A második világháború az emberiség történetének eddigi legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa.

A legelterjedtebb álláspont szerint kezdete az 1939. szeptember 1-i, Lengyelország elleni német támadáshoz köthető.

A háborút azonban egyesek már 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború.

A történelemtudósok egy része szerint ugyanakkor ezen két távol-keleti ország katonai konfliktusa még nem terjedt ki a világ több pontjára, így az helyi jellegűnek értelmezhető és a világháború szoros előzményének tekinthető. A háború Európában 1945. május 8-án Németország, míg Ázsiában szeptember 2-án Japán feltétel nélküli megadásával fejeződött be.

A világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak álltak egymással szemben. Kezdetben javarészt a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek a csatákban, majd 1942-ben mind a kelet-európai, mind a csendes-óceáni, mind az afrikai fronton a szövetségesek törtek előre, és végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek.

Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel hetven nemzet vett részt, ennek következtében több mint 73 millióan vesztették életüket, beleértve a megölt civileket és az elesett katonákat is. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az első világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet.

A világháborút végigkísérték mindkét tömb részéről a civil lakosság és a hadifoglyok elleni erőszakos cselekmények. A megszállt területeken a hadviselő felek rendre terrorizálták a helyi lakosságot, melyek közül kiemelkednek a japánok által Kínában és Mandzsúriában, a németek által az elfoglalt szovjet területeken és a szovjetek által Kelet-Európában elkövetett visszaélések. A nyugati szövetségesek terrorbombázásokat hajtottak végre Németország és Japán ellen, melyek sokszor rengeteg halálos áldozattal jártak, mint Drezda, Hamburg és Tokió esetében. A világháború végén két atombombát dobtak Japánra, ami több százezer ember szörnyű halálát eredményezte. A világháború során több népirtás is történt, de az áldozatok számát és az elkövetés módszerét illetően kiemelkedik a több millió zsidó származású ember életét követelő holokauszt. A világégés után a győztesek Európában a nürnbergi perben, míg a Távol-Keleten a tokiói perben háborús bűnösnek ítéltek német és japán vezetőket.

A világháborút a hadviselő felek többsége számára lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelország határait nyugatabbra tolták, és cserébe német területekkel kárpótolták az országot. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új világméretű konfliktus, a hidegháború korszaka kezdődött el.

Az 1914–1945 közötti időszakot egyesek a második harmincéves háború időszakának nevezik. Már 1946-ban Charles de Gaulle úgy nyilatkozott: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában”. Erről a teóriáról írt Sigmund Neumann könyvében, szerinte az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye. Hasonló szemléletben írt könyvet Ravasz István is.

Közvetett előzmények

Az első világháború következtében drámaian megváltozott Közép- és Kelet-Európa térképe. A meggyengült német és orosz nagyhatalmak között több független állam alakult, többségük, vagyis Lengyelország és a kisantant-államok a francia politika szövetségesének számítottak, azonban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása után nem akadt olyan hatalmi tényező, amely a német vagy az orosz (később szovjet) törekvéseket ellensúlyozta volna. Mivel az első világháborút követő forradalmi években a bolsevik típusú hatalomátvétel Oroszországon kívül kudarcot vallott, mintegy válaszként több ország közvéleménye jobbra tolódott. A húszas évek végétől és a harmincas évek elejétől kezdve a térség politikai és gazdasági válsággal sújtott országai sorra autoriterré váltak: vagy egyszemélyes, monarchikus diktatúrává (Jugoszlávia, Románia és Bulgária esetében ún. királydiktatúrává), vagy mérsékelten tekintélyelvű rendszerré (pl. Lengyelország).

Bár a pacifizmusnak rengeteg támogatója akadt, ugyanakkor több, a vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országban irredenta és revíziós irányzatokat képviselő pártok kerültek hatalmi pozícióba, élükön diktátorként viselkedő vezetőkkel. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát és elhitették országuk lakóival, hogy talpra állítják meggyengült országukat.

Benito Mussolini és Adolf Hitler

Az első ilyen diktátor a 20. század történetében az olasz Benito Mussolini volt. Noha Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, más győztesekhez képest viszonylag keveset nyert, és az olasz államhatalmat az 1920-as években jelentősen gyengítették a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az „új Római Birodalommá” akarta fejleszteni. A média befolyásolásával és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van, pedig a tények mást mutattak. A diktátor kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel ugyan, de egy időre megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez, és 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin–Róma tengely létrejöttét. Egy évvel később pedig csatlakoztak ahhoz az antikomintern paktumhoz, amelyet 1936-ban kötött meg Japán és Németország.

Az első világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárult ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Németország is romokban hevert a háború után: óriási infláció sújtotta az országot és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Hitler, a korábbi katona a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, rögtön elkezdve a Harmadik Birodalom fölépítését.[19] 1934-ben Hindenburg elnök halálával Hitleré lett a köztársasági elnöki cím is, aki nemsokára összevonta azt a kancellári szerepkörrel, ezzel ő lett a „Führer” (Vezér), hamarosan totális diktatúrát építve ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a német lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés, a „Lebensraum im Osten”. Így 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Ruhr-vidékre.

Az első világháború következményeként Oroszország kiesett a nagyhatalmak sorából. A bolsevik hatalomátvétel és a vele járó polgárháború óriási veszteségekkel járt, egyesek 13 millióra teszik a szocialista rend felépítésével járó emberveszteséget. A Szovjetunióban 1924-ben, Lenin halála után Sztálin vette át a hatalmat. Mivel ez a térség nyersanyagban gazdag, de iparilag és gazdaságilag is elmaradott volt, nagyszabású ipari beruházásokkal, erőltetett ütemben javarészt a falusi parasztság rovására hajtottak végre fejlesztéseket. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően a 20. század közepére a Szovjetunió jelentős ipari-gazdasági nagyhatalommá fejlődött. A háború során a sztálini diktatúra 1941-től került a nyugati szövetségesekkel egy oldalra, de néhány dologban emlékeztetett Hitler nemzetiszocialista Harmadik Birodalmára: Sztálin is bebörtönöztette és kivégeztette valós vagy vélt ellenségeit, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét, és ugyanúgy koncentrációs és munkatáborok hálózatát (Gulag) tartotta fenn. A sztálinizmus megítélése, a lenini politikához való viszonya, a nemzetiszocializmussal való párhuzamba állítása ugyanakkor mai napig történészviták tárgya.

Közvetlen előzmények

A Molotov-Ribbentrop-paktum által meghatározott érdekszférák Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot. Öt évvel később sikertelen puccsot hajtottak végre Manuel Azaña elnök ellen José Sanjurjo tábornok vezetésével. A csak részben sikeres puccskísérlet után kitört a spanyol polgárháború. A lázadó nacionalisták puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is. A köztársaságiak fegyvereket és önkénteseket kaptak a Szovjetuniótól, Mexikótól, a nemzetközi marxista mozgalomtól és a Nemzetközi Brigádoktól. A nacionalistákat támogatták a karlista és alfonzista monarchisták, a konzervatívok, a fasiszta falangisták és a legkonzervatívabb liberálisok, valamint Németország és Olaszország. A polgárháborút 1939-ben Francisco Franco vezetésével a nacionalisták nyerték meg. Egyes források szerint ez volt a második világháború főpróbája.

Benito Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét. Ennek egyik következménye volt, hogy 1935-ben megtámadta Etiópiát, és ezzel kitört az abesszíniai háború, amely egy évig tartott és olasz győzelmet eredményezett.

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a Szudéta-válság kirobbantása után, a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett. 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt.

Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére (lengyel-brit közös védelmi egyezmény és a francia-lengyel katonai szövetség).

Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában

Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka úgynevezett „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.

Az Egyesült Államokban az 1930-as években egy sor semlegességi törvényt fogadtak el. A Roosevelt vezette kormány azonban már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry).

A Távol-Keleten a Japán Birodalom folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták. 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939. május 12-én a Halhin-gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak, és szeptember 16-án fegyverszüneti megállapodást kötöttek.

Keleti front – Lengyelország megtámadása

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen ürügy egy átlátszó provokáció, a gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát. Ezzel az eseménnyel kitört a második világháború.

Az Egyesült Királyság és Franciaország már korábban megállapodott, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehszlovákia sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak, de kisebb összetűzéseken kívül nem történtek háborús cselekmények, ezért hívják ezt furcsa háborúnak (drôle de guerre).

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított területeket. Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött és hadserege megsemmisült. A német–szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek felosztották egymás között, és ezzel megszűnt a keleti front.

Átmeneti időszak

1940 júniusában, a Franciaország elleni hadművelet utolsó napján, a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, majd a román régiót, Besszarábiát. Eközben a német–szovjet diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés fokozatosan leállt, és a két állam elkezdte a háborús előkészületeket.

A Szovjetunió megtámadása

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941 elején jóváhagyták, és a Barbarossa kódnevet kapta. 1941. június 22-én három irányba indították el a támadást. Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb Észak Hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock Közép Hadseregcsoportja, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt Dél Hadseregcsoportja A támadás teljesen meglepte a szovjeteket, és csak június 29-én szólított fel a Népbiztosok Tanácsa és az SZKP Központi Bizottsága a fegyveres ellenállásra. Három hadseregcsoportot szerveztek meg: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati frontját.

Német villámháború a Szovjetunióban

A kezdetekben a németek mindhárom hadseregcsoportja jól haladt előre, emiatt a szovjetek a Sztálin-vonalhoz húzódtak vissza. Július 4-én megkezdődött a vonal áttörése, amely két hétig tartott. A siker után a német Észak Hadseregcsoport egészen Észtországig, a Közép Hadseregcsoport Vityebszkig, a Dél Hadseregcsoport a Dnyeszter vonaláig nyomult. A német Dél Hadseregcsoporthoz az olaszok mellett nemcsak a románok küldtek csapatokat, hanem a magyarok is. Magyarország az 1941. június 26-án történt kassai bombázás miatt lépett be a háborúba június 27-én a németek oldalán. A Dél és a Közép Hadseregcsoport a Pripjaty-mocsarakban harcoló szovjet egységeket bekerítették, és így egységes frontot tudtak létrehozni. Az Észak Hadseregcsoport eközben tovább haladt Leningrád felé, és augusztus 10-én a város külső védelmi gyűrűjét is megközelítette. A Névát szeptember elején érte el az ellenség, és szeptember 8-án megkezdték a város ostromát.

A Közép Hadseregcsoport augusztus végén elfoglalta Szmolenszket, így egy éket képezett az északi és a déli csoport között, ami a németek számára szükség volt a déliek felzárkózására, ezért Kijev bevételére a Közép Hadseregcsoportból páncélos egységeket csoportosítottak át a Dél Hadseregcsoportba. A várost szeptember 29-én vették birtokba a németek.

Kijev elestének másnapján Hitler kijelentette, hogy megindítják az utolsó rohamot a szovjet főváros, Moszkva ellen. Sorban foglalta el a német Közép Hadseregcsoport a környező szovjet városokat. Október 12-én elesett Kaluga, és két nappal később már 80 km-re voltak a fővárostól.

A moszkvai csata és Leningrád ostroma

1941. szeptember elejére a német Észak Hadseregcsoport elérte a Névát. Szeptember 25-én megkezdődött Leningrád ostroma. A leningrádiak felkészültek az ostromra: tankcsapdákat, védvonalakat építettek ki. November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még a halottakból is fogyasztottak az éhhalál elkerülése miatt.

1941 novemberében befagyott a város határában található Ladoga-tó, így megnyithattak egy a jégen át vezető hadtápvonalt az utánpótlásnak. Decemberben a szovjet hadsereg elfoglalta a Tyihvin vasúti csomópontot, melynek köszönhetően lerövidült a szállítás és nem utolsósorban rajta keresztül félmillió polgárt tudtak evakuálni. A tél elmúlta után a városban zöldségeket kezdtek termeszteni, így biztosítva az élelmiszert, de sikerült újraindítani a gyárak egy részét is. Leningrád 890 nap után, 1944. január 27-én szabadult ki végleg a Wehrmacht ostromgyűrűjéből.

1941. november 7-én a szovjet fővárosban nagyszabású katonai parádét tartottak, ahol Sztálin biztatta a csüggedőket és felhívta a figyelmet a közelgő német veszélyre – ekkor az ellenség már csak 50 km-re volt Moszkvától. A németek azonban ekkor megtorpantak, mivel az októberi esőzések nyomán sártengerré változott a környék. November 22-én még elfoglalták Klin városát, de pár hét múlva beköszöntött a kíméletlen orosz tél, és a hőmérséklet hamarosan –36 °C alá esett, amire nem készült fel a német hadsereg.

1941. december 5-én a szovjetek megkezdték a németek elleni támadásukat, mintegy 1000 kilométeres vonalban. A Vörös Hadsereg 1942. márciusig 100–250 kilométerre nyugatabbra hatolt, visszaszerezve több mint 10 000 települést. Ekkor azonban a támadás elakadt, és védekezésre rendezkedtek be.

Az 1942-es szovjet és német hadműveletek

1942 márciusában, miközben fokozatosan álltak át támadó harcmodorról a védekezőbe, a szovjet felső vezetők három kisebb offenzívát mégis terveztek. Az elsőnél Leningrád, a másodiknál Szmolenszk, míg a harmadiknál Harkov felszabadítása volt a cél. Ezekkel a harcászati műveletekkel azonban stratégiai hibát vétettek. Már a krími ellentámadáskor kudarcot vallott a Vörös Hadsereg, mivel a kezdeti sikerek után a németek teljesen kiszorították a honi hadsereget. A félszigeten egyedül Szevasztopol tartott ki több hónapig, de végül július elején befejeződött a város ostroma. A szovjetek legfőbb hadászati hibája a csapatok szárnyainak gyengesége volt. Ennek következtében a németek mindenhol visszaverték a támadásokat, és jelentős számú szovjet hadifoglyot ejtettek.

A németek a szovjet támadásokat visszaverve, 1942. június 28-án, Orjoltól délre megindították a Fall Blau hadműveletet. A német csapatok július 6-án elérték a Don folyót, de Voronyezs városánál elakadtak. A déli csapatok azonban nem ütköztek jelentős ellenállásba, így július 23-án elfoglalták Rosztov városát. Ekkor Hitler két csoportra bontotta a Dél Hadseregcsoportot. Az „A” csoportnak – szlovák és román csapatokkal – Rosztovtól délre kellett a szovjet erőket megsemmisíteni. A „B” csoportnak – olasz, román és magyar csapatokkal – a Don-kanyart kellett elfoglalnia, majd Sztálingrád felé a Volgáig előrenyomulnia.

1942. augusztus elején a Paulus vezette 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg a Volga felé tört előre, majd Paulus Sztálingrád elfoglalására kapott parancsot, míg egy másik csoportosítás a Kaukázus felé vette az irányt. Augusztus végére a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt is elfoglalták a német hegyivadászok. Azonban itt el is akadt a németek előrenyomulása.

A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál

Paulus 1942. augusztus 19-én adott parancsot Sztálingrád elfoglalására. A csata első szakaszában a németek jelentős területeket foglaltak el. Szeptember 22-én kettévágták a szovjet 62. hadsereget és kijutottak a Volgához. Ezután tovább harcoltak házról házra, míg november 11-én megindították az utolsó rohamot, amely nem lett sikeres. A szovjetek nyolc nappal később megkezdték az ellentámadást, és november 22-én bekerítették a német erőket (Uránusz hadművelet).

Hitler, miután értesült arról, hogy Paulus seregét bekerítették, Hoth páncélosait Sztálingrádhoz vezényelte, de a szovjet záron nem tudták átverekedni magukat (Wintersturm hadművelet). A bekerített német erőkhöz már csak légihídon lehetett utánpótlást eljuttatni, de a német repülőgépek zöme megsemmisült a szovjet légvédelem hatékonysága miatt, és így végül magukra maradtak, majd 1943. február 2-án megadták magukat.

A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is, majd az erős szovjet támadások következtében február 14-én Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja – miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadsereget – Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő német páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, és a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg erői azonban február közepére kimerültek, és a németek ellencsapásuk során, március elején visszafoglalták a várost. Belgorodnál azonban leállt a támadás, és mindkét fél védekező állásba rendezkedett be.

A kurszki csata

Miután 1943 márciusában a keleti fronton megszűnt a küzdelem, Hitler áprilisban utasítást adott a Kurszk melletti orosz kiszögellés megtámadására. A hadművelet – amely a „Citadella” fedőnevet kapta – megindítását kezdetben májusra tervezték, majd július elejére halasztották. Július 5-én észak felől a 9. hadsereg, dél felől a 4. páncéloshadsereg indította meg a támadást. Július 12-ig komoly sikereket értek el, de ekkorra kifulladt az offenzívájuk. Ezt kihasználva a szovjetek ellentámadást indítottak, és a németek belátták, hogy megbukott a hadművelet.

A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába kezdtek. A szovjet haderő augusztus 5-én elfoglalta Belgorodot, ezzel előttük lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé.

Belgorod elfoglalása után Harkov, majd Kijev felé törhettek előre. Eközben (augusztus 7-én) megkezdődött a harc Szmolenszk városáért. Októberben a város környékét is visszafoglalták, így már egészen Fehéroroszországig jutottak.

1943 októberében átszervezték a szovjet haderőt. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1–4. Ukrán Front elnevezést kapták. Az ezek alá rendelt hadtestek novemberre elvágták a Krímben állomásozó német alakulatokat, november 6-án ugyanis már Kijev is szovjet kézre került. A december 24-én kezdődött új offenzíva eredményeként az év utolsó napján Zsitomir is elesett.

A Szovjetunió felszabadítása

1944 első napjaiban a szovjetek Bergyicsev vasúti csomópontért harcoltak, amit hamar sikerült elfoglalniuk. Január folyamán elfoglalták Kirovográdot, és Cserkaszi körzetében jelentős német erőket kerítettek be. Március elejére a 2. Ukrán Front már a Tarnopol–Proszkurov-vonalat is elérte. Ekkor azonban komoly német ellenállásba ütköztek, és két hétig komoly harcok zajlottak a térségben, de a németek nem bírtak a Vörös Hadsereggel és visszavonultak. Ennek köszönhetően március 29-én a szovjetek elérték a Dnyesztert. Eközben a 3. Ukrán Front Nyikolajev és Odessza felé vette az irányt. Április 10-én elesett Odessza is, így a frontvonal már a román határnál húzódott.

A Bagratyion hadművelet 1944. június 22. – augusztus 29.

Északon Leningrád 890 napos ostrom után, 1944. január 27-én került újra szovjet kézre. Ezután a finnek visszaszorítására törekedett a szovjet sereg. Szeptemberben aláírták a finn–szovjet békeszerződést.

Április 8-án a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és az Andrej Jerjomenko vezette hadseregcsoport elsöprő erejű támadásának köszönhetően május elején Szevasztopol felszabadult. A megmaradt német erőket tengeren menekítették át Romániába.

Németország látva a közelgő szovjet inváziót úgy döntött, hogy megszállja Magyarországot és Romániát azért, hogy elkerülje ezekben az országokban egy esetleges németellenes csoport hatalomra kerülését. A magyarországi megszállást márciusra időzítették, de a romániai megszállásról lemondtak Ion Antonescu hatására. Magyarországra 1944. március 19-én hajnali 4 órakor indult meg a német támadás, és egy nap alatt elfoglalták az országot.

A finn határvidéki harcok közben a szovjet csapatok dél felé vonultak. Július 18-án elfoglalták Pszkovot, majd Észtországot is visszafoglalták. Lettországban pár héttel később a németeket a Rigai-öbölnél bekerítették, és szeptemberben ellentámadásba lendültek. A szovjeteknek vissza kellett vonulniuk, amíg meg nem érkezett az erősítés. Októberben ismét előretörtek, és ekkor a németek Északi Hadseregcsoportját Rigától nyugatra bekerítették.

A szovjetek legjelentősebb hadműveletére (Bagratyion hadművelet) 1944. június 22-én került sor,[98][99] amikor a német Középső Hadseregcsoport ellen megkezdték a támadást. Pár napos harcok után sikeresen áttörték a német erőket, majd megkezdték megállíthatatlan menetelésüket nyugat felé. Június 30-án átkeltek a Berezina folyón, július 8-án elfoglalták Baranavicsit, öt nappal később Vilniust.[98] Egy másik szovjet hadtest július 4-én elfoglalta Minszket, majd július 28-án Bresztet. Ezzel Fehéroroszország felszabadult.

Eközben Lvov környékén is harcok bontakoztak ki, és július végére a Vörös Hadsereg csapatai elfoglalták a várost, majd Sandomierz felé vonultak.

A németek kiűzése Magyarországról és Szlovákiából

Miután 1944 nyarán Románia átállt a szovjetekhez, a Vörös Hadsereg egy része Bulgária felé nyomult előre, egy másik csoportosítása a román erők hathatós támogatásával a Kárpátokon keresztül rátámadt Magyarországra. A hegységrendszer ezen része nem volt jelentősen megerősítve, így a szovjet–román csapatok gyorsan haladtak előre, és hamarosan, október 6-án, az újabb offenzíva keretében már Debrecent támadták. A németek a város környékén végrehajtott ellentámadás során kisebb sikereket értek el, de a szovjeteket nem tudták megállítani, és október 19-én az egész Tiszántúl szovjet megszállás alá került.

Eközben a magyar politikai életben is változások történtek. Románia mintájára Horthy Miklós magyar kormányzó október 15-én bejelentette, hogy fegyverszünetet köt a Szovjetunióval (kiugrási kísérlet). A németek és a velük szövetséges magyar politikai erők emiatt megbuktatták a kormányzót, és a Szálasi-kormány került az ország élére.

1944 novemberében a Belgrádot elfoglaló szovjet hadtest átkelt Apatinnál a Dunán. Ezután a szovjetek Budapest és a Balaton felé nyomultak előre, és összetalálkoztak a Debrecen felől érkező szovjet hadtestekkel. Decemberben a Vörös Hadsereg sikeresen körülzárta a magyar fővárost. Az itt lévő német és magyar erők csapdába estek, ezért többször megpróbáltak kitörni, kevés sikerrel. Az 51 napos ostrom után, 1945. február 13-án elfoglalták Budapestet a szovjetek. Az ostrom alatt és után a szovjet hadsereg több tízezer civil lakost hurcolt el a fővárosból és környékéről.

A németek 1945. március 6-án megindították az utolsó offenzívájukat a Balaton és a Dráva irányából a Duna felé. A szovjet túlerő miatt azonban csak a Velencei-tó keleti partjáig jutottak, és ezután megkezdték a visszavonulást. Március végén elesett Komárom, Szombathely, Kőszeg és Sopron. A hivatalos álláspont szerint április 4-én Nemesmedvesnél elhagyta az utolsó német katona Magyarország területét. A szocializmus idején Magyarországon ez a dátum ünnep volt, és a megszállás ellenére a felszabadulás napjának nevezték. 1985-ben derült ki, hogy maga a dátum sem volt igaz, hiszen április 13-án Pinkamindszentnél távozott magyar területről az utolsó német katona.

A magyarországi támadások előtt nem sokkal, 1944 őszén a Vörös Hadsereg elérte Kárpátalját, de a Kárpátokon nem tudtak áttörni. Ellenállt nekik a kiépített Árpád-vonal, ami miatt nem tudták időben támogatni az 1944 októberében elbukott szlovák nemzeti felkelést. Ez éppen abban a hónapban történt, amikor a szovjet alakulatok elérték Szlovákia határát. Itt azonban csak lassan tudtak nyugat felé törni, és a Magyarországon harcoló szovjet hadtestek sem tudtak segítséget nyújtani a budapesti ostrom miatt. Az ostrom után már gyorsan haladtak előre, a németek pedig sorra harc nélkül kiürítették a városokat. 1945 márciusában Issza Plijev tábornok sikeresen áttörte a Garamnál létesített német vonalakat, így megnyílt az út Pozsony felé. Jozef Tiso kormánya, látva a közelgő ellenséget, hamar elhagyta a fővárost. A szovjetek április 4-én foglalták el a szlovák fővárost.

A háború befejezése Európában

1944 augusztusára a szovjet csapatok a Visztula partjához értek. A lengyel ellenállás tudomást szerezvén erről úgy látta, hogy itt az ideje Varsó felszabadításának, és egyúttal bíztak abban, hogy a szovjetek támogatni fogják őket. Az ellenállók augusztustól október elejéig küzdöttek, de a szovjet segítség hiányában a németek eltiporták őket. Ezután a szovjetek támadásba lendültek és elfoglalták a romokban lévő egykori lengyel fővárost.

1945. január 12-én a Vörös Hadsereg megindította az offenzívát a középső arcvonalon. Ezzel egy időben a kelet-poroszországi német alakulatok lekötésére kisebb támadást hajtottak végre a szovjetek, Konsztantyin Rokosszovszkij hadseregtábornok vezetésével. A csapatok gyorsan haladtak előre. A déli csapatok január 20–25 között elfoglalták Krakkót, majd néhány nap múlva az auschwitzi koncentrációs tábort is. Ekkor szembesült a világ a náci rémtettekkel. A sziléziai iparvidéket komolyabb összecsapások nélkül, január 29-én foglalták el. Eközben északabbra a Georgij Zsukov marsall vezette csapatok benyomultak Brandenburg tartományba.

Februárban úgy vélték a katonai stratégák, hogy túl gyorsan haladnak nyugatra a déli és a középső csapatok, ezért az Oderánál megálltak, és várták a Kelet-Poroszország felől érkező szovjet csapatokat. Azonban az ottani sereg nem nyugat felé, hanem észak felé nyomult előre, hogy elvágja az ottani német erőket, így Pomerániában fennállt a lehetősége a német ellentámadásnak. A németek, látva a lehetőséget, február 13-án meg is támadták a szovjet csapatokat, de csak kisebb sikereket értek el, és hamarosan hátrálniuk kellett a szovjet túlerővel szemben.

Videó: Tízes lista

Elsődleges források:

• Antill, Peter. Stalingrad 1942. (angol nyelven). Osprey Publishing (2007). ISBN 1-84603-028-5
• Badsey, Stephen. Normandy 1944: Allied Landings and Breakout (angol nyelven). Osprey Publishing (1990). ISBN 0-85045-921-4
• Beevor, Antony. A második világháború. Gold Book, 768. o. (2013). ISBN 978-963-426-237-4
• Bilinsky, Yaroslav. Endgame in NATO’s Enlargement: The Baltic States and Ukraine. Greenwood Publishing Group (1999). ISBN 0-275-96363-2
• Biraben, Jean-Noël. Essai sur l’évolution démographique de l’U.R.S.S (francia nyelven). Osprey Publishing (1958)
• Bix, Herbert. Hirohito and the Making of Modern Japan (angol nyelven). HarperCollins (2001). ISBN 0060931302
• Blaxland, Gregory. Alexander’s Generals (the Italian Campaign 1944-1945). London: William Kimber & Co (1979). ISBN 0-7183-0386-5
• Bognár Zalán (2010). A magyar hadifoglyok ügye, sorsa 1947-ben – a párizsi békeszerződés és a parlamenti választások függvényében (PDF). AETAS 25. évf (1. szám), 131-143. o. (Hozzáférés ideje: 2015. augusztus 18.)
• Bond, Brian. Britain, France and Belgium, 1939–1940. London: Brassy’s (1990). ISBN 0-08-037700-9
• Bullock, Alan. Hitler: A Study in Tyranny (angol nyelven). London: Penguin Books (1962). ISBN 0-14-013564-2
• Chickering, Roger. A World at Total War: Global Conflict and the Politics of Destruction, 1937–1945. Cambridge University Press, 64. o. (2006). ISBN 0-275-98710-8

Hirmagazin.eu (Bognár Géza)