Főoldal > Hírek > Turizmus > Itthon > A Taródi-vár, egy fanasztikus ember keze munkája

A Taródi-vár, egy fanasztikus ember keze munkája

Hirdetés

Sportriporterként az elmúlt huszonöt évben legalább száz alkalommal jártam a leghűségesebb magyar városban, Sopronban. Szégyen, vagy sem, ez alatt a negyed század alatt egyszer sem hallottam a Lövérekben megbúvó Taródi-várról. 2016-ban is csupán egy, az interneten pár pillanatra felvillanó hirdetés sorai között láttam meg a különleges építmény nevét.

Ennyi azonban bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy felkerekedjek, és bepótoljam a mulasztást. Riport Magyarország egyik legkülönlegesebb magánváráról, amelyet kevesen ismernek, pedig megérdemelné a nagyobb figyelmet.

Ott álltam a Csík Ferenc uszodánál, kezemben az odahaza kinyomtatott térképpel. A főúton egyetlen tábla sem mutatta a vár létezését, pedig jó darabot gyalogoltam a szanatóriumtól a sportlétesítményig. Szemközt egy lépcső vezetett felfelé, a térkép szerint erre kellett mennem, más utca nem létezett itt. Nekivágtam, majd pár lépést követően már tudtam, hogy jó úton járok. Hamarosan felbukkant az első tájékoztató tábla, majd a második, s tízpercnyi sétát követően beléptem a kővár kapuján. Odabent egy alacsony, bajszos ember fogadott.

Szombat ellenére én voltam aznap az első látogató. A vár „mentségére” szolgáljon, hogy ezt a márciusi szombatot munkanappá rendezték át. A várgazda kézfogása erős volt, ifjabb Taródi István büszkén mutatott körbe, néhai édesapja nagy álmára, a várra. A belépő megváltása után a kissé szófukar vendéglátóm azt mondta, hogy mindent megnézhetek. Még oda is felvisz, ahová a mezei turisták nem tehetik be a lábukat. Mindjárt elmesélem ezt is, de előbb hadd szóljak pár szót az idén 65 éves Taródi-vár történetéről, amelyet egyes soproniak Bolondvárként is ismernek.

 

Az irigy emberek Bolondvárnak csúfolták

Ezt a nem túl hízelgő jelzőt annak idején a várépítő kapta, mert a hétköznapi emberek már akkor sem tudtak mit kezdeni azzal, ha valaki kilógott a sorból. Pedig idősebb Taródi István nem tett mást, csak azt, hogy megvalósította élete álmát. Ez az 56 kilós ember 50 év alatt egyedül építette fel azt a csodát, amelynek a közepén most állok. A Soproni-hegység Nándor-magaslatán, 300 méterrel a tengerszint felett. Hogy mi hajtotta Taródit? Csupán az alkotás vágya, a munkaszeretet és a szabadidő hasznos eltöltése. A telket 1951-ben vásárolta meg, míg a kővár építése 1959-ben indult el. Szinte hihetetlen, hogy ezt az egészet egymaga vitte véghez. Mindezt úgy, hogy naponta ő is ledolgozta a maga 8 óráját. Munkába menet előtt, hajnalban, előkészítette az aznapi építési eszközöket, majd dolga végeztével látástól sötétedésig formálta, szépítette a várat. Ezek után van még valaki, aki nem tisztelettel beszél a csodaszép épületről, hanem Bolondvárként emlegeti? Ez utóbbit gyorsan el is felejthetjük.

Ott vagyok, ahol egyszerű turista nem járhat

Alkalmi idegenvezetőm azt mondta, felvisz a toronyba. Ennek az invitálásnak nem lehet ellentmondani, így már vettem is le a kabátot, hogy beférjek a roppant szűkös, csigalépcsőt is magában foglaló feljáróba. Olykor a falból kiálló téglákba kapaszkodtam, olykor összehúztam magam, hogy a végén felegyenesedve Sopron legszebb panorámája táruljon elém. Bár a Lövérekben több kilátó is akad (ilyen a Sörház-dombi- vagy éppen a még ismertebb Károly-kilátó), a vár tornyából elém terülő panoráma egyszerűen pazar. Kiváltságosnak éreztem magam, hiszen a látogatók ide már nem jöhetnek fel, nekik be kell érniük az alattam lévő sík terasszal. A legjobban azt élveztem, hogy tisztán láttam az Alpok hófedte csúcsait, a tornyokkal ékesített soproni óvárost, a Szent Orsolya teret, a Lövéreket, a Fertő tavat, mögötte a Pannon-síkságot, a Lövérek kilátóit, az alattam méltóságteljesen elterülő erdőket, amelyek barna színébe lassan beleharap egy-egy friss zöld terület – tavasz közeleg. Ámulva hallgattam vezetőm meséjét az édesapáról, aki háromszor nősült, három fiút nevelt fel. Örültem annak, hogy a gyerekek és az unokák is fontosnak tartják a vár gondozását, mert az így nem juthat az ebek harmincadjára.

Zenthe Ferenc egy vödör vizet kapott itt a nyakába

Lefelé menet arról érdeklődtem, mekkora volt itt a felfordulás 1985-ben, amikor a várban forgatták a Fantasztikus nagynéni című tévéfilmet. „Ó, arra nagyon jól emlékszem” – mondja az addigra már teljesen megnyíló ifjabb Taródi István. „Itt volt a Zenthe Ferenc meg a Ruttkai Éva, a Zenthe művész urat egy vödör vízzel is nyakon öntötték. Édesapám nagyon büszke volt arra, hogy a filmhez az ő várát választotta helyszínnek a rendező. (A Nemere István regényében szereplő vár eredetileg a Balaton mellett, a kitalált Balatoncsillagon magasodott.) A múltkor is ismételte a filmet a tévé, jó látni, hogy már akkor milyen szép volt ez a vár.”

Egy alagút, amelyben éppen elfér a talicska

Az építőmester a tervezés és a kivitelezés minden egyes pillanatát igyekezett megörökíteni. Még arra is volt energiája, hogy saját kiadásban könyvet jelentessen meg a munkáról. Ebben olvastam, hogy fiatalkorában szenvedélyesen járta az országot, kirándult gyalog és kerékpárral, miközben a várakat nézegette. A legnagyobb hatást a Salgótarján melletti Somoskő vára gyakorolta rá, talán nem véletlen, hogy erre hasonlít leginkább a Taródi-vár. A várudvaron ott van a fürdőmedence, amelyet az idősebb Taródi minden tavasszal megtöltött vízzel. Fia itt mesélt a titokzatos váralagútról, amelyet édesapja úgy alakított ki, hogy egy talicskát éppen el lehetett tolni benne. Réges-régen az ilyen vár alatti alagutak szolgáltak a megtermelt borok tárolására. Az utolsó kőig magántulajdonban lévő épület belső helyiségeiben is akadnak figyelemre méltó dolgok. Mindjárt itt látható annak a fából készült várnak a fényképe, amelyet az építő idősebb Taródi István 1951-ben kezdett el elkészíteni, s amely ennek az építménynek az elődje. Egy másik teremben Sopron fejlődését követhetjük nyomon a kiállított fényképek segítségével.

Kevesen látogatják, pedig megérdemli a figyelmet

Órákat el tudtam volna még tölteni a várban, de nem akartam visszaélni vendéglátóm idejével, aki a turistaidényre készülődve csinosítgatta édesapja hagyatékát. A „mennyien jönnek el ide?” obligát kérdésemre adott válasz nem fokozta jókedvemet. Ifjabb Taródi István szerint az utóbbi években valami nagyon megváltozott. Már nem özönlenek a várba az iskolás gyerekek, már nem jön annyi szülő, mintha egyszerre csak megszűnt volna az érdeklődés az épített értékek iránt. Erről rögvest eszembe jutott egy 2014-es jáki látogatásom. Magyarország egyik legszebb templomának őre szinte szóról szóra ugyanazt mondta, mint két évvel később az ifjabb Taródi. S ha Jákon küzdenek a mindent átszövő érdektelenséggel, akkor hogyan tudná a mindennapi nihilt legyőzni ez a szépséges soproni vár?

Ezen gondolkodva köszöntem el vendéglátómtól, aki a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen küldjek majd neki egy példányt az újságból. „De ne úgy, mint az a jóember, aki a minap volt itt valami repülő kamerával (drónnal – a szerk.), aztán az is megígért mindent, hogy majd ezt meg azt küld. Azóta is küldi persze – enged meg egy félmosolyt a három Taródi fiú egyike. Na, Isten áldja.” Kifelé menet még fényképezek kettőt, majd elindulok a Csík Ferenc uszoda felé. Szemben velem egy apuka érkezik, két kisgyermekkel. Legszívesebben megszólítanám őket, s annyit mondanék: ugye önök is a Taródi-várba mennek? Mert ezt a kastélyt, ezeket a romantikával és az építő, idősebb Taródi István álmaival átszőtt falakat, oszlopokat, tornyokat mindenkinek látnia kellene.

Mit talál itt a művészettörténész 5016-ban?

Fehér Klára 1972 és 1976 között egymás után négy nyarat töltött felfedezőúttal idehaza, és ebből született meg a Vakáció Magyarországon című örökbecsű könyv, amely gyermekkorom óta ott áll a könyvespolcomon. Ez a kötet valahogy mindent túlélt. Költözéseket, éveket, évtizedeket. Az írónő fertődi kirándulása alkalmával hallott erről a várról. Amikor 1975-ben, tehát 41 éve megérkezett ide, a következőket jegyezte le könyvében az utókornak. „Meghatottan olvastuk a hősi várépítés részleteit. Szívből kívántuk, hogy épüljön fel mind az öt torony. Majd a művészettörténész, aki háromezer év múlva a romjait megtalálja, törheti a fejét, hogy ez milyen kultúrában épült. És, hogy minek.”

Ha a Taródi-leszármazottakon múlik, ez a vár 5016-ban is állni fog.

Így juthatsz oda

A soproni Taródi-vár a Csalogány köz 34. alatt található. Tömegközlekedéssel a vasútállomástól induló 1-es vagy 2-es autóbusszal közelíthető meg. Amennyiben az 1-es busszal megyünk, a Csík Ferenc uszodánál kell leszállni, míg a 2-es busz esetében a szívszanatórium előtti megállótól az uszoda felé indulva tudjuk gyalogosan megközelíteni a várat. A belépőjegy felnőtteknek 600, gyermekeknek 400 forint. Idősebb Taródi István hagyatéka a hét minden napján várja a látogatókat. Délelőtt tíz órakor nyit, este hatkor zár (a téli időszakban novembertől áprilisig a zárás ideje délután négy óra.) A gépkocsival érkezők számítsanak arra, hogy a Lövérek szűk utcácskáiban olykor nehézkes lehet a parkolás.

Forrás: turistamagazin.hu

 

Szólj hozzá, mondd el véleményed és ne felejtsd el megosztani!

hozzászólások

Megosztás:
Hirdetés
tűzvédelem
WordPress Lightbox