásából, hadd húzzunk hasznot az oktatásából”, akkor megáll a vitatkozásban és így szól: „Ha ezt elfogadtad t őle, akkor most már keresd őt magad!” Ő ezen a ponton nem megy túl. Hisz jól tudja, hogy ha a másik tovább folytatná, akkor menten kiderülne alkalmatlansága és az, hogy képtelen a legcsekélyebb probléma megoldására is. Még a megértésére is képtelen, nemhogy megválaszolná.

52 Arabul: Huddzsatu-l-Haqq

53 Arabul: Mufasszilu-l-khiláf

54 Arabul: Ad-daradzsu-l-marqúm bi-l-dzsadáwil

55 Utalás a preszókratikus filozófusokra.

56 Vö. 39. jegyzet. Ez az ő állapotuk valósága. Ha kiismered őket, meg fogod gyűlölni. Mert mi is, mihelyt alaposan megismertük őket, nem álltunk többé szóba velük.

Forrás: Federatio.og

Folytatjuk a következő részben.