Image default
Publikációk

A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE 5. rész

gorog filozofia

 3. A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

3.1. Bevezetés

3.1.1. A görög-római filozófia történetének felosztása

A görög-római filozófia történet két nagy korszak keretében adható elő. Az első korszak, amely Aristoteles haláláig azaz Kr.e. 322-ig tart, magában foglalja a görög filozófia történetét kezdve a praesokratikusokkal, a második korszak pedig, amely a Kr.u. V-ik századdal ér véget, a hellenisztikus-római filozófia történetét foglalja magában. A görög-római filozófia történetének ily két nagy korszak keretében való előadása egészen önkényt, a dolog természetéből adódik s innen, hogy ebben a kiválóbb filozófiatörténészek mind megegyeznek egymással, kezdve Ch.A. Brandis-sal egészen a mai történetírókig.

A két korszak filozófiája aránylag igen élesen külömbözik és válik el egymástól. Az els ő korszakban az öntudatos, nemzeti görög szellem bontakozik ki a maga teljes pompájában s a filozófia szinte teljesen a görög míveltség befolyása alatt áll. Itt még a magával szemben minden más népet barbárnak tartó görög ember keres feleletet a maga lelkének kielégítésére, legyen szó akár a teoretikus akár az ú.n. praktikus filozófia problémáiról. Egészen más a helyzet a hellenisztikus-római filozófia korszakában. A hellenisztikus kultúra immár nem szorítkozik a görög államok területére, hanem szerte terjed mindenütt a Közép-tenger egész vidékén és otthonra lel mindenütt, ahol az olajfa virágzik. Ezeknek a vidékeknek kultúráját, azoknak elemeit a maga ölébe gyűjti és a maga elemeinek sorába iktatja. Innen van merőben eklektikus jellege: ősgörög elemek mellett ott találjuk Kelet misztikus és mágikus tanainak egész seregét. Azt mondhatnók, hogy a hellenisztikus filozófia úgy aránylik a görög filozófiához, mint a hellenisztikus kultúra hordozója és kifejezője, a koiné dialektos, a klasszikus görög nyelvhez: amíg a görög filozófia merőben a görög szellem mélyérő l fakad, addig a hellenisztikus bölcselet éppen úgy merít a keleti, ázsiai népek gondolkozásából, mint a koiné dialektos a külömböző keleti és ázsiai népek nyelvéből. Innen e bölcselet internationalis jellege s hatása annak a kornak minden népére.

A másik nagy külömbség, amely a szóban forgó két nagy korszak filozófiáját egymástól elválasztja, a következ ő: amíg az első korszak görög gondolkozásában minden filozófus időben, kevés kivétellel, a bölcselet egyes nagy kérdéseivel elmélkedés okából – theoriés heneken – foglalkozott, amint ezt már Herodotos Kroisos király által mondatja, addig a hellenisztikus korszak filozófiájának minden bölcselője – ismét csak egy pár férfiú, például Plotinos kivételével – pusztán eszköznek tekintette, amely alkalmas arra, hogy a boldog életre vezessen el minket. A görög korszakban a filozófia, mint filozófia éppen azáltal külömbözött minden más ismerettől, hogy soha sem hasznáért és eredményeiért, hanem kizárólag önmagáért és az elmélkedés okából míveltetett. Ez a korszak a filozófia méltóságát és értékét éppen az ő haszon-talanságában látta. A hellenisztikus korszak ezzel szemben a filozófiát a morális és vallási spekulációk szolgálatába állította. Herakleitos, Parmenides, Demokritos, Platon, Aristoteles a filozófiától csak a lét magyarázatát várta; az Aristoteles után következő hellenisztikus bölcselet ezzel szemben a boldogságnak és a helyes életfolytatásnak kérdését állította előtérbe s majd kés őbb a vallásos szünkretizmus idején, a keleti misztériumok vallásos-mágikus elemeit olvasztotta magába s a kor vallásos sóvárgásának igyekezett eleget tenni. Ha nem félnénk a dolgok kiélezésétől, azt mondhatnók, hogy amíg a görög filozófiában maga a görög szellem jutott öntudatára addig a hellenisztikus bölcseletben ez az öntudat ismét elhalványult. Amott az eszme szabott utat és árasztott fényt; emítt az élet kényszere ösztökélt és borított árnyat a lelkekre.

Maga az első korszak, a görög filozófia korszaka is több, egymástól elütő korszakra osztható. A görög bölcselet kezdetén mintegy másfél száz éven át a Kosmos, a természet, a physis állott az érdeklődés középpontjában, amiért bátran nevezhetjük azt a görög filozófia kosmológiai korszakának (körülbelül Kr.e. 600 – 450-ig). A 2-ik korszakban a vizsgálódók figyelme a természettől elfordulva az ember, az anthropos felé fordítja tekintetét és az embert teszi a filozófia problémájává. Ezt az id őt nevezzük a görög bölcselet antropologiai korszakának. Ide tartozik a sofisták és a Sokrates tanítása. A korszak Sokrates halálával ér véget s előkészít a görög bölcselet virágkorára. Ezt a korszakot, amelynek pompája és gazdagsága a szellem történetében páratlan, bátran nevezhetjük – Windelband kifejezésével élve – a szisztematikus bölcselet korszakának, mert benne a nagy rendszerek: Demokritos, Platon és Aristoteles rendszerei uralkodnak.

Természetes, hogy ez a felosztás is, mint a szellemtörténetben minden felosztás, történjék az bárminő alapon, skematikus marad, mert a szellem tevékenységének finom szálai a gondolkozás egész folyamán láthatatlanul kapcsolják össze jelentkezéseinek minden alakulását.

3.1.2. A görög filozófia történetének forrásai

Ebben a paragrafusban azokról a forrásokról akarunk röviden áttekintést adni, amelyekből a görög filozófiára vonatkozó értesüléseinket szerezhetjük. A dolog természeténél fogva itt csak a fő forrásokra hívhatjuk fel a figyelmet.

Ezek a források önkényt két csoportra oszlanak: az első csoportba tartoznak az egyes bölcselőknek reánk maradt művei; ezt a csoportot nevezhetjük a közvetlen források (Deussen) csoportjának; a második csoportot azok a feljegyzések és közlések alkotják, amelyek az egyes filozófusok életére, munkásságára és műveire vonatkozólag azokban a m űvekben találhatók, amelyek az egyes bölcselők vagy bölcseleti iskolák működését és tanítását igyekeznek lehetőleg hűen és pontosan összeállítani. Ebbe a csoportba tartoznak azonban azok a töredékek és megjegyzések, kritikai észrevételek is, amelyeket a külömböző görög vagy latin írók külömböző munkáiban a görög bölcselők életére és tanára vagy azok egyesz részleteire vonatkozóan találunk. A források ezen második csoportját a közvetett források csoportjának nevezhetjük.

Ami a Sokrates előtti görög filozófiát illeti, e kor bölcselőinek egyetlen műve sem maradt reánk a maga eredeti formájában és teljességében, hanem csak rövidebb- hosszabb töredékekben, amelyeket a közvetett csoportba osztott művekben találhatunk meg. – Sokrates-r ől pedig egyenesen tudjuk, hogy nem írt egyetlen művet sem. A filozófiatörténet, ső t a szellem történetének kiaknázhatatlan kincsesbányái azonban a Platon dialógusai, amelyek – úgy látszik – teljes számban maradtak reánk és élénk fényt vetnek a görög filozófia előző korszakainak életére és gondolkozására is. Amint látni fogjuk, Sokrates tanát és személyiségét az ő dialógusai alapján ismerjük. Az emberi szellem örök életű dokumentumai Aristoteles munkái is, amelyeknek az előtte élő bölcselők tanának megismerése szempontjából is nagy értéket kell tulajdonítanunk. Rendes szokása volt u.i. Aristoteles-nek, hogy a bölcseleti kérdések tárgyalásánál a fejtegetések és megoldások történeti vázlatát előre bocsátotta s ennek során a felmerült nevezetesebb tanokat is előadta. Ily módon sok előtte élt és tanított görög filozófus tanát hagyományozta reánk.

A stoikus bölcselők iskolájához tartozó gondolkozók közül a következőknek művei maradtak reánk: a Seneca művei (Kr.u. 3-65), az Epiktetos (Kr.u. 94 körül) és a Marcus Aurelius császár munkái. – Az Epikuros munkái közül bírjuk a Diogenes Laertius mű ve X. könyvében közlött „kuriai doxai”-t, azaz Epikuros alaptanait, leveleit és „Peri physeos” c. művének egyes töredékeit; az egész epikureismusra nézve fontos és a maga hatásaiban is igen előkelő helyet foglal el Lucretius Caro „De rerum natura” c. filozófiai költeménye, amely különösen a francia szellem kialakítására volt befolyással. – A skepticismus filozófiájának ismeretére nélkülözhetetlenek Sextus Empiricus feljegyzései (Kr.u. 200 körül). – Az eklekticismus tanát és szellemét világosan s hűen tükrözik vissza Cicero filozófiai művei. – Az alexandriai bölcselet dokumentumául a Philo Judaeus munkái tekintendők. – Az új-platonismus filozófiájának alapokmánya Plotinos Enneades-e.

A közvetett források csoportját azok a feljegyzések és megjegyzések képezik, amelyekkel az egyes filozófusok életére és tanítására vonatkozóan a külömböző szerzők műveiben szétszórtan vagy kisebb-nagyobb összefüggésben találkozunk. Ide tartoznak azok a művek is, amelyek egyes iskolák tanát és bölcselők nézeteit igyekeznek hűséggel egybe állítani.

A nagy rendszerek alkotóinak Demokritos- nak, Platon-nak, de főképpen Aristoteles-nek műveiben s a későbbi hellenisztikus-római bölcselőknél is gyakran találkozunk olyan feljegyzésekkel, amelyek nagyobb részt a Sokrates elő tt volt filozófusok életére és tanára vonatkoznak. Természetes, hogy ezek a feljegyzések, amelyek gyakran nem állanak csak 2-3 sorból, csupán nagy óvatossággal és körültekintő kritikával használhatók, mert sokszor nem a hivatkozott gondolkozónak, hanem az idéző írónak, illetve bölcselőnek nézetét fejezik ki, főleg akkor, ha az idéző író nézetének megerősítésére és támogatására idéztetik. Az ilyen fajta írók sorából ki kell emelnünk a következőket: Gellius Noctes atticae c. mű vét (Kr.u. 150 körül), amely egész Európában nagy olvasottságnak örvendett a klasszikus míveltségű ek körében, továbbá Johannes Stobaeus műveit (Kr.u. 500 körül) – „Anthologion seu sermones” és „Eklogoi physikoi kai éthikai” – Alexandriai Kelemen „Strómateis” – „Szőnyegek” c. művét (Kr.u. 200 körül) és végül Suidas lexiconját (Kr.u. 1000 körül).

A közvetlen források csoportjába tartoznak azok a mívek is, amelyek az egyes filozófusok vagy filozófiai iskolák nézeteit igyekezvén összeállítani, a filozófiatörténet kezdetéül tekinthetők. Ide tartoznak az ú.n. doxographusok és biographusok: a doxographusok az egyes vélemények vagy dogmák előadására vállalkoztak, a biographusok mívei pedig az egyes filozófusok életére vonatkozó feljegyzéseket tartalmaznak. A görög doxographusok iratait összegyűjtötte és kiadta Diels Doxographi graeci c. mű vében (Berlin 1879.), aki a Sokrates előtt volt görög filozófia töredékeit is összegyűjtötte és példás módon közzé adta Die Fragmente der Vorsokratiker c. könyvében (2. kiadás Berlin 1906-7).

A doxographiai módszernek legkíválóbb alkalmazója, Aristoteles-nek tanítványa, Theophrastos volt 18 könyből álló „Physikai doxai” c. művével, amely ugyan nem maradt reánk, de amelynek töredékeivel találkozunk – amint ezt Diels említett művében kimutatta – a Cicero, Stobaeus, Hypolytos stb. műveiben.

A biographikus munkák közül legelső sorban említendők Xenophon művei Sokrates-ről, „Apomnémoneumata Sokratous” – Megemlékezések Sokrates-ről – és bizonyos tekintetben a „Symposion” is. Legterjedelmesebb és leggondosabb ily nemű munka a Diogenes Laertius (Kr.u. 220 körül) „Peri bión dogmatón kai apophthedmatón tón en philosophia eudokimésantón” c. munkája, amely 10 könyből áll; ezek közül az I-VII. könyv foglalkozik az ion filozófusokkal, Sokrates-szel és tanítványaival, Platon-nal, az akadémikusokkal, Aristoteles-szel és a peripatetikusokkal, a kynikusokkal, és stoikusokkal, a 8-ik könyv Pythagoras-szal és követőivel, a 9-ik Herakleitos-szal, az eleatákkal, atomistákkal, skeptikusokkal, és végül a 10-ik könyv Epikuros -szal. – Hogy Diogenes Laertius-nak mely művek voltak forrásai? – erre a kérdésre biztos feleletet ma nem tudunk adni. Annyi bizonyos, hogy minden eredetiség és történeti érzék híjján van.

3.1.3. A görög filozófia történetének irodalma

A görög filozófia történetének tudományos mívelése tulajdonképpen csak a XIX-ik században veszi kezdetét, amikor Schleiermacher a klasszikus filológia módszerével és e tudomány eredményeinek felhasználásával új korszakot nyit meg a filozófia törénetének irodalmában. Tevékenysége főként Platon iratainak tanulmányozására irányul: a dialógusoknak tőle eredő fordítása nem csekély mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a figyelem a görög filozófia forrásszerű tanulmányozására és a görög szellem megértésére irányuljon. Platon tanításán kívül tüzetesen foglalkozott a görög filozófia más alakjainak munkásságával is, így a Herakleitos és Anaximandros bölcseletével. Az ő nyomán azután, a történeti kutatás a filologiai módszer és az ú.n. „magasabb kritika” segítségével mind nagyobb mértékben és mind eredményesebben fordult a görög filozófia megismerése felé.

Az első tudományos görög filozófiatörténet is ennek a történeti és kritikai módszernek szemmeltartásával jött létre: Ch.A. Brandis „Handbuch der Geschichte der griechisch -römischen Philosophie” c. műve ez, amely 2 kötetben jelent meg (Berlin 1835- 60.) és történeti érzékkel, filologiai tudással, elegáns, világos nyelven íratván, ma is a számottevő művek sorában említendő.

Brandis munkáját nemsokára túlszárnyalja és a görög filozófia történetének mind a mai napig igazi standard work -je Zellernek, „Die Philosophie der Griechen” c. mű ve, amely először 3 kötetben jelent meg 1844-1952 évek között Tübingben; azóta már sok átdolgozásban és több kiadásban látott ismét napvilágot. A 2-ik kiadás már 5 kötetben jelent meg 1859-1868 években. Azóta a nagy mű egyes kötetei külömböző szakférfiak átdolgozásában, külömböző időszakokban és években jelentek meg. Igaz ugyan, hogy ez a hatalmas anyagot és tudást felölelő munka nem mindenben felel meg egy ideális filozófiatörténet követelményeinek; de az is tagadhatatlan, hogy minden további kutatásnak számolnia kell Zeller művével, amelynek alapvető jelentősége minden vitán felül áll.

Meg kell emlékeznünk W. Windelband-nak m űvéről, amely a szerző minden jeles tulajdonságával dicsekedik: „Geschichte der alten Philosophie”, amelynek 1-ső kiadása 1888-ban jelent meg s azóta számtalan új kiadást ért el. A 4-ik kiadás A. Goedeckemeyer átdolgozásában jelent meg (München 1923). – A szellemtörténet követelményeit szem elő tt tartó munka a Th. Gomperz könyve: „Griechische Denker”, amely mű 3 kötetben jelent meg 1896-1909 években. Gomperz könyve tele finom megállapításokkal, egyes írók műveinek mélyre hatoló elemzésével, sokszor meglepő összehasonlításokkal; gyakran túlhajtott analogizálásai azonban óvatosságra intenek. – R. Rönigswald „Die Philosophie des Altertums” c. műve (München 1917) voltaképpen problématörténeti és systematikus kutatásokat foglal magában; éppen ezért, jóllehet fejtegetései figyelmet érdemelnek, kezdő embernek nem valók. – Nagy tudással és világos nyelven van írva K. Joel könyve: „Geschichte der antiken Philosophie” c. alatt (1. kötet megjelent 1921-ben Tübingenben és a görög filozófia történetének Platonig terjedő részét foglalja magában; 2-ik kötete nem jelent meg) kár, hogy a sok systematikai és typologizáló részlet megzavarja a mű történeti tisztaságát.

A kisebb terjedelmű munkák közül említsük meg mindenek előtt a Zeller világos és pontos munkácskáját: „Grundriss der Geschichte der griechischen Philosophie” (1-ső kiadás 1883-ban, 10-ik kiadás Lortzing átdolgozásában 1911-ben). Nagyon világos és az újabb kutatásokat ügyesen érvényesítő munka az E. Hoffmann-é: „Die griechische Philosophie von Thales bis Platon (Leipzig-Berlin 1921).

Aki behatóan foglalkozik a görög filozófia történetével, az nem nélkülözheti Überweg-Heinze: „Grundriss der Geschichte der Philosophie” c. nagy munkáját, amely az egyes filozófusok életének és munkásságának teljes bibliografiáját nyújtja. Az 1-ső kötet „Die Philosophie des Altertums” címet viseli s az egész görög-római bölcselet történetét foglalja magában. E kötet 12-ik kiadása a Karl Praechter átdolgozásában jelent meg (Berlin 1926). – P. Deussen művéről már az előző §-ban szólottunk.

A görög és a latin nyelvben jártasok számára ajánlatos Ritter és Preller „Historia philosophiae graeco-romanae ex fontium locis contexta” (az 1-ső kiadás 1836-ban jelent meg, a 9-ik kiadás 1913-ban). Ez a munka a görög és római bölcselet történetét a görög és latin eredeti szöveg és fogalmazás szerint és azok magyarázatával állította össze.

A francia nyelven írott munkák közül ki kell emelnünk Émile Bréhier munkáját, amely „Histoire de la Philosophie” c. alatt jelent meg 3 kötetben; az első kötet foglalkozik elegáns és világos előadásban az antik és a középkori filozófia történetével. Az angol nyelvű munkák sorában legels ő helyen áll J. Burnet „Greak Philosophy from Thales to Plato” (London 1914) . A görög filozófia egyetemes történetét nyújtja W.T. Stace: „A Critical History of Greek Philosophy” (London 1920). Továbbá A.H. Armstrong: „An Introduction to Ancient Philosophy” (London 1917).

Jóllehet magyar nyelven már 1833-ban megjelent kibédi Péterfi Károly „Filozófusok és filozófia historiája” c. művének 1. része (Maros Vásárhely), amely a filozófia történetét Orpheus-tól Simplicius-ig, Kr.e. 1250-től Kr.u. 550. évig adja elő , mind máig csak a Halasy-Nagy József „Az antik filozófia” c. munkája (Budapest 1934) jőhet figyelembe a komoly tanulmányozásnál. A könyv a miletoszi természetfilozófusok tanának előadásával kezdődik és Szent Ágoston bölcseletének fejtegetésével végződik.

3.2. A görög gondolkozás kezdetei és a praesokratikusok

3.2.1. Homeros és Hesiodos kozmogóniai nézetei

A görög filozófia kezdetei kétség kívül éppen úgy a mitológiai és közelebbr ől a mythikus kozmológia körében keresendők, amiként minden nép gondolkozásának kezdeteit ebben a körben találhatjuk meg. A világ gazdag változatosságán elámuló és a természet sokféle jelensége előtt csodálkozással eltelt ember önkényt teszi fel magának a kérdést: mi ez a világ? – ki vagy mi teremtette azt? – ki uralkodik e világ és az emberek felett? Mindezekre a kérdésekre pedig a mythos-képző fantázia ad feleletet úgy, hogy az emberi lélek előtt felvetődő kérdésre nem az ész és az értelem adja az első s a kérdezősködőt kielégítő felvilágosítást, hanem a lélek tudattalan mélyéből feltörő képzelő er ő, amely a maga képeivel és szimbólumaival mythosokat alkot és fűz össze. Ez a mythos-képző fantázia a kezdetleges vallási képeknek is ki nem fogyatkozó forrása, de helytelenül fognók fel a dolgot, hogyha annak működését pusztán a vallásos jelenségek körére szorítanók. Sőt ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy a mythosoknak vannak vallásos elemei is, de ezek nem merítik ki működésének egész területét, mert a mythosok általában minden kérdésre feleletet keresnek, amelyet a még érzékisége körébe zárt ember magának felad. Egyfel ől ott vannak a világ eredetére és jelenségeinek magyarázatára vonatkozó kérdések s feleletek, – ezt az anyagot a kosmogoniák ölelik fel, amelyek az emberre vonatkozó kérdéseket és feleleteket is magukban foglalják; másfelől ott vannak a világ teremtőjére vagy teremtőire vonatkozó kérdések s az ezekre adott feleletek, – ezeket az ú.n. theogoniák-ban találjuk meg, mindazokkal az elemekkel együtt, amelyek az emberfeletti lényekre vonatkozóan akarnak felvilágosítást adni a tudattalan mélyéből felbukkanó képek segítségével.

Ezekben a mitológiai alkotásokban a spekulációnak még semmiféle nyoma nincs; kár volna tehát a magunk gondolkozását vetíteni reá ezekre a mindig mély értelmű képekre és képsorozatokra. Az emberi gondolkozás gyökerei kétség kívül ezeknek az alkotásoknak mélységeibe nyúlanak alá anélkül azonban, hogy ezek az alkotások bárminő logikai kategoriának uralma alatt állanának. Nem is állhatnak ilyen logikai kategoriák uralma alatt, mert a mythos-alkotó lélek mindazt, amit mi képnek és symbolumnak tekintünk, valóságul állítja maga elé.

Ilyen kosmogoniák, a világ keletkezéséről szóló tanok, amelyekkel karöltve jártak a theogoniák, az istenek keletkezéséről szóló elbeszélések, bizonyosan nagy számban keletkeztek görög talajon is, de hogy ezek a maguk eredeti, reflexió-mentes alakjukban milyenek lehettek? – erre a kérdésre ma már feleletet adni nem tudunk. A görög filozófia történetének szempontjait tartva szemünk elő tt, meg kell elégednünk azzal, hogy röviden azokra a kozmogóniai és theogóniai elemekre mutatunk reá, amelyekkel Homeros és Hesiodos műveiben találkozunk.

Herodotos feljegyzése szerint (11.53) az első görög theogoniák szerzői Homeros és Hesiodos voltak. Homeros felfogása szerint Okeanos volt minden isten eredete, de belőle eredt minden víz, amely van, minden csillag, maga Helios is. Hogy ezek a belő le ered ő istenek maguk is merőben emberi vonásokkal bírtak, ez az antropomorfistikus világszemléletnek ebben a korszakában természetes: az a theogónia és kozmogónia is minden ízében a mythosteremtő fantázia alkotása. Éppen ezért ezekben az alkotásokban a reflexiónak semmi nyoma sincs. A reflexió csak akkor lépik elő ezekben az alkotásokban, amikor a miletosi filozófusok s elsősorban Thales, a vizet általában nem mint megszemélyesített hatalmat, hanem mint önálló és egyetlen elemet teszi mindennek forrásává és alapjává.

Hesiodos kozmogóniája már mintha a reflexiónak halvány vonásait tüntetné fel. Mindenek előtt volt és létezett a Khaos, amely ismét csak egy mitológiai alak, utána állott elő a széles mellű Gaia azaz a Föld, amely mindennek biztos székhelye mindörökre, majd a sötét Tartaros a széles útú Földnek egy szakadékában, s végül az Eros. – A Khaos itt kétségkívül a dolgok kezdetét akarja érzékíteni: etimologiája szerint „tátongó”-t, „üres”-et, „meg nem telt”-et jelent, tehát olyan valamit, amiben még semmi sincs. Őt követik a Föld, a Tartaros és az Eros, amelyekről azonban jól meg kell jegyeznünk, hogy sem egyik sem másik nem a spekulatív és filozófiai reflexió segítségével létre jött absztrakció, hanem a megszemélyesítő fantázia alkotása, amelyet csak halványan érintett meg a reflexió némi fénye.

A Homeros és a Hesiodos kozmogóniája mellett találkozunk még számtalan görög író művében a világ és az istenek létrejöttére vonatkozó gondolatokkal, amelyeknek részletes ismertetése nem tartozik feladatunk körébe. Meg kell azonban említenünk, hogy mindenik kozmogónia és theogónia közös sémával dolgozik: ez a séma legvilágosabb Homeros és Hesiodos kosmogóniájában. Az érdeklődés középpontjában mindenütt a keletkezés, a genesis gondolata áll, amelynek magyarázatát mythikus elbeszélések és symbolumok segítségével kísérlik meg. A filozófiai reflexiónak legfönnebb halvány árnyékaival találkozunk csupán, az alkotó szerepet mindenütt a fantázia viszi a maga érzéki képeinek erejével és fényével. Tagadhatatlan azonban, hogy ennek a fantáziának csapongását, amely szinte korlátok nélkül érvényesül például a keleti népek kosmogoniájában, itt már az értelem higgadtsága fékezi anélkül, hogy a tartalom lényegén bármit is változtatna. Az értelem józansága a maga teljességében majd csak az ion bölcselők természetfilozófiájában mutatkozik meg, ahol a megszemélyesítés helyét az abstractio, a mythikus személyek helyét az arkhé, a keletkezés vizsgálatának helyét pedig a tényleges létez ő vizsgálata foglalja el. Véget ér a megszemélyesítő mythologizálás, hogy helyet adjon az általánosító és elvonó speculatio-nak, amely minden filozófiának kezdetét jelenti. A görög nép szabad és szép egyénisége igazán bölcseletében, vallásában és művészetében alakul ki előttünk.

3.2.2. Az erkölcsi reflexió kezdetei a görög gondolkozásban

A görög filozófia kezdeteiről beszélvén nem mellőzhetjük azokat a kísérleteket sem, amelyek főleg a Kr.e. VI-ik századtól kezdve mind sűrűbben jelentkeznek a görög gondolkozás területén s amelyek a lélek belső jelenségeinek valamint az erkölcsi világ tényeinek megállapítására vonatkoznak. Az erkölcsi felfogásnak bizonyos tisztulásával találkozunk ugyan már a Homeros költeményeiben is és még nagyobb mértékben Hesiodos-nál, aki a fáradtságot nem ismerő, kitartó, kemény munkának dicső itője. Az erkölcsi felfogás kitisztulásának folyamata megindulván, feltartóztathatatlanul halad tovább a maga útján: állatmesék, főleg az aesopusiak, a gnom-ák, a hét bölcs erkölcsi tételei, – egytől-egyig ennek a tisztulási folyamatnak termékei, de egyszersmind eszközei is1.

Természetes dolog, hogy az erkölcsi reflexiónak ezekben a kezdetleges termékeiben hiában keresnők az erkölcsi felfogás emelkedettségét: csak egészen polgári használatra szánt józan megjegyzések azok, amelyekben a mértéktartás sajátosan görög gondolatának hangsúlyozása mellett egészen leplezetlenül jelentkezik a görög ember élvezetvágya, az életnek végtelen szeretete, a szépségnek, erőnek, hatalomnak, vagyonnak nagyrabecsülése és tisztelete, – szóval mindaz, ami a görög embert igazán göröggé teszi.

Az erkölcsi reflexiókban azonban az optimismus derűjét gyakran a pessimismus sötét borúja töri meg, különösen a lyrai alkotásokban, ahol a költők hangulata nem egyszer sugározza a borús látás legsötétebb színeit. Legpesszimistább talán mindenik között az arisztokrata Theognis, aki elkeseredetten tesz vallomást az élet értéktelenségérő l: „Legjobb lenne a földieknek meg sem születniök, hogy soh’se lássák a fényes nap sugárözönét; de ha már megszülettek, lehető gyorsan menjenek át a Hades kapuin, hogy ott feküdjenek sok föld által takarva”.

Láttuk, hogy ezekben az egyszerű erkölcsi reflexiókban minduntalan találkozunk a mértéktartás gondolatával. A mértéktartás követelése igen korán lesz uralkodó a görög gondolkozásban, hogy azután a görög filozófia állandó alkotó része és szabálya legyen, mintegy sarokköve a görög erkölcsi gondolkozásnak. A világ és a test élvezetei között mértéket kell tartani; uralkodni kell az ösztönök és szenvedélyek fölött; nem szabad az élvezetek rabjává lenni; – ezek a gondolatok, amelyek egytől-egyig a mértéktartásra hívják fel a figyelmet, egyenesen a görög szellem mélyéről fakadnak és a szellem aesthetikai hajlandóságáról tesznek bizonyságot. Amiként a görög művészetben mindenütt az összhang és a harmónia nyer kifejezést, akként nyilatkozik meg a mértéktartás gondolata már az erkölcsi reflexiónak legkezdetén s lesz, amint mondottuk, a görög erkölcsfilozófiának alapgondolata.

Ez a már tisztultabb és speculatio felé hajló erkölcsi elmélkedés legnyomatékosabb kifejezést az ú.n. hét bölcs gnomáiban nyer. A hét bölcsre vonatkozó hagyomány nagyon ingadozó; még nevükkel sem vagyunk egészen tisztában. Hogy általában véve, kik tartattak ilyen bölcs férfiakul, erre nézve Diogenes Laertius (1.40) ad felvilágosítást, amikor azt mondja, hogy a bölcs férfiak nem voltak „sem bölcsek – sophos – sem filozófusok, hanem értelmes emberek és törvényhozók”.

Az Anthologia Planudis (1.86) a hét bölcs nevét és gnomáit egy epigrammában őrizte meg. Ezen epigramma szerint a Lindos városából való Kleobulos azt mondotta, hogy „legjobb a mértéktartás”; a lacedaemoni Chilon szerint a fő, hogy „ismerd meg tenmagadat”; a korinthusi Periandros pedig azt követeli, hogy „uralkodj haragodon”; a Mytylene városából való Pittakus szerint „nem kell túlozni”; az athéni Solon: „nézd meg a végét”; a Prieneből való Bias szerint: „a legtöbb ember gonosz”; a miletoszi Thales meg azt vallotta, hogy „jó dolog kerülni a kezességet”.

E gnomák közül valóban egyik sem fejez ki valami nagy és rendkívüli bölcsességet, de mindenesetre mutatja az erkölcsi reflexió felvillanását s mint ilyen, jellemző a görög szellem magatartására.

3.2.3. Keleti elemek a görög filozófiában

Mielőtt a görög filozófia történetének els ő korszakára, az ion természetbölcselők tanításának előadására térnénk, szükség röviden foglalkoznunk azzal a kérdéssel, amely a görög filozófiának keleti eredetére vonatkozik.

A görög filozófiának keleti eredetére vonatkozó kérdés a XIX-ik század közepe táján vert fel nagyobb port, amikor először A. Röth állítja határozottan, hogy a görög filozófia eredete a keleti népeknél keresendő. Műve „Geschichte unser abendländischen Philosophie” c. alatt jelent meg Mannheimben 1846-ban (2-ik kiadás 1862-ben). Utána A. Gladisch foglalkozik ismét ezzel a kérdéssel „Die Religion und die Philosophie in ihrer weltgeschichtlichen Entwicklung” c. könyvében, amely 1852-ben jelent meg Breslauban. Mindkét férfiú azt vitatja és bizonyítja, hogy a görög filozófia nem a görög szellem autochton szülötte, hanem egyszerű kölcsönzés keleti népek szellemi kincséből. A kölcsönzés forrásai fő ként az indok, egyiptomiak, perzsák vallása. És e tekintetben bátran hivatkozhattak görög hagyományokra, elsősorban Herodotos-ra, aki szerint

1 V.ö. Málnási Bartók György: Az erkölcsi értékeszme története 1. Az erkölcsi értékeszme története a görög philosophiában. 2-ik kiadás, Szeged 1941. 41. sk. lapjain olvasható fejtegetésekkel. némely vallásos kultusz-forma – így például a Dionysos tisztelete és a lélekvándorlásról szóló tan – Egyiptomból származik (11.49;123) s azután Aristoteles-re is, aki azt tanítja, hogy a görögök a matematikát keleti tudósoktól tanulták (Metaf. 1.981.b.23). Majd késő bb az Aristoteles-re következő filozófia korszakában, amikor az egész görög míveltséggel a görög filozófia is internationalissá lesz, mind határozottabb formában nyilatkozik meg egyfelől az egyiptomiak, másfelől az alexandriai zsidó filozófusok részéről az az állítás, hogy a görög filozófusok eredetét Föniciában, Egyiptomban, sőt Palesztinában az Ószövetség irataiban kell keresnünk. Az alexandriai Philo egyenesen azzal a kijelentéssel lepte meg a világot, hogy Platon a maga bölcseletét egészben a Mózes irataiból merítette. Semmiféle akadálytól és abszurdumtól vissza nem riadó szimbólikus módszer segítségével Platon iratait aként magyarázta, hogy azoknak minden gondolatát legalább csírájukban a Mózes öt könyvében megtalálta. Majd az új-pythagoreus iskolához tartozó Numenius azt a kérdést veti fel: „Vajjon mi más Platon, mint egy attikai nyelven beszélő Mózes”.1

Ez a zsidó eredetű nézet azután mindvégig fenn tartotta magát s időről id őre újból és újból felbukkant az irodalomban. Az új-kori bölcselet sem tudott szakítani ezzel a felfogással, mert például az angol filozófus Cudworth a Thales és Pythagoras tanáról úgy beszél, mint amely nem egyéb, mint „mózesi filozófia”; amely felfogásnak alapját bizonyára Római Kelemennél találjuk meg, aki Platont úgy említi, mint „hó ex hebraión philosophos”-t, azaz a héber filozófuson egyikét.

Röth és Gladdisch tehát a maguk véleményével nem állottak egyedül, sőt az elődöknek hosszú sorára tekinthettek vissza. Munkáik ismét felkeltették az érdeklődő k figyelmét s még ma is találkozunk olyan nézetekkel, amelyek nem idegenkednek a görög filozófiának keleti eredetét valló tanoktól. R. Garbe „Die Samkhya-Philosophie” c- könyvében (Leipzig 1894. VIII. és 347 1.) bő ven foglalkozik a Samkhya bölcselet és a görög filozófia hasonlóságával. Feltűnő hasonlóságot állapít meg e tan és az eleaták felfogása között: az Upanishádok és az ezekből kinövő Vedanta-rendszer „ Minden: Egy” tana teljesen egyezik a Parmenides tanával. Mindkét tan értelmében csak az egy, nem-lett, el nem-pusztítható és mindenütt jelenvaló létet illeti meg a realitás s ezzel szemben mindaz, ami a sok-ban létezik és változásnak van alávetve, csupán csak látszat; végül: a lét és gondolkozás azonosak. De már Thales tana is, hogy t.i. minden vízből lett, emlékeztet arra az ind mythosra, amely szerint az egész világ az ú.n. ősvízből lett. Analógia van továbbá az Anaximandros tana, amely azt hírdeti, hogy minden dolog alapja az örök, végtelen és határozatlan ősanyag s a Samkhya ősanyag-fogalma a Prakriti között, amelyb ől az egész anyagi világ kifejlik, hogy ismét abba térjen vissza, ha ideje elérkezett. Herakleitos tana: panta rhei – minden folyik -, találó kifejezése a Samkhya azon tanának, amely a jelenségek világát a folytonos változások és létesülések világának látja és számtalan világmúlásról, világmegújúlásról beszél. De Empedokles tana is a lélekvándorlásról és a világkifejlésről meglepően egyezik a Samkhya ide vonatkozó tanításával. Anaxagoras dualismusa a Samkhya dualismusával hozható kapcsolatba. Demokritos metafizikai tételei: „semmiből nem lesz semmi”, „semmi sem semmisíthető meg, ami van” szinte szóról-szóra ott vannak a Samkhya rendszerében is. Demokritos-nak az istenekről vallott tana is egyezik a Samkhya isten-tanával; Epikuros tana hasonlóképpen, amin nem is lehet csodálkozni, mert Epikuros egész gondolkozása a Demokritos tanától függ s azon alapul. Hogy vajjon ezekben az esetekben közvetlen befolyásról van -é szó? – e kérdésben szerzőnk az igenlés felé hajlik ugyan, de apodiktikus feleletet adni nem tud. Röth és társai – úgy mond Garbe – fantasztikus kombinációikkal túl l őnek ugyan a célon, de ilyen közvetlen befolyás lehető ségét meg kell engednünk, ha meggondoljuk, hogy a kisázsiai ionok élénk kereskedelmi összeköttetésben állottak a keleti népekkel úgy, hogy a gondolatcsere alkalmai a görögök, perzsák és a Persiában idő ző indok között valóban megvoltak. Ehhez járul, hogy Thales, Empedokles, Anaxagoras, Demokritos és mások utazásokat tettek a keleti országokban, hogy ott filozófiát tanuljanak. De Garbe véleménye szerint, ha kölcsönöztek is innen gondolatokat, volt tehetségük arra, hogy ezeknek a gondolatoknak görög kinyomatot és arculatot adjanak.

Pythagoras-nak azonban az ind tanoktól való közvetlen függését egészen bizonyosnak veszi szerzőnk. Az angol W. Jones mutatott reá először arra, hogy a Samkhya szó maga „számot” jelent s Pythagoras tanában is a szám foglalja el a középponti helyet. Barthélemy Saint-Hilaire pedig azt bizonyította, hogy a lélekvándorlás gondolatának ind kölcsönzése valószínűbb, mint az Egyiptomból való kölcsönzés. De tüzetesebben és alaposabban mutat reá L. von Schröder arra, hogy Pythagoras-nak vallás-erkölcsi és matematikai tanai már a Kr.e. VI-ik században, sőt még korábban is merőben ismeretesek voltak. Mivel pedig Pythagoras-nál éppen a legfontosabb tanok minden előzmény nélkül léptek fel, Indiában pedig azoknak az időknek szellemi életével függenek össze, ez arra mutat, hogy India volt ezeknek a sajátos

1 V.ö. Burnet idézett munkájának idevágó fejtegetéseivel. tanoknak őshazája, amely gondolatok különben idegenek is voltak magának a görög szellemnek számára. L. von Schröder-nek ezt a nézetét Garbe is osztja.

Garbe azonban még tovább megy. Meggyőz ődése szerint nem lehet kételkednünk abban, hogy a neoplatonismus és a keresztyén gnosis is az ind filozófia hatása alatt állottak. Már F.Ch. Baur is észrevette, hogy figyelemre méltó egyezés van több gnosztikus antropologiája és az ind Samkhya három „guná”-ról szóló tana között1. Többen észrevették azt a feltűnő egyezést is, amely Plotinos tana és a Samkhya több részlete között fennáll. De még szorosabb az összefüggés Garbe szerint Plotinos és a Yoga között: Plotinos asketikus etikája bizonyos pontokon egyenesen a Yoga-rendszer közvetlen hatását mutatja. Plotinos tanának egyik alapvető fogalma az „ekstazis” vagy a „haphlozis” – az istennel való egyesülés a Yoga „pratibha” fogalmának felel meg, amely fogalom a Yoga-gyakorlat módszeres praxisában e praxis által az igazságnak hirtelen elért közvetlen, egyetemes ismeretét jelöli.

Ha a felvetett kérdés ilyen beható tárgyalások témáját képezte, nem lesz haszontalan fáradtság a kérdést kissé közelebbről szemügyre venni.

Ha e problémára világos és határozott feleletet akarunk adni, akkor tudnunk kell, hogy a görög „philosophia” szó voltaképpen magában foglalta a tudományok öszességét. Az ion természetfilozófia például egyenesen kozmogónia, amely magában foglal fizikát, asztronómiát, fiziológiát, stb. Ami a vallás egyes alakjait és kultusz-formáit illeti, különösen éppen a misztériumokat, valamint a matematikát és a természettudományokat, – erre nézve nincs miért huzódoznunk annak bevallásától, hogy ebben a tekintetben a görög kultúra és szellemiség sokat köszönhet a keleti népeknek, első sorban az egyiptomiaknak és a föniciaiaknak. Asztronómiát pedig a görögök minden valószínőség szerint a kaldeusoktól azaz a babilóniaiaktól tanultak, mint olyan néptő l, amely a maga mindennapi élete és önfenntartás érdekében kényszerítve volt érdeklődésével az ég és föld jelenségeinek s tüneményeinek pontos megfigyelésére és számontartására. Mi semmiképpen sem akarjuk azt mondani, hogy például az ion természetfilozófusok a keleti népek matematikai, fizikai és fiziológiai tudásának elsajátításával elégedetten, főfeladatuknak azt tekintették, hogy ezt a tudást gyarapítsák és tovább terjesszék. Ezt is megtették bizonyosan. Ámde azt állítjuk, hogy a keleti népek a matematikai, fizikai, fiziológiai s az asztronómiai ismeretek s megfigyelések terén is előbbre voltak mint a görögök; ezekből a hasznos ismeretekből és megfigyelésekből azonban, amelyekre a keleti népeket a maguk önfenntartása kényszerítette, a szellem szabad tevékenységével tudományt a görögök teremtettek. A keleti népek az egyes ismereteket nagyra becsülték hasznosságuk miatt, de az öncélú elmélkedésre hajlandósággal nem bírtak. A görögök ellenben a hasznos és célszerű ismereteket a maguk szabad elmélkedésének mintegy nyers anyagává tették, amely nyers anyagból azután a logika minden mű velete és kategóriája segítségével tudományt, öncélú tudást teremtettek. A tudománynak anyagát, jobban mondva ennek az anyagnak egy részét és a kutatásra indítást a görögök a keleti népektől vették, – ezt készséggel kell elismernünk; de ebből az anyagból tudományt és tudományos ismeretet csinálni csak a görögök voltak képesek, akik előtt a tudás már nem csak hasznos eszköz volt a megélhetésnek és az életalakításnak szolgálatában, hanem öncél is, amelynek elérésére törni érdemes munka még akkor is, ha ennek a munkának semmi jutalmát nem látjuk. Erre az öncélú munkára és tevékenységre utal már Herodotos elbeszélése, amely szerint Solon a perzsa király előtt világosan kifejezésre juttatta lelki habitusát: ő e világnak országaiban azért utazik, hogy a dolgokat szemlélje, – theoriés heneke, azaz magának a szemlélődésnek kedvéért. És ugyanez a gondolat jut kifejezésre Perikles-nek a peloponnesusi háború után mondott temetési beszédében is, amelyet Thukydides közlött (11.40.): „mi gyönyörködünk a szépben teljes egyszerűséggel és míveljük a filozófiát erőtelenedés nélkül”.

Ami magát a filozófiát illeti, semmiféle kétségünk sem lehet afelől, hogy a görög filozófia a görög szellemnek őseredeti, autochton gyümölcse. A görög s tehát a mai értelemben vett filozófiát a keleti népeknél hiában keresnénk. Nekik is volt bölcseletük; ez tagadhatatlan. Ez a bölcselet azonban egy más lelki kiállás alkotása, amiből következik, hogy mások azok a törzsfogalmak és kategóriák is, amelyeknek segítségével a felvető dő kérdéseket ezek a bölcseletek megoldani akarják. Ezeknek a bölcseleteknek világa semmiképpen sem a mi világunk, akár az egyiptomiak, akár a kínaiak, akár az indok lelki alkatát s az ebből az alkatból kisarjadt filozófiát tekintsük. Az egyiptomiak és a föniciaiak szeme előtt a haszon és a mindennapi élet érdeke állott; amint már Platon megjegyezte, ők az üzlet körében forgolódtak (philokhrémátos), a görög nép ellenben a tudásra és tanulásra vágyakozott (philomathes, Resp. IV. 435 E.). A görög nép szelleme azokat a

1 V.ö. Die christliche Gnosis; 1835. 54. 158. sk. lapjaival.problémákat, amelyeket esetleg a keleti népek is felvetettek és amelyekre feleletet is kerestek, minden hasznossági és utilisztikus alaptól elválasztva, tisztán a szellem élete szempontjából vizsgálta. Ily módon a fejlés lassú folyamán az egyszer már megragadott kérdést az emberi szellem problématikájának örökkévaló alkotó részévé tették s amikor ezekre a problémákra a logika segítségével feleletet kerestek, rendre-rendre a filozófia rendszerében az emberi szellem bennerejlő rendszerét nyilatkoztatták ki előttünk. A szellem ezen rendszerének kinyilatkoztatása egyedül a görög nép elévülhetetlen érdeme és dicsekedése.

Forrás: Wikipedia

Folytatjuk a hatodik részben.

Hasonló hírek

4. rész: Arab filozófia

info

A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE 4. rész

info

A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE 7. rész

info
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Figyelem!

A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások, kommentek nem a Hirmagazin.eu Online Média nézeteit tükrözik!

Szerkesztőségeink a hírek publikálásával, megjelenítésével foglalkoznak, a hozzászólásokat, kommenteket nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tükrözik.

Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljetek!

A visszatérő vulgárils, gyűlölködő, uszító kommentelőket tiltjuk oldalunkról!

Célunk az, hogy olyan olvasótábort szolgáljunk ki munkánkkal, akik, egyfelöl örömüket lelik az általunk közzétett híranyag olvasásában, másfelöl valós tájékoztatást jelent részükre a Hirmagazin olvasása!

Köszönjük a megértéseteket!

Hirmagazin.eu Online Média - főszerkesztő
--------------------------------------------