Habár az emberek általánosan a Himnusz költőjeként hivatkoznak Kölcsey Ferencre, arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy életen át dolgozott azért, hogy a nemzeti hagyományokat élővé tegye – fogalmazott az irodalomtörténész. Margócsy István kifejtette, Kölcseynek meg kellett állapítania, hogy korában az emberekben a nemzeti hagyományok iránt rendkívül csekély volt az érdeklődés, ezért szorgalmazta volna – ezzel a céllal született például Mohács című tanulmánya is –, hogy a mohácsi csatáról, mint a magyar történelem egyik legsúlyosabb eseményéről eleven emlékezet éljen.

„Azt óhajtotta volna, hogy a magyar kultúra a magyar nemzeti emlékezettel kerüljön szoros kapcsolatba, és ezt hiányolta a magyar irodalomból és az általános gondolkodásból is” – mondta. Margócsy István hozzátette, a költő hiányolta és fájlalta az eleven közösségi erőt, ezért szorgalmazta volna, hogy az irodalom oda hasson.

Kölcsey Ferenc bronzszobra Marton László alkotása Szatmárcsekén, a Művelődési Ház előtt. Az egykori Kölcsey-kúria helye ma történelmi emlékhely. Fotó: MTI/Balázs Attila

Tehetsége korán megmutatkozott

Kölcsey Ferenc 1790-ben született Sződemeteren (Szilágy megye). Szülei középbirtokos nemesek voltak, anyja erdélyi. Gyermekkorában himlő szövődményeként fellépő betegségben veszítette el fél szeme világát. Tizenegy évesen árván maradt. Sokat betegeskedő, törékeny testalkatú ember volt.

Tanulmányait Debrecenben, a református kollégiumban és a pesti egyetemen végezte (jogi tanulmányai mellett filozófiát is hallgatott 1808-tól). Írt és olvasott franciául, németül, görögül és latinul, de jogi felkészültsége is kiváló volt. Kölcsey tizennégy éven át tanult a Debreceni Református Kollégiumban, és már 16 éves korában elkezdett verseket írni, első szerzeményeit azonban megsemmisítette.

A költészet mellett rendkívül komoly filozófiai és irodalomteoretikus munkát végzett, kitűnő munkákat és tanulmányokat írt, amelyek évtizedekre meghatározták a nemzeti hagyományokat – mondta Margócsy István.

Érzékeny lelkületű volt

Az irodalomtörténész arról is beszélt, hogy Kölcsey verseiben rendkívül erőteljesen érződik a korai szentimentalizmus hatása, továbbá az egyéni boldogság és a nemzeti kiteljesülés irányában óhajtott hatni. „Rendkívül tépett lélek volt, mai szavakkal élve talán neurotikus alkatnak lehetne nevezni. Roppant magányos ember volt Kölcsey, megesett, hogy egy évig nem lépett ki a házából” – tette hozzá a professzor.

Rávilágított arra is, hogy a költőnek rendkívül ellentmondásos gesztusai is voltak, hiszen miközben az egyik legnagyobb magyar hazafi volt, fiatalkorában azon gondolkodott, hogy Amerikába vándorol. Hozzátette, lelkének tépettségét az is mutatja, hogy akkor keletkezett Vanitatum vanitas című verse, amikor a Himnuszt írta.

Korát jóval megelőzte

Kölcsey és Szemere Pál közösen indítottak egy folyóiratot, Élet és Literatura címmel, amely habár rövid életű volt, korát jóval megelőzte – mondta a professzor. A különböző cikkek folyamatosan kapcsolatban álltak egymással és folytonos megújulást kínáltak. A lapban jelent meg a Nemzeti hagyomány című tanulmány is, de vitairatok, esszék és egyéb szösszeneteknek is megjelenést biztosítottak. „Nagyon vegyes, de rendkívül erős koncepciót mutató folyóirat volt, tényleges hatása csak jóval később mutatkozott” – tette hozzá.

Kölcsey életét tulajdonképpen végigkísérte a magány, az irodalmi életben is csak néhány meghitt barátja volt, többekkel folyamatos konfliktusban állt, és akkor sem változott a helyzet, amikor politikai pályára lépett – mondta Margócsy István.

Politikai pályája

Kölcsey Ferencet 1829-ben választották Szatmár megye tiszteletbeli aljegyzőjévé, 1832-ben pedig megyei főjegyzővé, és ekkor lett országgyűlési követ is. Politikusként reformokat sürgetett: Erdély visszacsatolása mellett kampányolt, és szorgalmazta, hogy a latin helyett a magyar legyen a hivatalos nyelv. Politikai szerepe 1834-re az országgyűlésben kifejezetten erőteljessé vált, szónokként rendkívüli sikereket ért el, mégis 1835-ben lemondott országgyűlési követi tisztségéről.

Ezután már csak irodalommal foglalkozott, míg 1838. augusztus 24-én egy meghűlés következtében meghalt Szatmárcsekén. Kölcseyre valószínűleg mindig emlékezni fogunk, hiszen a Himnusszal örökre kőbe véste nevét.

Alkotmányosan 1989-ben ismerték el a Himnuszt 

A művet 1823-ban írta Kölcsey, és először az Aurora című folyóiratban jelent meg, csaknem kilenc évvel később, mígnem 1840-re már társasági esteken szavalták az ódát, amely Hymnus a’ Magyar nép zivataros századaiból címen jelent meg először.

1844-ben pályázatot írtak ki megzenésítésére, a nemes feladatot Erkel Ferenc zeneszerzőre, karmesterre bízták. Azonban, hogy hivatalosan is a magyarság imádságává válhasson a Himnusz, több mint százötven évet kellett várni. Igaz, 1903-ban az országgyűlés elfogadott egy törvényjavaslatot, amelynek értelmében a mű az egységes magyar nemzet himnuszává vált volna, azonban I. Ferenc József döntése értelmében a törvényjavaslat nem lépett hatályba.

Hivatalosan csak az 1989-es alkotmánymódosítás tartalmazza, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”.

„Roppant érdekes, hogy közösségi alkalmakkor működött, de hivatalosan nem volt kodifikálva, miközben a nemzeti ünnepek jelképei pedig igen” – vélekedett Margócsy István.

Kölcsey Ferenc: Himnusz. Eredeti kézirat, 1823, Országos Széchényi Könyvtár. Fotó: MTI/Ráfael Csaba

Értelmezni kellene a hétköznapokban is 

Magyarország himnusza radikálisan eltér más országok szimbolikus nemzeti énekétől vagy imájától – mondta a professzor –, és kiemelte, hogy a mű születésekor a romantikus nemzetpolitikai gondolkodásban erőteljesen tragikus világszemlélet uralkodott, Kölcsey pedig rendkívül érzékeny volt a tragikumra és a vallásos értelemben vett bűntudatra.

„Ezért írta ilyen pesszimisztikus hangulatban a verset, hiszen az azt sugallja, hogy az adott nemzet sorsa kizárólag Isten kegyelmétől, áldásától, szánalmától és megbocsátásától függ” – fogalmazott.

Hozzátette, tanulságosnak tartja, hogy a nemzeti büszkeség aktusaként egy bűntudatos és Isten kegyelmében bízó szöveg hangzik el, azonban ez csakis a 19. század hagyományait figyelembe véve érthető meg. Margócsy István megjegyezte, sokkal többet kellene foglalkoznunk a Himnusszal, hiszen paradoxnak nevezte, hogy a nemzeti ima, amely minden ünnepélyes alkalommal felhangzik, tényleges értelmezésével csak a szaktudomány foglalkozik, „a köztudat pedig kevéssé érzékeny arra, hogy mi fogalmazódott meg a nagyszerű és fantasztikus műben”.

Forrás: Hirado.hu