A fény és az alagút látványa népszerű felfogása lehet a halálnak, de egyre több beszámoló jelenik meg sok más furcsa élményről is.

2011-ben egy 57 éves szociális munkás férfi Angliában felvételt nyert a Southampton Általános Kórházba, miután munka közben összeesett. Az egészségügyi személyzet éppen az ágyékába történő katéter bevezetése közben volt, amikor megállt a szíve. Az oxigénellátás megszűnésével az agya szinte azonnal leállt. A férfi meghalt.

Ennek ellenére a férfi emlékszik arra, hogy mi történt ezután. A személyzet megragadta a külső automata defibrillátort, és a sokkológépet használták arra, hogy megpróbálják újraindítani a szívét. A férfi hallotta kétszer is, ahogy a gépi hang azt mondja, hogy „Sokkolni a beteget”. A két utasítás között felnézett egy idegen nőre, aki hátulról, a szoba sarkából integetett neki a mennyezet közelében. Csatlakozott hozzá, maga mögött hagyva tehetetlen testét. „Úgy éreztem, hogy ismer engem, azt éreztem, hogy bízhatok benne, és úgy éreztem, hogy okkal van ott, de nem tudtam, hogy mi volt az,” – idézte fel később a férfi. „A következő pillanatban odafönn voltam, miközben lenéztem magamra, az ápolóra és egy másik emberre, akinek kopasz volt a feje.”

A kórházi dokumentumok később igazolták az újraélesztő gép két szóbeli parancsát. A férfi leírása a szobában tartózkodó emberekről – azon embereké, akiket eszméletének elvesztése előtt nem láthatott – és a cseledeteikről is pontos volt. Olyan dolgokat írt le, melyek egy három perces időintervallumban történtek, mely idő alatt a mai biológiai tudásunk szerint nem lett volna szabad, hogy tudata legyen.

A férfi története – melyet egy tanulmány ismertetett a Resuscitation (újraélesztés) című folyóirat (1) – egy azon számos más beszámoló közül, amely kihívást jelent a halálközeli élményekkel kapcsolatos közvélekedés számára. Mostanáig a kutatók azt feltételezték, hogy amikor a szívverés megszűnik, és nem küldi a létfontosságú vért az emberi agyba, azonnal véget ér minden tudatosság. Ezen a ponton a személy gyakorlatilag halott – bár, ahogy a tudomány egyre többet tud meg a halálról, kezdjük megérteni, hogy bizonyos esetekben az állapot visszafordítható. Azok, akik visszatértek erről a rejtélyes helyről, gyakran éveken keresztül számoltak be az esemény során szerzett emlékeikről. Az orvosok többnyire a hallucinációk anekdotikus bizonyítékaiként utasították el ezeket, és a kutatók már nem szívesen ásták bele magukat a halálközeli élmények tanulmányozásába, mivel úgy tekintettek rá, mint ami kívül esik a tudományos felfedezésen.

De Sam Parnia, egy kritikus belgyógyász orvos, a Stony Brook University School of Medicine újraélesztési kutatásának igazgatója New Yorkban, valamint 17 kollégája az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság számos intézményéből szerették volna megszüntetni azon feltételezéseket, hogy az emberek mit, vagy mit nem tapasztaltak a saját halálos ágyukon. Úgy gondolják, hogy lehetőség van összegyűjteni a tudományos adatokat azokról a bizonyos utolsó pillanatokról. Négy éven keresztül elemeztek több mint 2000 szívmegállásos eseményt – azokat a pillanatokat, amikor a betegek szíve megáll, és hivatalosan halottak.

Ezen páciensek 16 százalékát az orvosok képesek voltak visszahozni a halálból, és Parnia a munkatársaival közülük 101-et, körülbelül az egyharmadukat meg is tudta interjúvolni. „A cél az volt, hogy először is megpróbáljuk megérteni, mi a halállal kapcsolatos szellemi és kognitív tapasztalatuk.” – mondta Parnia. Aztán ha voltak olyan emberek, akik azt állították, hogy hallási és vizuális tudatossággal rendelkeztek a halál pillanatában, megnéztük, hogy képesek vagyunk-e meghatározni, hogy valóban tudatosak voltak-e.”

A halál hét íze

A fent leírt férfiről kiderült, hogy nem az egyetlen beteg, akinek voltak bizonyos emlékei a saját haláláról. A vizsgálatban résztvevők közel 50 százaléka fel tudott idézni valamit, de az említett férfivel és egy másik nővel ellentétben, akinek testenkívüli beszámolója nem ellenőrizhető kívülről, a többi beteg tapasztalatai láthatóan nem köthetők konkrét eseményekhez, melyekre a haláluk időpontjában került sor.

Ehelyett álomszerű vagy hallucinációs történésekről számoltak be, melyeket Parnia és szerzőtársai hét fő téma szerint soroltak be. „Ezek többsége nem volt következetes ahhoz, amit ‘halálközeli’ tapasztalatnak neveznek,” – mondta Parnia. „Úgy tűnik, hogy a halál mentális megtapasztalása sokkal szélesebb, mint ahogy azt a múltban feltételeztük.”

A hét téma a következő volt:

Félelem
Állatok vagy növények látása
Ragyogó fény
Erőszak és üldözés
Déjá vu
Család látása
A szívmegállás utáni események előhívása

Ezek a szellemi élmények a félelmetes és a boldog érzés között változóak voltak. Voltak például, akik félelem érzésről vagy üldözés miatti szenvedésről számoltak be. „El kellett mennem egy ünnepségre, …és volt egy szertartás, ahol megégettem magam,” – emlékezett egy páciens. „Négy férfi volt velem, és amelyik feküdt meghallhatott… Láttam férfiakat koporsóban, akiket függőlegesen temettek el.” Egy másik emlékezett, hogy „húzta a víz a mélybe”, míg egy másiknak „azt mondták, hogy meg fogok halni, és a leggyorsabb módja az, hogy a legrövidebb szót kell mondanom, amire emlékszem.”

Mások azonban ellenkező érzéseket tapasztaltak meg, 22 százalékuk a „béke vagy kellemesség érzéséről” számolt be. Egyesek élő dolgokat láttak: „Minden növény, nincsenek virágok”, vagy „oroszlánok és tigrisek”, míg mások „ragyogó fényben” sütkéreztek, vagy pedig újra együtt voltak a családjukkal. Néhányuk eközben egy erős déjá vu érzésről számolt be: „Úgy éreztem, hogy tudtam, hogy az emberek mit fognak csinálni, mielőtt megtették volna”. Fokozott érzékek, az idő múlásának egy torz felfogása, és a testtől való elkülönülés érzése közösek voltak, ahogy a túlélők beszámoltak az élményeikről.

Bár „határozottan világos, hogy az emberek rendelkeznek tapasztalatokkal abból az időből, amikor halottak”, Parnia szerint az egyének döntése arról, hogyan értelmezzék ezeket a tapasztalatokat, teljes mértékben függ az ő hátterüktől és a már meglévő meggyőződésüktől. Valaki talán Indiában visszatér a halálból, és azt mondja, látta Krishnát, míg valaki az amerikai középnyugaton ugyanazt átélve azt mondja, hogy látta Istent. „Ha egy férfi a fiának azt mondja középnyugaton, hogy ‘Amikor meghalsz, meg fogod látni Jézust, és ő tele lesz szeretettel és együttérzéssel,’ akkor természetesen azt fogja látni,” – mondja Parnia. „Vissza fog jönni, és azt fogja mondani, hogy ‘Ó apa, igazad volt, egyértelműen Jézust láttam!” De vajon bárki közülünk felismerné-e Jézust vagy Istent? Nem tudod, hogy mi Isten. Én sem tudom, mi az. Azon kívül, hogy egy férfi fehér szakállal, ami csak egy kép.

„Mindezek a dolgok – mi a lélek, mi a menny és a pokol – fogalmam sincs, mit jelentenek, és talán több ezer értelmezése lehet az alapján, hogy hová születtél és milyen a háttered,” – folytatta. „Fontos, hogy elmozduljunk a vallásos tanítások birodalmából az objektivitásba.”

Gyakori esetek

A csapat eddig azt tárta fel, hogy nem mondható meg, hogy valaki nagy valószínűséggel miért emlékszik valamire a halálából, és hiányosak a magyarázatok, hogy egyesek miért tapasztalnak rémisztő forgatókönyvet, míg mások eufórikusat. Parnia arra is rámutat, hogy nagyon valószínű, hogy sokkal több embernek vannak halálközeli élményei, mint ahogy azt a tanulmány számai tükrözik. Sok embernél az emlékek szinte biztosan törlődnek a szívmegállás után bekövetkező agyi duzzanat hatására, vagy a kórházban beadott erős nyugtatók következtében. Még akkor is, ha az emberek nem emlékeznek egyértelműen a halál megtapasztalására, az mégis érinti őket tudatalatti szinten. Parnia azt feltételezi, hogy ez segíthet megmagyarázni a szívmegálláson átesett betegek vadul különböző reakcióit a gyógyulásukat követően: néhányuk már nem fél a haláltól, és az élet egy önzetlenebb megközelítését fogadja el, míg másoknál poszttraumás stressz szindróma fejlődik ki.

Parnia és kollégái követéses vizsgálatokat terveznek, hogy megpróbáljanak választ találni ezekre a kérdésekre. Azt is remélik, hogy munkájuk segít kiszélesíteni a beszélgetést a halálról, és áttörni a vallásos vagy szkeptikus álláspont határait. Úgy hiszik, hogy a halált ugyanúgy tudományos témaként kell kezelni, mint bármi mást. „Bárki, aki viszonylag objektív gondolkodású egyetért abban, hogy ez olyan dolog, amit továbbra is vizsgálni kell,” – mondta Parnia. „Megvannak hozzá az eszközeink és a technológiánk. Itt az idő, hogy megtegyük.”

(1) – http://www.resuscitationjournal.com/article/S0300-9572(14)00739-4/abstract

BBC, Debmédia

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!