–  Márai Sándortól van egy mottóul is használt mondatom: „Talán ez a dolgunk a földön: megalkossuk a szépet, ami a művészet, és láttassuk az emberit, ami a politika”. Önálló területet kaptam, ez egyszerre megtiszteltetés és felelősség, természetesen együtt kell működnöm a felelős minisztériummal. Célom a kodályi üzenetből indul ki és az építkezéssel nem csak a kinevezésem idejére tervezek: a zenei nevelés megújítása hosszú távú országos cél.

–  Mivel fogja kezdeni a munkát?

–  Az elmúlt évtizedekben a zenét tanuló generációk számára nagyon egyoldalú kép alakult ki Kodály Zoltánról. Zseni volt, és nélküle a zenei nevelés is elképzelhetetlen ma, mégis sokan csak a kötelező, esetleg nagyon szárazon előadott szolfézsórákkal azonosítják a koncepciót, amit ma Kodály-módszerként ismerünk. Rosszabb esetben még ennyi sem ugrik be, csak a szocializmus idejének asszociációja.

–  Hol és mivel lehet elkezdeni a Kodály-kép megtisztítását?

–  A kodályi filozófia lényege nem önmagában a relatív szolmizá­ciós technika, az úgynevezett „mozgó dó”. Egyedisége abban áll, hogy a gyermeki személyiségfejlődést a zenével összekötve a tanulatlanságában is kifinomult szépérzékű paraszti kultúrára építette. Minden nemzet gyökereiben hordoz egy sereg népdalt. Elsősorban ezt a saját kultúrát kell a szívekbe oltani minél kisebb gyermekkorban. Így fogalmaz Kodály: „erre az alapra épülhet olyan zenei műveltség, mely nemzeti, de lelket tár minden nép nagy alkotásainak. Értékmérőt is kap a népdallal, aki e századok csiszolta tökéletességhez méri, amit hall: nem tévesztik meg többé hamis bálványok”. Ezzel szemben az ő nevével fémjeleztek egy, a politikai szándékok szerint lecsupaszított zenepedagógiát: a szolfézs órák devalválása meg már nem csak a zene ellen irányult, hanem a nemzetben való gondolkodás ellen is. Kodály messze kiemelkedőt alkotott, ezt mindenki látta, a hatalom éppen azért engedte működni, hogy megmutassa, a rendszer számít a géniuszokra. Ezzel párhuzamosan viszont a zene közösségteremtő erejét, ami legalább annyira a Kodály-módszer lényege, visszanyesegették. A zenei szakma viszont működik ma, mégpedig nagyon jól, és ezt a profi és igényes zenekultúrát, amink van, minél kisebb korban érdemes eljuttatni a gyerekekhez. A fő szándékom, hogy a szakma autentikus képviselőit a „fényre hozzam”. A nagy művészekkel, mint Vásáry Tamás vagy Bogányi Gergely, intézményekkel, mint a Kodály Intézet, az Erkel Társaság, vagy a magyar zeneművészeti oktatás kevésbé ismert, de nagyszerű szereplőivel való együttműködést értem ez alatt.

–  Miről fog velük beszélni?

–  Először is, meg kell ismernünk azoknak a véleményét, akik a zenei nevelésben aktívak, értékteremtők, annak érdekében, hogy egy nemzetstratégiai koncepció készülhessen, ami ezen a területen ma még hiányzik. Vannak olyan szakmabeliek, akik nincsenek annyira reflektorfényben, de nagyon sokat tettek le az asztalra már – nekem kifejezett célom, hogy őket is megszólítsuk és építsünk rájuk. A mai zenei nevelés a kiváló szakembereknek köszönhetően alapvetően nem működik rosszul, ezért nem új koncepcióra van szükség, inkább csak összehangolásra, a kohézió kialakítására. Szeretném például, ha nagyobb hangsúly kerülne a zene személyiségformáló erejére, hiszen akiből nem lesz hivatásos zenész, ez annak is útravaló egy életre, ez pedig minden magyar gyereket érint.

–  Mi a titka azoknak, akik nincsenek a fényen, de a maguk területén mégis elértek valami példaértékűt?

–  A szakmai tudás, lelki mélység és elhivatottság.

–  Milyennek látja a mai magyar zenei életet?

–  Sok kiváló előadóművészünk van, hála a messze földön híres magyar zenepedagógiai alapoknak és a nagyszerű pedagógusoknak. A kortárs zene fontos és nagy kihívást jelent a mai, fiatal zeneszerzőknek, de a kortárs művek többsége az átlagember számára nem mindig érthető, ez pedig az utóbbi években azt eredményezte, hogy a magyar zenei élet könnyűzene-túlsúlyúvá vált. A komolyzene elveszítette nem csak a nemzeti gyökerét és a szakralitását, de a tonalitását is, és ez nagymértékben szűkíti a befogadóképességet annak ellenére, hogy vannak nagyszerű alkotások. Ott tartunk, hogy immár a második generáció nő fel úgy, hogy a könnyűzenéhez kötődik domináns módon. Ne felejtsük el, hogy itthon az 1960-as évektől a rendszerellenes rockzenének is volt egy közösségépítő, nemzeti felhangú, ideológiai tartalma. Mindezt még kiegészítette az is, hogy a szocializmusban a klasszikus zene a „magunk mögött hagyandó polgári kultúra” része volt. Még szerencse, hogy az igényes magyar könnyűzene művelőinek klasszikus tanulmányok voltak az alapjai.

–  Mire van akkor szükség?

–  Világosan megfogalmazni a magyar zenei nevelés célját, erre kidolgozott rendszer Kodály Zoltáné. Vissza kell állítani általában a pedagógai pálya, hivatás presztizsét. Ezen belül is előtérbe kell helyezni, az alapjaiban kiváló zenepedagógusi képzést. Nagyon fontosnak tartom az autentikus néptánc ismeretét, művelését és az egyházi zene művelőinek komolyabb jelenlétét a gyermekek nevelésében. Meggyőződésem, hogy az értékes zene kiművelt, értő kezek által, korosztálynak megfelelően és kiskanalanként adagolva gyógyszer. Egy életre megtanítja a gyermeknek környezetében észrevenni a szépből a legszebbet is! A bolognai rendszer bevezetése óta az ének-zenetanárok három év után egy alapdiplomával úgy kerültek ki az egyetemről, hogy nem volt sem tanári képesítésük, sem művészdiplomájuk. Úgy gondolom, fontos lenne külön zenetanári és külön művészképzés, remélem, hogy most végre sikerül majd megnyugtatóan rendezni. A köznevelésben pedig cél, hogy az énekóra örömforrás legyen, ne pedig az a készségtárgy, amikor a gyerek unatkozik vagy épp a szendvicsét eszi meg.

–  Hogyan lehet a kortárs zenét vagy a népzenét trendivé tenni?

–  A lényeg az, hogy igényes zenét adjunk és ne sokat egyszerre. Az lehet a kulcs, hogy a gyerekek a legkisebb kortól már ismerkedjenek a zenével. Ehhez persze, fogékony édesanyák, édesapák kellenek. A legkisebb gyermekben is tehát a leendő szülőt kell látnunk, hiszen Kodály Zoltán szerint a gyermek zenei nevelését születés előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Léteznek a magyar népdalkészletre épülő, remekül működő programok. Ez jó talaj a későbbi kóruskultúra, néptáncoktatás bővítéséhez, amelynek kidolgozása a jövő év szép feladata lesz. Ha sikerül, többszörösen meg fog térülni, hiszen az igényes zene örömén túl a közösségben gondolkodás és munkavégzés kompetenciája mellett életre szóló barátságok, párkapcsolatok is ilyen közösségekben alakulnak. Saját gyermekeim életéből vett személyes tapasztalat is ez. Így ez már családpolitika is! A kórusok és néptánccsoportok a cserkészethez hasonló, jövőbe mutató, közösségformáló, emberformáló kezdeményezések. Olyan élményekre van ma szüksége a világnak és a fiataloknak, amelyek nem dekadenciára épülnek és nem fanyalgó értelmiségiként tárgyalják a – akár a valós – problémákat, hanem komolyabb vízió irányába elrugaszkodva, optimistábban gondolkodnak, szépet látnak és művelnek maguk körül.

–  Jónak tartaná az élményközpontú zenei nevelést?

–  Az énekelgetéssel, az élményalapú tanítással alapból nincs baj, de azt tudni kell, hogy a zene nem „viszketőpor”, ami csak az érzékekre és érzelmekre hat. Az élményekre szükség van, de a művészet akkor éri el igazi célját, ha az érzelmet és az értelmet párhuzamosan működteti. Lehet olyan kezdeményezés, amikor kisgyermekeket arra biztatnak, hogy mindenféle háztartási tárggyal zajt keltsenek, ám ennek csak akkor van értelme, ha fölkelti bennük a zenével való foglalkozás igényét és a kreativitást. Az értelemre, a stílusérzékre is hatni kell, ehhez pedig hozzáértők tudása és tanítása kell. A gyermek a befogadó, azoknak viszont, akik átadják a tudást, tudniuk és érteniük kell minden részletét, másképp nem lehet építkezni rá, a zenének nem lesz kapcsolata az általános szellemi műveltséggel.

–  Ezt hogy érti?

–  A művészet szerintem szolgálat, az élet szolgálata. Önkifejezés ugyan, de nem lehet öncélú. Kicsik és nagyok egyaránt vágynak arra, hogy az élet gondjai, nehézségei fölé emelje őket a zene, a színház, vagy a képzőművészet. Egyre nagyobb az igény, hogy ne hagyja benne a probléma halmazban, a konfliktusokban az embert, hanem megoldást kínáljon, katartikus jövőképet mutasson. Ludwig van Beethovennek, akinek az élet nehézségeiből bőven jutott, van egy szép mondata: „Az élet nehézségei olyanok, mint a kottában a keresztek: Fölemelnek!” Nagyon tetszik és ennél én sem adnám lejjebb. Nem várok gyors eredményt a rám váró feladattól, de nem is a kampányszerű megoldás a cél. Értékteremtő építkezésre, és hosszú távú, a keresztény Magyarországot és Európát is a nemzetek kultúráján keresztül megtartó, következetes munkára lesz szükség.