2.2. A kínai bölcselet rövid áttekintése

2.2.1. A kínai filozófia általános jelleme

A filozófiai gondolkodás kezdetét Kínában arra az időre kell tennünk, amikor a Chou dynastia már a decadentia jeleit mutatta, tehát a Kr.e. hetedik századba. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a kínai előtt maga a filozófia, mint fogalom, merőben ismeretlen. A régibb irodalomban nincs egyetlen szó, amely neki megfelelne. Az újabb időben is a japánoktól kölcsönöztek szót ennek a fogalomnak kifejezésére: a tsche-hsio szót, amely azt jelenti, hogy „bölcsességtan”. Nem volt modern értelemben vett filozófusuk sem, hanem voltak olyan személyiségeik, akik világbölcsességet tanítottak szóval és cselekedettel s nem is írtak tetemes köteteket, hanem legfennebb leveleket, amelyekben tanítványaikat az életbölcsességbe akarták bevezetni.

1 Amíg tehát az Upanishádok tanában a megváltásra elegendő volt a tiszta ismeret, a Yoga nem elégedett meg a filozófiával, hanem követelte a tapasztalat minden szokásáról való leszokást, egy olyan állapot létesítését, amelyben csak a Purusha igazi természete türöződik vissza. Ezért a Yogi-nak le kell győznie nem csak a rosszat, hanem a jót is, hogy kövesse a jobbat. A rendszeresen követett gyakorlatok végén ott vár az igazi Yogi-ra a Purusha tiszta formája s vele a szabadulás.

2 Keresendő a külső és belső tisztaság, az értelem derűje és elégedettsége, a test mozdulatlansága, hallgatás a beszéd alatt, a filozófia tanulmányozása és elmélkedés, rossz gondolatok és vágyak elnyomása. Fő azonban mindenekfelett a tudat – citta – koncentrálása, mert a tudat olyan, mint a folyó, amely két úton folyik: a bűnön és erényen át. A tudat természetes törekvése az erényeken és jó cselekedeteken át jutni el a megszabaduláshoz. Ha ebben a meditatioban célt akarunk érni, legjobb, ha az elmét Isysra-ra azaz istenre koncentráljuk. Ezen koncentráló egységesítés számára bármely út választható s ennek neve Samhada. A Samhada zavartalanságát biztosítja a nyugalmas helyeken, csendes környékeken, halmokon és erdőkben való tartozkodás. Legnagyobb akadálya a lélegzés tevékenysége s ezt akarja megszüntetni a prahayama, ha lehet napokon, hónapokon, sőt éveken át. Ha ez sikerül, a főakadály le van győzve. Innen fogva állandóan nő a yogin ereje, bölcsessége s végre odáig jut, hogy csodákat tenni is képes.

Tanaikat tanítványaik leírták s így maradtak azok reánk. Természetesen akadtak olyan férfiak is, akik tanításaikat könyv alakba foglalták az utókor számára.

Merőben helytelen az a felfogás, amely szerint a szemléletes kínai nyelv éppen ennél a szemléletességénél fogva teljesen alkalmatlan elvont filozófiai fogalmak kifejezésére. Igaz, hogy a kínai nagyobb súlyt fektet a stílus szépségére, mint világosságára, de évezredek folyamán igen szép pregnáns és retorikus stílust fejlesztett ki. Gondolataikat a kínai bölcselők inkább színes és megkapó képekben fejtik ki, mint szabatos és szigorú fogalmakban.

Amint Forke világosan kifejti, a kínai írásban minden egytagú szónak külön írásjegy felel meg, mely eredetileg egyszerű kép volt, s ezek a képek az illető tárgyat közvetlenül adták vissza, természetesen rövidített és stilizált formában. Ehhez járultak azután a szimbolikus jegyek, amelyek valamely folyamatot közvetett módon egy kép által vagy konvencionális ábrázolattal szemléltettek. Némely tárgy leírásánál úgy segítettek magukon, hogy hasonló hangzású szónak kifejezését vették kölcsön. Ez a kölcsönzés hát fonetikai alapon történt s átmenet volt a későbbi id ők fonétikus összetételű írására. A mai írás fonétikus tárgy-írás képét mutatja. Eszerint minden írásjegy két elemből áll: egy fogalom-elemből és egy hang-elemből. A fogalom-elem csak a fogalom osztályát fejezi ki, amelyhez a szó tartozik; azt mondja meg tehát, hogy állatról, emberről, madárról stb. van szó, vagy valamely cselekedetről, például futásról, járásról, beszélgetésről. A hangelem pedig csak a körülbelüleges kiejtést jelöli.

Emellett az írás mellett adva van a lehetőség figyelemmel kísérnünk, hogy a konkrét fogalmakból miként alakultak absztrakt fogalmak. Egy kínai gondolkozó – úgy mond Forke – nem fog oly könnyen elveszni a puszta absztrakciókban, mint egy német filozófus.

Téves dolog lenne azt hinnünk, hogy a kínai filozófia soha sem érdekl ődött az etikai kérdéseken kívül más kérdések iránt. Sőt ellenkezőleg, eleinte akadunk logikai problémákra is és azok fejtegetésére, de később ezek iránt való érdekl ődés kialudt. A kínai ming szó: „név, jelentés, szó” bizonyos körülmények között „fogalmat” is jelentett és megfelelt a görög „Logos” szónak. Ennek a ming-nek a törvényei azonban csakugyan nem érdekelték őket; Kong-tse szerint az a fő, hogy a megjelölések helyesek legyenek. Az öreg bölcs királyok neveket adtak a dolgoknak s így eljutottak az igazsághoz s a népnek is volt mihez igazodnia. Senkinek nem állott jogában új neveket adni s ez által a dolgokat összezavarni.

Nem lenne érdektelen részletesen kifejteni azokat a logikai tanokat, amelyek különösen a Me-hi iskolájának köréből kerültek ki és sok tekintetben igen érdekes megállapításokat tartalmaznak a logikai gondolkozás természetére nézve. Az ismeretre vonatkozó elmélkedések is nagyon tanulságosak éppen az európai gondolkozás állápontjáról tekintve azokat. Meg kell azonban itt elégednünk azzal, hogy Forke -nak a Bevezetésben említett munkájára utaljunk, ahol ezek az aprólékos kérdések világosan és belső összefüggésük szerint tárgyaltatnak. Annyi mindenesetre kit űnik ezekből a fejtegetésekből, hogy az igazán klasszikus kínai filozófia a tao elvére épül és nagyobb súlyt fektet az intuitio, mint a reflexió szerepére. Az intuitio azáltal érhető el csupán, hogy ha saját Énünket kioltjuk és bizonyos ekstatikus állapotban a világszellemet használjuk az ismerés orgánumául. Ha a világszellem segítségével nézünk, hallunk, értünk, akkor látunk, hallunk és megértünk mindent. Csak a világszellemet kell tehát megértenünk önmagunkban és az minden kérdésre feleletet ad. Ez az intuitio nem szorul semmiféle külső tapasztalatra és nincs szüksége az érzékek munkájára; elég neki ő maga, a tér és az idő korlátainak alá nem vettetve. Ha a világszellem az egész világegyetemet áthatja, akkor csak természetes, hogy az állatok és növények, sőt a kövek is bírnak intuitioval, de az absolut világszellem az emberben éri el a tetőpontját s tehát az emberi intuitio a legmélyebb és legmagasabb.

Ha elismerjük is a kínai filozófia ismeretelméleti, logikai, metafizikai fejtegetéseinek jelentőségét és ha nem is osztjuk azt a nézetet, amely szerint a kínai gondolkozás minden mélyebb metafizikai elmélkedésre képtelen, mégis hansúlyoznunk kell, hogy a kínai gondolkozás előterében a gyakorlati életfolytatást szemelőtt tartó etika áll. Ezt a gyakorlati életfolytatást az Éghez való viszony szabja meg s az állami életben ugyancsak az Égbeli viszonyok ismétlődnek meg földi formában. Ha az Éghez való viszony szabja meg a nép és az egyesek magatartását, világos, hogy a gyakorlati életfolytatásra vonatkozó etika minden tekintetben követeli az első helyet az élet minden területén. Az elméket tehát az etika és államtudomány érdekli, de ennek az etikának mindenütt ott találjuk a metafizikai alapjait még akkor is, s őt talán ebben az esetben még erőteljesebben, ha az illető filozófus a misztika tükörében vizgálja a felállított problémákat, mint például a Taoizmus egész iskolája. A kínai filozófia mindig világos tudatában volt annak, hogy az ember tanulmányának igazi tárgya maga az ember és élete.

Ezt a tényt mutatja az az ősi dualizmus, amely a kínai ő svallásból került a filozófia területére s amely dualizmus a Yin és a Yang között áll fenn és kifejezést nyer már a legrégibb kínai iratban, a Yi-king –ben: a Yin úgy jelenik meg itt, mint a n ői, a Yang pedig, mint a hímnemű elv. Más iratban ismét úgy jelenik meg ez a duálismus, mint az ég és a föld ellentéte: az ég és a föld azonban együttműködő elvek s ez az együttműködés, amely az egész világra kiterjed, előre megállapított szigorú szabályok szerint megy végbe. Ezek a törvények is azonban mindig morális szempont alá soroltatnak, mert a kínai elme a maga természete szerint hajlik a morálizálásra. A hím és a nő, a Yin és a Yang, az ég és a föld kettősségével halad párhuzamosan az erős és a gyenge, a kemény és a lágy ellentéte, de amelyek mind egymástól független elvek s ezen ellentétes, független elvekből alakul ki az egész világegyetem.

Ez a rövid áttekintés és jellemzés talán kellő alapot ad arra, hogy megértsük a kínai filozófiának alább tárgyalandó nehány nevezetesebb és hatásaiban is termékenyebb megnyilatkozását.

2.2.2. Confutius bölcseletének rövid áttekintése

Kína els ő bölcselő je Kong-tse, akit a jezsuita misszionáriusok neveztek Confutius-nak, voltaképpen nem tartozott az eredeti és igazán nagy gondolkozók közé. Inkább nevelő akart lenni, mint filozófus. Célja csak az volt, hogy a kínai ókor hagyományaira és a Yi-king tanaira támaszkodva szilárd és minden tekintetben körültekintő etikát nyújtson a sokképpen megszaggatott és szétzilált kínai nép számára. Amint ő maga mondja: „Nekem nincs velem-született tudásom, de szeretem a ó- kort és buzgón fáradozom azon, hogy belőle tudást merítsek” (Lun-yü. VII. 19.). Minden ismeret forrása az ókor bölcsessége s ezért nincs is miért tovább kutatnunk az igazság után: minden igaz ismere ott van az ó-kor szent könyveiben.

Született Kr.e. 551-ben, akkor, amikor a nagyhírű és kiváló Chou-dinasztia már a hervadás idejét élte. Ebben az időben Kína nem volt többé hatalmas és egységes birodalom, hanem apró államok laza szövetkezése, amelyek közül mindenik heves harcot folytatott a másik ellen, hogy a központi hatalmat magához ragadja. Nem volt erős király s tehát minden fejedelem azt csinálta, ami neki tetszett. Ez a ziláltság természetesen politikai és morális bizonytalanságra vezetett. Amint egy másik filozófus írta, Meng-tze (Kr.e. 372-289): „Az egyes államok fejedelmeinek istállóiban kövér állatok és lovak; de a nép kiéhezve s a mezőkön emberek, akiket az éhhalál pusztít el. Hiányzik a bölcs király.”

Ennek a népnek akart erkölcsi tant adni Kong-tse. Elve volt: nem kell foglalkozni a halállal, mert hiszen még az életet sem értjük; miért gyötörjük magunkat természetfeletti dolgokkal, fizikai bátorsággal, monstrumokkal, szellemekkel? – elég, ha a mi dolgainkat intézni tudjuk. Ezért józan elméje nem is foglalkozik semmivel, ami az emberi lét és élet határain túl van és spekulatív hajlamait teljesen kielégíti az ősi duálismusnak, az ég és a föld kettő sségének elismerése, magyarázata. Nem követelt tanítványaitól semmi mást csak teljes odaadást, a szellemnek egész nekifeszítését, mert mélyen meg volt győződve, hogy a szellemet csak szellem értheti meg, ha igazán vágyik erre a megértésre. Szegénynek és gazdagnak, előkelőnek és alacsony sorból származónak egyformán rendelkezésére állott, ha az illető őszintén és kitartással akart bölcsességre szert tenni. Élő szóval tanított; tanait később gyűjtötték össze és adták ki tanítványai „Lun-yü”, magyarul „Beszélgetések” c. alatt. A hagyomány szerint már 22 éves korában tanított; életkörülményei szakadatlan vándorlásra kényszerítették; vándorlásaiból visszatérve végül szülőhazájában, Lu -ban telepedett le, államhivatalt is viselt, de fejedelme nem sok elismeréssel viseltetett iránta. A sok csalódás adta ajkaira ezeket a szavakat: „Intelligens monarcha még sehol sem született. Az egész birodalomban nincs egyetlen fejedelem, aki engem tanítójául hívna el. Itt az ideje meghalnom”. Magányban érte utol a halál 479-ben Kr.e. A legnagyobb pompával temették el. Nemzetsége ma is él.

Kong-tse tana minden ízében egyszerű és világos. Ő is elismeri, hogy vannak felső bb, szellemi lények, amelyeknek alája van vetve minden természeti és erkölcsi jelenség; hisz felsőbb és titkos hatalmak létezésében, de nem tartja szükségesnek, hogy kutassuk azok természetét, tulajdonságait, lényegét, mert ez felette áll az ember képességeinek. Fő minden életkörülmény között az erény és az erkölcsi szabályok megtartása. Miután pedig a kínai nép gondolkozásában az erkölcsi élet az állami élet keretén belül virágzik s az erkölcsi törvény az állami életnek is szabályozója, Kong-tse inkább politikai, mintsem erkölcsi reformátor volt.

Kong-tse tanának megértésére is fontos tudnunk, hogy úgy az ő mint a később tárgyalandó Lao-tse tanában döntő fontosságú szerep jut az ú.n. Tao- ról szóló gondolatnak. A tao – azt mondhatnók – az egész kínai gondolkozásnak központi fogalma; csak az a kérdés, hogy az egyes gondolkozók és iskoláik miként értelmezik azt. Kong-tse, mint igazi rationálista, a tao-hoz vezető egyetlen utat az ismeretben és a tudásban látja, hallani sem akarván semmiféle misztikus elmerülésről. Ott vannak a szabályok és a külömböző rítusok, cerimóniák s ezek éppen ennek a tao-nak kifolyásai; aki tehát ezeket ismeri, ismeri a taot. E cerimóniák és rítusok foglalata a Li lévén, aki jól ismeri a Li-t, az jól ismeri a taot. Ő maga nem elégedett meg azzal, hogy a császár udvarában az áldozati rítus minden apró részletét megismerje, hanem, mivel ennek a rítusnak fontos alkotó része volt a zene, a zene ismeretére is igyekezett szert tenni. Így lett a múlt tanulmányozása, a rítusok és cerimóniák, valamint a zene a Kong-tse erkölcstanának forrása.

Ami már most a tao -t közelebbről illeti, első sorban út-at s azután szabály -t jelent az. Általában véve a természet folyását, a dolgok és jelenségek folyamatát, a világegyetem rendjét értették alatta a kínai bölcsek. Ami pedig magát a fogalmat illeti, a tao voltaképpen a két őselvnek, a Yin-nek és a Yang-nak felsőbb egysége. A tao az a törvény, amely a természet minden jelenségét szabályozza s természetesen az ember cselekedeteit is, hiszen maga az ember is a természet egyik tagja s mint ilyen, ott áll a Yin és a Yang ellentéteinek küzdelmében. A taoisták azaz a Lao-tse hívei, amint mindjárt látni fogjuk, a tao-t misztikus és intuitív módon fogták fel s azt tanították, hogy azt igazán csak akkor lehet megismerni, ha tökéletesen elmerülve benne, vele egyesülünk. Kong-tse ellenben úgy vélte, hogy a tao csak erkölcsi elv, amely azonban az egész világegyetemet áthatja. Különben ezzel a kérdéssel foglalkozni nem szeretett; megelégedett annak folytonos hangoztatásával, hogy fődolog és legnagyobb bölcsesség törekedni az emberek iránt való kötelességeink teljesítésére. Nem azon buzgolkodott, hogy az ég dolgainak beszéléseiből jusson el a föld dolgainak megértésére; az ő útja éppen ellenkező vala. Maga mondja: „Nem zúgolódtam az ég ellen és nem zúgolódtam az emberek ellen. Az én tanulmányaim itt alant1 vannak, de felfelé2 törnek. Aki engem ismer, vajjon nem csak egyedül az ég?”. Mindennapi kérdések, rítusok, szokások, cerimóniák megbeszéléseiből halad hát az ég kérdéseinek megismerése felé, illetőleg annak ismeretére, hogy mi mindenben az égt ől függünk. Mert hiszen – amint láttuk – a rítusok és ősi szokások is a tao-nak kifolyásai s jóllehet kiterjednek a természet és az egész ember életének minden jelenségére, gyökerük mégis a tao-ban azaz az égben van.

Ha tehát a szokások, rítusok, cerimóniák, szóval a Li, ily nagy erővel bír az emberek felett, az első alaptétele minden morálnak az, hogy a Li-t helyesen kell értelmezni és minden körülmények között követni kell. A legfőbb boldogságra csak az juthat el, aki a Li minden rendelését betölti. Mert amit a természet teremt – úgy mond Kong-tse – az mind jó s tehát jó az ember is, mivel őt is a természet teremtette. De az ember jó tulajdonságait növelni és erő síteni kell gyakorlat és nevelés által; ennek a nevelésnek egyetlen eszköze: a Li elsajátítása és követése. Az ismeret legmagaabb fokán éppen ezért a bölcsek állanak, akik ismerik a Li-t és követik is azt. A tökéletes ember az éggel egyenlő. De erre a fokra egészen kivételes egyéniségek jutnak el csupán. A legmagasabb fok tehát, amelyet az emberek általában elérhetnek, az a fok, amelyen a „nemes” – Djün-tze – áll, akinek képét Kong-tse éppen olyan részletességgel rajzolja, mint a stoikus filozófusok a bölcs ideálját. Fő kötelességük, hogy tisztelettel viseltessenek az ég parancsai, nagy emberek és a szentek szavai iránt. A nemes ember a Li segítségével és közvetítésével csak igaz dolgot cselekedik. Amit a nemes ember keres, az mind őbenne van; amit a közönséges ember keres, az mind másban van. A nemes ember, aki magához hű és másokhoz jóságos, nincs messze a Tao-tól, azaz az igaz úttól.

Végső eredményül tehát három szilárd tétele van a Kong-tse etikájának: a tudás, a szeretet s ezekhez járul a bátorság. E három által a nemes az emberiség tao-ját, a djen-tao-t, hatékonnyá teszi. Ebben a három tételben a három erény – te – jut u.i. kifejezésre. Hozzájuk elvezetni az ó-kor nagy és hatalmas jellemei tudnak csupán.

Ha még egy pár szót akarunk mondani Kong -tse államtanáról is, tudnunk kell, hogy kínai felfogás szerint a császár, az Ég fia isten kegyelmébő l való és mint az Ég helytartója uralkodik itt ezen a földön. Uralkodó és főpap egy személyben aki minden tekintetben felette áll alattvalóinak. A nép atyja ő s azért úgy kell gondoskodnia népér ől, mint atya a gyermekeiről. Az erényes életben napról napra meg kell újulnia, hogy mintaképe lehessen alattvalóinak. Igazságosan és az erkölcs parancsai szerint kell intéznie birodalma ügyeit. Mindezekért az Égtől öt ajándékot nyerhet: hosszú életet, gazdagságot, egészséget, az erény szeretetét és boldog kimúlást.

Kong-tse etikájának megfelelően azt kívánja az uralkodótól, hogy a tao birtokában nemes férfiú legyen. Aki nemesen uralkodik az a sarkcsillaghoz hasonlít, amely mindig ugyanazon a helyen marad s a többi csillag

1 T.i. a földön.

2 Azaz: az örök elvek felé.körötte kereng. Kong-tse követői minden körülmények között monarchisták is maradtak s egynek sem jutott eszébe a nép uralmát követelni. Tanítványai is mindig egy jó király mellett szálltak síkra, mert meggyőződésük szerint a nemes király valóban atyja népének, sőt uralkodása a szomszéd népekre is jó hatással van. De csakugyan nemesnek kell lennie a királynak. „A nemes férfiú tulajdonságai olyanok, mint a szél; a közönséges férfiaké, mint a fű. Ha szél fú a fű felett, le kell annak hajolnia”. Vagy ismét: „ A fejedelem a hajó, az alattvalók a víz. A víz viszi a hajót, de fel is fordíthatja azt; ezért a fejedelem mindig gondol a veszélyre”. Mert az uralkodás igazán véve helyes eljárást jelent. Ha valaki helyesen vezeti a népet, ki merne akkor nem-helyes lenni? Aki az embereket a maga erényei által a tao-ban vezeti és a rítusok által szervezi őket, az eléri, hogy az emberek lelkében felébred a szemérem érzése s azon felül még rend is uralkodik.

Kínai felfogás szerint minden emberi élet alapja a földön a családi élet. Ennek kultusza hatja át Kong-tse egész gondolkozását. Az öregek – úgy mond – akik a maguk fényével akartak világosítani ezen a földön, jól akarták kormányozni az államot; azok először a maguk családjában teremtettek rendet és akik a maguk családjában akartak rendet teremteni, azok először a maguk személyiségét mívelték. Tehát az, aki az államot akarja kormányozni és rendet akar teremteni a maga családjában, csak úgy teheti azt, hogy ha először a maga személyiségét alakítja ki és arra fordít gondot. Ha az egyes ember szívében a szeretet uralkodik, akkor szeretet uralkodik a családban és az egész birodalomban. Aki szülő inek engedelmeskedik, hallgat barátja szavára, az engedelmeskedik az állam törvényeinek s tudja az államot kormányozni is.

Bármint tekintsük is Kong-tse bölcseletét, nem a lángész szülötte az s maga Kong-tse sem akart egyebet, mint a nép életét a múlt hagyományai alapján szilárd alapokra helyezni. Célja merőben gyakorlati vala s hogy az elérésére mutatott út a kínai lélekből fakadt, ez volt az ő legfőbb érdeme. Ezért tartja alakját és tanát minden kínai filozófus nagy tiszteletben és ezért emelte népe őt a csodás lények, majd az istenek sorába.

Tanainak legnagyobb magyarázója a kínai filozófia másik nagy alakja Meng-tse azaz Mencius volt. Tanának előterében az emberi természet jóságáról való szilárd meggyőz ődés állott s ennek a jóságnak forrása az őszinteség. De önmagához őszinte csak az lehet, aki rendelkezik a jóság világos ismeretével. Az őszinteség az égi út és az őszinteségre való reflektálás az emberi út.

 2.2.3. Lao-tse és a taoizmus: Lieh-dsi és Yang-dsu

Lao-tse kétségkívül a kínai gondolkozás legnagyszerűbb alakja és a filozófia egyetemes történetében is előkelő helyet foglal el. Kong-tse kortársa volt és bizonyára volt is vele találkozása, de az erre vonatkozó értesítések kevéssé megbízhatók. Élete teljesen a legendák ködében vész el s csak annyi bizonyos róla, hogy a Kr.e. VI-ik században élt és virágzott. Egyetlen munkája maradt reánk: a Tao-te -king, „A szellem és az életr ől való könyv”. Lehet, hogy sok későbbi toldás is van benne, de a mű derekas része kétségtelenül Lao-tse műve.

Lao-tse s általában a taoisták szemében a hagyománynak semmiféle értéke nem volt s nem nagy becsben állott előttük Kong-tse tanítása sem. Amíg Kong-tse a kínai polgár szívósságával ragaszkodik a gyakorlati élet problémáihoz, addig Lao-tse magasabb röptű szelleme szívesen időzik a metafizika és a spekuláció felsőbb világában. Mind a ketten elismerik ugyan a tao végtelen hatalmát, de amíg Kong-tse a gyakorlati életfolytatásra vetve minden súlyt, kerüli a metafizikai fejtegetéseket, addig Lao-tse elfordulva ettől az érzéki-anyagi világtól a taoval való egyesülés segítségével a magasabb, szellemi világban érzi jól magát. Kong-tse gondolkozásában a tao egészen háttérbe szorul, míg Lao-tse a tao-val való egyesülésben leli gyönyör űségét. Lao-tse mélyen meg van győződve arról, hogy a mennyei, örök boldogságra az tesz szert, aki ettől a világtól elvonul és a tao világában találja meg az igazi életet.

Mindebből az következik, hogy Lao-tse tana szerint az egyetlen értékes, ami az emberi életnek és cselekedeteknek is értéket kölcsönöz, a tao világelvnek világos ismerete. A tao azonban logikai reflexió segítségével meg nem ismerhető; az Én tökéletes kioltása után következő intuitio útja vezet itt célhoz. Sem érzékelés, sem másfajta érzéki tapasztalás útján ehhez az ismerethez el nem érhetünk, mert a tao maga az ész, amelyet kieszelni, ésszel megragadni nem lehet. A tao szó, többek között, jelenti azt a szellemet is, amely az ember legbensejében lakik s tehát kívülről meg nem közelíthető. Amint a Tao-te-king legelső lapján olvassuk1:

1 Én csekély változtatással az Ágner Lajos fordítását idézem, amely 1943-ban jelent meg Budapesten.

„A Tao, melyet szavakkal kifejezhetünk, nem az örök Tao.
A név, amelyet kimondani lehet Nem az örök név.

A meg nem nevezhető Tao az ég és föld ősoka.

A megnevezhető Taon innen van a teremtmények születése.

Ez a Tao valójában lény nélkül való és mégis hatásában kifogyhatatlan, mélységéből bukkan fel minden, ami van,

Egyszerű

nem hívalkodó, láthatatlan örökkévaló némaság, Nem tudom, kitől lett Előbb volt, mint az Úr.

A Tao kapuja mindannak, ami szellem; valóban a titkok titka.”

Bármilyen különösen hangozzék is, a tao elsősorban formális elv ugyan, de egyszersmind ő az ősanyag is, amelyből fejlődik és ered az egész látható és érzékelhető világ. Nincs nélküle sem valóság, sem értelem, nincs nélküle semmi ezen a világon. A Tao a világegyetem ősjelentése és minden aktivitás elve, meg nem nevezhető, ki nem fejezhető , meg nem érthető. Látni való, hogy a Tao, mint ősanyag, amelyb ől van az egész világegyetem, potentiálitás, lehető ség, amelybő l azután kialakul minden, minek alakja van: van a Tao-nak alakja, de ez az alak alaktalan, és van formája, de ez a forma formátlan. Azt kell mondanunk, hogy Lao-tse szerint a Tao külömböző állapotokon megy át: először volt, még a világ teremtése elő tt az ősállapot, amelyben a Tao még a maga tisztaságában – mondjuk, a maga lehetőségében – volt s tisztán csak önmagára nézve létezett; ezért nem volt sem megnevezhető sem megismerhető. Ezután következett a világ teremtésének kora, amikor a Tao belépik a jelenségek világába és teremti a jelenségek világát. És végül a világ megtartásának és fejlesztésének kora.

A Tao-te-king-nek a Tao mellett másik alapvető fogalma a „Te” azaz „élet”, „lényeg”, „erő” s majd erkölcsi értelemben: „erény”. Egy kínai kommentátor így határozza meg :”Amit a lények elnyernek, hogy létezzenek, az a Te” -; ezért R. Wilhelm a maga német fordításában mindenütt „Leben” szóval fordítja. – Aki a Tao-nak megérdemlett birtokába jut, aki önkényt s a maga jószántából vele, mint az igazi léttel egyesül, az elnyeri az „élet”-et, a „Te”-t. Ez a spontán elhatározás azt jelenti, hogy az ember nem halmoz cselekedetet cselekedetre, nem erőszakolja tetteivel a dolgot, hanem átadja magát teljesen a Tao és a Te hatalmának, hadd hasson és munkáljon az. Ez a tökéletes nem-cselekvés a Lao-tse tanának egyik alappillére s azt az eredeti kínai szöveg Wu-wei szóval fejezi ki. A Wu-wei távolról sem jelent tétlenséget és passzívitást, hanem csak azt akarja kifejezésre juttatni, hogy itt nem lehet szó semmiféle célról vagy szándékról, amely mindkettő az emberi cselekedetnek jellemzője. Egy merőben szándéktalan, céltalan, és tudattalan, tervtelen cselekvényről van szó, amely minden akarat közbelépése nélkül folyik le őseredeti folyamatok természetességével. A Tao követelése egészen magának a Tao-nak természetéből folyik. A Tao u.i. maga is mindig cselekvéstelen, de mégis minden tevékenység és cselekedet az ő hatása. Aki magát a Tao-nak adja át egészen és fenntartás nélkül, az részese lesz a Tao-nak, aki azután az egyénben a cselekvésnek szabad menetet ad s ezáltal ér nagy eredményeket. Dsuang-tse még erőteljesebben fejezi ki ezt a gondolatot, mikor azt mondja, hogy a Tao olyan csendben működik, mint amilyen csend nyilatkozik meg a nap és a hold mozgásában, az éj és a nap váltakozásában, az évszakok múlásában, a fellegek jövés- menésében, az eső esésében, a fák növekedésében, állatok, madarak párosodásában. Ezt a tényt fejezi ki Lao-tse, amikor ezt mondja: „A magasabb rendű erény a dolgok folyását a természetre bízza”.

A Tao-te-king egész második része ezzel a magasabb értelemben vett élettel foglalkozik. Ezek a fejtegetések erő s külömbséget tesznek a „magasabb” és az „alacsonyabb” élet között. A magas élet nem keresi az életet s tehát van élete – úgy mond Lao-tse. Az alacsonyabb élet arra törekedik, hogy el ne veszítse életét, tehát nincs élete. A magas élet cselekvés és szándék nélkül való. Az alacsonyabb élet cselekedik és van szándéka; a szeretet cselekedik, de nincs szándéka. Aki ennek a magasabb életnek birtokában van, az „elhívott”, Sheng-Yen. Az elhívott nem akar maga tündökölni s ezért megvilágíttatik; ő maga nem akar semmi sem lenni s ezért felséges lesz; nem dicsekedik s ezért dolgokat hajt végre: nem tolja fel magát s ezért felmagasztaltatik. Ő maga nem harcol s ezért nem is harcol vele senki, mert csak az ellen harcolnak, aki maga harcol. Aki ellenkezőleg cselekedik, az nem jut el soha az elhívottság állapotába s tehát nem is lesz részese az igazi életnek, a „te”-nek.

Ámde már most az a kérdés merül fel, hogy milyen is az az élet, amelyet Lao-tse a legmagasabb életnek nevez és a Te szóval jelöl? Erre nézve a Tao-te-king bőséges feleletet ad. Ha a Tao-t keressük és várjuk szándék nélkül, cselekedetek és morális kötelességek teljesítése nélkül a „Te”-t, akkor nem lesz szükség sem szabályokra sem törvényekre és nem kell várnunk a parancsot, mert a Tao ebben az állapotban nemz, táplál, szaporít, képez, növel, véd s végül kiteljesedik a valódi élet minden morális kiállás nélkül. A magas életet élő bölcs ember „megismerheti a világot anélkül, hogy a házból ki kellene mennie és az ég Tao-ját úgy is látja, ha nem néz ki az ablakon. Minél messzebb megy hát valaki a világi ismeretekben, annál kevésbé van igaz ismerete. Azaz: a nem-cselekvő bölcs a Tao birtokába jutván, a boldog élet részese lesz. A bölcs továbbá teljes visszavonultságban él, de szívébe zár mindenkit, a nép feltekint reá és tiszteli, mert a népet ő gyermekének tartja. Aki életét helyesen éli – úgy mond a Tao-te-king 50. része – annak vándorútján nem kell félnie sem tigristől, sem az orrszarvútól, mert sebezhetetlen lévén, ezek nem árthatnak neki.

Aki ezt a magasabb életet éli, nem is hal meg testi halállal, hanem bejut az örök életbe. Mert aki a Tao fényességét élvezi, az mindig visszatér az eredetbe.

A nem-cselekvés elve érvényre jut a társadalmi és az állami életben is. Az embernek itt is bele kell illeszkednie a természet menetébe s engedelmeskednie kell szándék nélkül a Tao-nak; nem kell rohannia és nem kell törtetnie, nem kell fontolgatnia és terveket kovácsolnia, hanem haladnia kell a legnagyobb nyugalomban s csendben. A fejedelemnek sem tettei által kell hatnia a népre, hanem a tao szolgálatában álló személyisége által. Ha ügyel arra, hogy az állam a természetes rendet megtartsa, akkor az államban rend uralkodik. Mert minél több tilalom és korlátozás van a birodalomban, annál szegényebb lesz a nép. Minél több a ravaszkodás és mesterkedés az emberekkel való bánásmódban, annál több váratlan és szokatlan dolog történik. Minél több törvényt és rendeletet hírdetnek ki, annál több a tolvaj és a rabló. A bölcs uralkodó ezt mondja: én nem uralkodom s nem parancsolok s a nép mégis jólétben él; szeretem a békét, nem erőszakolom a dolgokat s a nép magától boldogul. Ezért ott, ahol túlbuzgó a kormányzat, a nép élete nem boldog. „Egy nagy birodalmat úgy kell vezetni, mint a kis halakat sütik.”

Nem szereti Lao-tse a nép felvilágosítását sem. A népet egyszerű és természetes viszonyok között kell tartani, – erre tanítanak a régi bölcsek. A tanult népet nehéz vezetni s aki azt hiszi, hogy furfangos módon lehet az országot kormányozni, az tönkreteszi azt. Igazi erényes uralkodó hát az, aki a népe eszményképe tud lenni.

Mindezen elvek alapján Lao- tse megrajzolja egy eszményi állam képét, egy olyan államét, amelyben az emberek a Tao uralma alatt a magas élet birtokosai. A Tao-te-king 80-ik verse azt mondja, hogy ez az állam terjedelemre kicsiny és lakosainak száma is kevés. Van vagy tíz s egynehány hivatalnoka, de ezek hatalmukat igénybe nem veszik. A nép nem fél a haláltól és nem vándorol idegen országokba; van lova, kocsija, de messze mégsem utazik. Van fegyvere, páncélja, de mégsem hadakozik. Életmódja az ősök egyszerű élete szerint igazodik. Étele jó ízű, ruhája egyszerű és csinos, lakása békés, erkölcsei szelidek. A faluk közel vannak egymáshoz úgy, hogy a kutyaugatás és kakaskukorékolás az egyikből áthallatszik a másikba. Az emberek nagy kort élnek anélkül, hogy ide-oda utaztak volna.

Lao-tse itt vázolt elveit követik tanítványai is, akiket a filozófia története taoisták név alatt foglal egybe. Ezek között kétség kívűl legkimagaslóbb személyiség és gondolkozó Lieh- dsi. Életéről nem sokat tudunk, mert teljes visszavonultságban töltötte napjait. Lehet, hogy Lao-tse-vel nem is találkozott, de szelleme teljesen az ő tanának hatása alatt áll. Tanának kiinduló pontja és alapja a Tao fogalma. Nevezi a Tao-t a „völgy szellemének” a „misteriosus Anyának” is. Reánk maradt művében, amelynek címe Igaz könyv a felbuzgó ősalap-ról és amelyben egy másik taoistának Yang-dsu -nak tana is közölve van, minden fejtegetés erre az ősalapra vonatkozik és annak természetét fejti ki. Ez az ősalap maga nemz ő, de nem nemzetett, a változás oka, de ő maga nem változik, szabad, egyetlen, a végtelen térben ide -oda hullámzik anélkül, hogy valahol határba ütköznék. Bel őle ered minden nemzés, változás, forma, szín, ismeret, erő, nyugalom. De ő maga egyik sem. Kezdetben volt az ősváltozás, az az állapot, amelyben az erő még nem nyilatkozik; az őskezdet, amikor az erő jelentkezik; az őskeletkezés, amikor a forma keletkezik; az ősteremtés, mikor az anyag keletkezik. Az az állapot, amelyben az erő , forma, anyag el nem különültek: a „lét”. De a teremtésnek és a keletkezésnek egyetlen állapotában sem lett láthatóvá az, ami által a nemzés nemzéssé, a hangzás hagzássá, az alakítás alakítássá, a szín színné, az ízlés ízléssé lett. Ezek mind a nem-létezőnek hatásai. Ebben a nem-létező ben egyesülnek az ellentétek: a fény és a setétség, az élet és a halál, a meleg és hideg stb. Ez az ősalap se nem tud, se nem hat és mégis mindentudó és mindenható.

Az élet maga végtelen körforgás. Ami élet volt, halállá lesz, ami alak volt, alaktalan lesz, minden élő szükségszerű törvények szerint enyészik. Az ember is gyermek- ifjú- és öregkoron át ér el a halálhoz. Folyton változik hát az ember is: bőre, körme, haja folyton vesz el és folyton újul meg, de változásainkat csak a változás után vesszük észre. Teste sem az ő tulajdona, hanem csak forma, amelyet az Ég és a Föld juttattak neki. Élete is az erők egyensúlya, az Ég és Föld adománya szintén.

Hogyan jutunk el ennek az ősalapnak, a Tao-nak birtokába? – Könyvünk elbeszéli, hogy Lieh-dsi megismerte a Tao-t s azután a „szelek szárnyán utazott haza”. Ez az ismeret pedig abban állott, hogy eltűnt lelkében minden külömbség az Én és a Nem-Én között s nem volt semmi külömbség az öt érzék között sem. „Követtem a szelet Keletre és Nyugatra, mint a falevél vagy a száraz szalmaszál, és valóban nem tudom, vajjon a szél vitt-é engem vagy én a szelet?” A taot tehát nem lehet keresni sem a szemmel sem a füllel, sem a test sem az ismeret útján. Nincs az távol úgy, hogy tudatos kereséssel meg tudnók találni és nincs közel úgy, hogy tudattalanul hirtelen csak reá bukkanhatnánk. Csak csendben és hallgatagon juthatunk el hozzá. Aki a Tao birtokába jutott, az „elhívott”, aki teljesen a szellemből és a szellemben él s ezért neki a külső világ dolgai nem árthatnak, mert elzárva el őle a külső világ minden hatása. Az ilyen férfi uralkodik Egen és Földön, isteneket és szellemeket mozdít meg s kicsi dolog neki leugrani szőrnyű magasból vagy átmenni az égő tűzön.

E tao szellemében alakítja ki Lieh-dsi tanának többi részletét is. A világ – úgy mond – végtelen, nincs benne kezdet sem vég: minden kezdetet felfoghatunk végként és minden véget kezdetként. Nincs határ és nincsenek végtelen egyszerű részek. Mindenütt az oktörvény uralkodik. De vannak jelenségek, amelyeknek törvénye a szükségszerűség és vannak ismét olyanok, amelyeknek törvénye a szabadság. A világ legfőbb törvénye az egyensúly s az erkölcs népek, korok szerint változó. Igazi érték ott van, ahol ez az egyensúly uralkodik, amely erőssé teszi a gyengét és könnyűvé teszi a nehéz feladatot.

A szabadság és a szükségszerűség viszonya élénken foglalkoztatja a Lieh-dsi gondolkozását. Általában véve a teljes determinismus álláspontjára helyezkedik. Mindaz, ami az emberrel történik, nem tőle függ, hanem az Égnek hatása az; az embernek tehát illik nyugodt lélekkel beletörödni sorsába, amelyen változtatni úgy sem tud. Miképpen cselekedünk, az nem tő lünk függ. „Ami úgy van, amint van anélkül, hogy úgy- létének okát ismernők, – az a sors.” Aki magát ennek a sorsnak átadja, arről elmondhatjuk, hogy semmit sem hisz és mindent hisz. A tömeg is, bármily sokformájú, mégis a sors törvénye alatt áll: a földmíves felhasználja az évszakokat, a kereskedő nyereségre tőr, a munkás műfogásokat keres, a hivatalnok él a hatalmával; – így nyilvánul az akarat ereje. De a földművelőnek szárazság vagy eső jut osztályrészéül; a kereskedőnek nyereség vagy veszteség, a hivatalnoknak siker vagy kudarc, – így nyilatkozik meg a sors.

A másik taoistának Yang-dsu-nak életéről semmit sem tudunk. Lehet, hogy Lieh-dsi kortársa volt. Helyesen jegyzi meg R. Wilhelm a könyv fordításához írott Bevezetésében: van személyiségében bizonyos modern vonás, amely abban nyilatkozik meg, hogy a Lieh-dsi tanának alapjára helyezkedve kegyetlen pesszimizmus kifejezője. Ezzel a pesszimizmussal azonban az élet teljes kiélésének akarata párosul. Repül az élet a halál felé s tehát nincs mást mit tennünk, mint hogy igyekezzünk ezt a repülő életet teljesen kiélni. Ne forduljunk el testünk hajlamaitól és ne zárkózzunk el érzékeink kívánságai elő l. Nem kívánatos sem a szegénység sem a gazdagság, értékes csak az, ha egézségben és kényelemben élünk. Álláspontja tömören jut kifejezésre ebben a felhívásban: „Hadd, hogy füled hallgassa azt, amit kíván; hadd szemedet, hogy lássa azt, amit kíván; hadd, hogy orrod szagolja azt, amit kíván; hadd, hogy szájad beszélje azt, amit kíván; hadd, hogy tested élvezze azt, amit kíván. A fül pedig a hangokat kívánja, a szem a szépséget és színeket, az orr a jó illatokat, a száj kíván beszélni a jogos és a jogtalan felől, a test kívánja élvezni a pompát és bőséget, az akarat akadálytalan műkődését. Aki ezt meggátolja, zsarnok az”.

Hogy mint lesz aztán a halál? – ezzel a kérdéssel nem is kell törődni.

És mégis, – Yang-dsu azt követeli, hogy ne „külsőnket”, hanem „bels őnket” rendezzük. Ha mindenki rendezi a maga „belse”-jét, az emberek között csend és nyugalom lesz. Aki a maga „belse”-jében rendet teremt, nem fog rendetlenséget okozni a külső viszonyokban; de az már nem bizonyos, hogy aki rendet teremt a külső viszonyokban, az rendet teremt „belse”-jében is.

Énünk nincs a mi kezünkben: ha egyszer megszülettünk, akkor ez az Én szükségszerűséggel nő és gyarapodik. De éppen ilyen kevéssé áll hatalmunkban a Nem-Én is: ha egyszer birtokoltuk, éppen olyan szükségszer űséggel vész el megint. Tökéletesség tökéletessége az lenne, ha mindenki teljesen egységben tudna élni a Nem-Énnel. Négy dolog van, ami az embert nem hagyja nyugton élni: hosszú élet, dicsőség, rang és állás, birtok. Ezért legmegelégedettebb és legboldogabb a paraszt. És ismét négy dolog van, amit mindenki kívánhat magának: kényelmes lakás, szép ruhák, finom ételek és szép asszonyok. Aki ennél is többet kíván, kielégíthetetlen s a világ háztartásában olyan, mint a féreg.

A világi gyönyörű ségek iránt érzékeny bölcselőnk, igazi cinizmussal fordul mindennel szemben, amit mi az erkölcsös élet és cselekedet feltételének tartunk. Nem ajánlja sem a kötelességet sem a hűséget, mert csak magunk Én-je kerül általuk veszélybe; az önzetlenség nem elégséges arra, hogy felebarátunkon segítsen, de teljesen alkalmas, hogy ártson saját életünknek. Óvott attól is, hogy jót cselekedjünk, mert a jó cselekedet következménye a dicsőség, hír, a hír következménye a nyereség, a nyereség következménye a viszálykodás, – ezért, aki nemes, az nem cselekedik jót.

Ez a teljesen kialakult egoista világnézet, amellyel az emberi élet, sors és rendeltetés felől való sötét pesszimizmus jár karöltve, nem a kínai lélekből fakadt s nagy elterjedésre szert nem is tett. Maga a tan minden részletében inkább a szubjektív hangulat, mint a reflexió szülötte, inkább egymásba fűzött megjegyzések, gyakran szellemes és találó példabeszédek és parabolák gyűjteménye, amelyeket a taoizmus szelleme fűz egybe. Bölcselete egészen különleges helyet biztosít neki a kínai gondolkozás történetében és bizonyítja a tao elvének megtermékenyítő hatását.

2.2.4. Dsuang-dse a taoizmus beteljesítője

Dsuan-dse-t Teitaro Suzuki a legfényesebb taoistának nevezi, akit Kína valaha létrehozott. Lieh-dsi talán mélyebben szántott, de távolról sem volt olyan ragyogó szellem, mint Dsuang-dse. Összevethető Lao-tse-vel is, de nálánál magasabb röptű és transcendentálisabb. A feljegyzések szerint Kr.e. a negyedik század 2-ik felében élt és kritikai álláspontot foglalt el nemcsak Kong-tse-val, hanem Lao-tse -vel szemben is, jóllehet tanának alapjait a Tao fogalma és Lao-tse tanának alapgondolatai képezik. Különösen az ismeret megértésére fordít gondot Dsuang-dse, amikor határait kiméri s a felfogható valóság élményét a központba állítja. A Tao ismeretének bensőségét a született misztikus melegségével írja le s nyelve tele képpel, hasonlattal; a szemléletes és virágos kínai stílusnak mintaképe. Gyönyörűség foglalkozni vele. Hátha még az eredeti kínai szöveget tudná az ember!

Filozófusunk Nan Hua –ban született, ami magyarul ezt jelenti: ”déli virány” s ezért ezt a címet adták neki: „Az igazi ember a déli virányról”, könyvének pedig: „Igazi könyv a déli virányról”.

Könyvének első versei szólanak arról az emberről, aki a semmittevésben vándorol, mert szabaddá tette magát mindattól, ami földi s megtalálta azt a nyugalmas tétlenséget, amely ott a sors hatalmán kívül van. Az ilyen ember főember, mert független az Én-től; szellemi ember, mert független a cselekedetekt ől; és elhívott szent, mert független a nevektől. Ilyen emberrel szemben a világ tehetetlen; özönvíz, bár égig érjen, el nem érheti; tűz és hőség, amelyben megolvad az érc és a kő, megszárad a föld és a hegyek, őt meg nem égeti; a porból, amely az ő lényéből aláhull, még a legnagyobb embereket lehetne formálni.

A világ maga külömben csupa relativitások és ellentétek birodalma. Éppen ezért belő le ezeket az ellentéteket ismerhetjük meg csupán és azokat a külömbségeket, amelyeket a szubjektív felfogás visz beléje, amelyek azonban a lét tao-jában benne nincsenek. Már pedig a tao-t ki lenne képes megismerni? – Aki képes lenne erre, az birtokában lenne az Ég kincses házának. Az igazi út azonban itt is a tao. Mert csupa ellentét ez a világ nem maradhat; valami úton-módon mégis csak hatalomra kell tenni szert ezek felett, hogy azután létesüljön örök harmónia. Ezt az összhangot azonban megteremteni csak úgy tudjuk, hogy minden ellentét és külömbféleség egy mindent átölelő egységben forrik össze. „A külömböző szelek – ég és föld orgonajátéka – bármily sokfélék legyenek is, egyetlen hajtó erőből fakadnak. Kéj és harag, öröm és gyász, gond és sóhaj, állhatatlanság és huzódozás, kéjvágy és mértéktelenség, világimádás és dölyf, mint a különféle hangok, csövekben keletkeznek, de van egy Valami, amitől keletkezésük függ. Ezen valami nélkül nincs Én. Ezen Én nélkül nincs semmi, amit az Én felfoghatna. A test részei és tagjai felett is kell lennie egy úrnak, amelynek igazságát nem érinti az, hogy vajjon kutatják-é lényegét vagy sem”. Ha csak ezeket a kis és parányi részeket nézzük és csak az ellentéteket vesszük észre, akkor a Tao elhomályosul és mi csupa relativitásra teszünk szert, mert íme, az Én-t a Nem-Én-ből akarjuk megismerni.

Aki a világot megérteni, az ellentétek és részletek felett akar emelkedni, aki igazán akar hallani, látni, érzékelni, tudni és megismerni, annak a megvilágosodás útjára kell lépnie, hogy minden dolgot az örökkévalóság szempontjából tekintsen. Ez az út is szubjektív jellemű, de rajta az Én egyszersmind a Nem-Én és a Nem- Én egyszersmind az Én. Ha az Én és a Nem-Én ellentétet többé nem képeznek, előáll az az állapot, amely a Tao sarokpontjának neveztetik, amely körül már az ellentétek és részek úgy foroghatnak, hogy mindenik a maga igazoltságát a végtelenségben megtalálhatja. Ily módon az Igen és a Nem végtelen jelentésel bír.

Az ellentétek és a részek tehát egységgé lesznek a Tao-ban. Az ellentétekbő l álló világ hasonló a zenéhez, amely a húrokból tör elő. Az az igazi világ azonban, amely a való világon és a Tao elhomályosulásán túl van, olyan zenéhez hasonlatos, amelyet nem a húrok hoznak létre. Ebben az igazi világban a Tao világában minden összhangba lép s mi bizony, amikor az égő fát végét járni látjuk, csak az égő fát látjuk, de a tűz maga ég s fénylik tovább.

A Tao hatalma és értéke végtelen. Dsuang-dse a kínai nyelv minden megragadó színességével rajzolja azt és állítja az egész világegyetem közepébe, mint ősgyökeret és alap nélkül való alapot. Ő maga jóságos és hű, de soha cselekedeteket nem hajt végre; közölhető de meg nem fogható; elérhető, de meg nem látható; nem-nemzetten ő maga gyökere; öröktől fogva vala már a teremtés előtt: ő kölcsönzött szellemet a szellemnek és isteneknek; vala minden idő k előtt és nem magas; túl van minden téren és nem mély; vala a föld és az ég keletkezése előtt és nem vén; vénebb mint a legvénebb ó-kor és nem agg.

Az a kérdés már most, hogy vajjon a Tao birtokában lévő embernek milyen a viszonya a többi emberekhez?

– Aki fejedelmekkel és uralkodókkal célt akar érni, annak bírnia kell a „szív böjtjé”-vel, azaz meg kell üresítenie szívét és lelkét, hogy a Tao tölthesse be azt. Két nagy törvény van, amelynek engedelmeskedni kell: a természet és a kötelesség törvénye. A kötelesség előtt való meghajlás az, amikor az ember a saját szellemének veti magát alá s ezen feltétlen kötelezettség ismeretében talál megelégedést. Az ilyen kötelezettség előtt elnémul az önfenntartás szava és a félelem hangja. A nagy, hatalmas fát, ha jól megvizsgáljuk, kiderül, hogy fája nem alkalmas semmire; éppen, mert semmire sem alkalmas, nem is hasznos, ezért nőhetett oly nagyra. Ez az oka annak is, hogy a szellem embere az életre nézve haszontalan. A testében nyomorék hasznát veszi az ő nyomorúságának, mert az állam kötelességei alól fel van mentve, de adományait bővebben kapja, mint más. Mennyi haszna lehet annak, aki érti, hogy nyomorék legyen szellemben! „Mindenki tudja, hogy milyen hasznos hasznosnak lenni, de senki sem tudja, hogy milyen hasznos haszon-talannak lenni!”

Hogyan tehetünk szert hát a természet és a magunk szellemének ismeretére? A természet ismeretét maga a természet nemzi mibennünk és az emberi szellem működésének ismeretére azáltal jutunk el, hogy a megismerhetőt megismerjük és a megismerhetetlent hálásan élvezzük. Van azonban ennél az ismeretnél egy nagy bökken ő. Az ismeret csak akkor igaz, hogyha valami rajta kívül valótól függ. De éppen az, amitől az ismeret függ, valami bizonytalan s nem tudom, hogy vajjon az, amit természetnek neveznek, nem az ember-é, amit pedig embernek neveznek, vajjon nem a természet-é?

Igaz ismeret csak az igaz ember ismerete lehet. Ki azonban az igaz ember? Mintáját itt is az ó-kor igaz emberei szolgáltatják. Az ó- kor igaz emberei nem féltek attól, hogy ismeretükkel egyedül maradnak. Nem vittek véghez hős tetteket és nem kovácsoltak terveket. Ezért sikertelenség esetén nem volt miért bánkodniok és siker esetén nem volt okuk az önérzetre. Ezért tudtak felemelkedni a legnagyobb magaslatokra anélkül, hogy szédülnének; vízbe menni tudtak anélkül, hogy vízesek lettek volna; át tudtak menni tű zön anélkül, hogy elégtek volna. Ily módon felemelkedhetett ismeretük a Tao-val való egyezésig. Ezeknek az igaz embereknek még testi működésük, főleg lélegzésük is más volt. Ha aludtak, nem álmodtak; ha ébren voltak, nem féltek. Eledelük egyszerű, lélegzésük mély. Az igaz ember lélegzése egészen a legmélyről tőr elé, a közönséges ember csak a gégéjével lélekzik. Nehezen és görcsösen taszítják ki ezek magukból a szavakat, mintha okádnának. Minél mélyebbek az ember szenvedélyei, annál sekélyesebbek benne az isteninek mozdulatai. – De ezzel még nem ért véget az igaz ember képének rajza. Az igaz emberek fő jellemvonása a Dsuang-dse tanításában éppen úgy, mint a többi taoistánál, az, hogy soha sem akarják a maguk tudatosságuk által akár gondolatban akár cselekedetek által befolyásolni a Tao-t. Az ilyen igaz ember éppen ezzel a magatartásával éri el azt, hogy szíve szilárd, tekintete mozdulatlan, homloka derült. Ha hűvösek voltak, – az ősz hűvössége volt az; melegek voltak, – a tavasz melege volt az. Érzésük minden nyilvánulása személytelen volt, mint a négy évszak. Szerintük az állam lényege maga a törvény; a társasági formák lényege az érintkezés megkönnyebítése; a tudásban mutatták meg az idő követelményeit és a szellemi befolyásban az eszközt látták arra, hogy az embereket magukhoz felemeljék. Az igaz ember, amit szeret az az Egy; amit nem szeret az is az Egy; amivel magukat egynek érzik, az is az Egy; amivel magukat nem érzik egynek, az is az Egy; abban ami az ő Együk, a természetnek társai; abban ami nem az ő Együk, abban az embereknek társai. Akinél a természeti és az emberi egyensúlyban van, az az igaz ember.

Ha így áll a dolog, akkor nincs szükség semmiféle morális parancsolatra és szabályra. Amilyen felesleges az úszóhártya az ujjak között és a hatodik ujj a kézen, éppen olyan feleslegesek a morális törvények és követelések, amelyek nem tartoznak a Tao-hoz. Semmi szükség arra – úgy mond Dsuang-dse, bizonyosan Kong-tse tanát tartva szem előtt s azzal polemizálva – hoy a morál betolakodjék a világ ősi rendjébe. „Amit én jónak nevezek, annak semmi köze a morálhoz, az egyszerű en a szellemnek jósága”. És ismét szól Dsuang-dse: „Aki nem önmagát látja, hanem a külvilágot, aki nem magát bírja, hanem a külvilágot, az csak idegen sikert ér el és csak idegen birtokot bír. Aki pedig nem a saját sikerét éri el, hanem idegen sikert, annak sikere mindegy, akár Dsi rablónak hívják, akár Be I1-nak”.

De nem barátja Dsuan-dse a kultúrának sem, ső t éppen abban látja minden rossznak forrását és gyökerét. Ha majd elpusztul teljesen az emberi kultúra – úgy mond – csak akkor lehet majd okosan beszélni az emberekkel. Csak akkor lesz ismét rend a világon, hogyha az emberek a saját lelkükre és eszükre lesznek utalva. Mert az ismeret semmi, minden a Tao.

Ily elvek mellett természetes, hogy Dsuang-dse is teljesen a nem-cselekvés álláspontján áll: el kell hagyni a világot, hogy legyen olyan, amilyen s nem kell arra törekedni, hogy mi rendezzük azt. Ha egy nagy férfiú mindenképpen arra kényszerül, hogy uralkodjék, akkor leghelyesebb ha a nem-cselekvés álláspontjára helyezkedik ő és nem zavarja cselekedeteivel a világ ősi rendjét. Fő dolog pedig ez: ha valaki a dolgokat dolgokként kezelni akarja, nem szabad engedni, hogy a dolgok őt dologgá tegyék. Aki képes erre, az az igazán nemes.

Az igaz ember a maga-megfeledkezés által a taonak engedi át magát teljesen. A sárga föld ura – olvassuk Dsuang-dse művének XII-ik könyvében – a föld határán túl vándorolva, elveszti varázsgyöngyét. Keresésére küldi el őször az ismeretet, azután az éles elmét, azután a gondolkozást; de mindenik a gyöngy nélkül tért vissza. Elküldötte végül a maga-megfeledkezést s ez meg is találta a gyöngyöt. Nem is kell mondanunk, a gyöngy a tao vala. Aki nem cselekedik, az szert tehet a Tao-ra s rendelkezésére áll neki a világ; aki cselekedik, az rendelkezésére áll a világnak és hiányt szenved.

Nem tehetjük, hogy részletesen ne idézzük Dsuang-dse művének egyik leghíresebb könyvét, amely az „Őszi hullámok” címet viseli és a tao-ról szóló tant tartalmazza egy dialógus formájában, amely a „sárga folyó istene” és az „északi tenger istene” között folyik le. A „sárga folyó ura”, aki az őszi hullámokon teljes csendben és tudattal úszik alá, jelenti a „felsőbb embereket”; az „északi tenger istene” pedig, jóllehet nagy szellem, a világösszefüggés teljes tudatában él. Kettőjük között lefolyó párbeszédben a Tao úgy jelenik meg, mint amelyből tekintve a dolgoknak nincs értékük, sem értéktelenségük; a dolgok szempontjából tekintve mindenik dolog önmagát tartja értékesnek és másokat értéktelennek; a tömeg álláspontjáról tekintve pedig értékes vagy értéktelen valami aszerint, hogy vajjon a saját Én-en nyugszik vagy pedig mások elismerésén. Ha az értékelés álláspontjáról akarunk ítélni, s egy dolgot csakugyan értékesnek akarunk tartani azért, mert igényt tart az értékességre, akkor a dolgok között egy se lenne, amelyik nem bírna értékkel. Ha pedig egy dolgot azért mondunk értéktelennek, mert mások tőle az értékességet megtagadják, akkor nem lenne egyetlen dolog sem, amelyet nem kellene értéktelennek tartanunk. Teljes tehát az értékek viszonylagossága: „Az értéknek és nem-értéknek megvan a maga ideje és nem tekinthető semmi absolutnak. Értékes és értéktelen csak felesleges ellentétek, amely ellentétek eltűnnek a Tao-ban”. – Ne is féljünk hát semmiféle változástól s ellentéttől, mert: „A nemesség saját Én-ünkön nyugodik és a külső változások által el nem vész”. És ismét: „szívünk tesz minket rablókká”.

A nem-cselekvés elve, amely voltaképpen a Tao mindenhatóságát és egyedüli erejét akarja kifejezésre juttatni, természetesen követeli magának a hatalmat és érvényt az állami élet mezején is. Az igaz itt is merőben a nem-cselekvés álláspontjára helyezkedik. A nép iránt való szeretet – olvassuk a XXIV-ik könyvben – kezdete annak, hogy ártsunk a népnek; ha pedig arra tör valaki, hogy az igazságosság által

1 Szent férfiú volt. vessen véget a háborúnak, voltaképpen nem tesz mást, mint elülteti a háború gyökerét. „Minden megvalósított ideál a rosszra vezet.” Hiában akar az ember a maga cselekedete és erőfeszítései segítségével az igazságra eljutni: az igazság objektív valami s teljesen független attól, hogy vajjon az emberek elismerik-é vagy sem. A szabadság is független a külső világ dolgaitól és eseményeitől, sőt éppen a világtól való teljes függetlenségben nyilvánul meg. Szavakkal hiában küzdünk az igazságért és szabadságért: kis horoggal csak kis halat lehet fogni, cifra szókkal kis eredményt elérni. – Ha visszatekintünk a Dsuang-dse tanára, meg kell állapítanunk, hogy a Tao mindenhatósága mellett a látszatnak ebben a világában csupa külömbözést és ellentétet látva, ezt a viszonylagosságot átviszi a szellem s az értékek területére is. A dolgok tulajdonságai csak a látszat mű ve; nincs sem jó sem rossz, nincs sem nagy sem kicsiny, sem szép sem rút, mert a szépnél lehet ezen a világon még szebbet találni s a rút mellett még rútabbat. A sok logikai ellentmondás valóban azt bizonyítja, hogy csupa viszonylagosság és az emberi gondolkozás képződése minden, amit mi értékesnek vagy értéktelennek látunk. T.i. minden csak viszonylagosság a Tao birodalmán kívül; de minden csupa egység és szellem a Tao-ban. Én is Tao vagyok, ha a Tao-val való egyesülésem által kiírtok magamból minden ellentétet és külömböződést. Ez az egyesülés a nem-cselekvés műve és merőben tudattalan.

A Tao-ba vetett szilárd hit jellemzi az egész kínai gondolkozást, amelynek további részleteibe itt behatolnunk nincs miért. A Taoizmus és a Kong- tse tana vonul keresztül ennek a gondolkozásnak egész történetén s a kínai gondolkozás a mai formájában is azt bizonyítja, hogy a kínai filozófia egy évezredeken át tartó szerves szellemi mozgalom eredménye. Mihelyst az első kínai bölcselő a Tao fogalmát megragadta s azután a nyomban következők a maguk módja és rendje szerint fogalmazták, kifejtették, külömböző szempontból magyarázták, azóta ez a tan a kínai gondolkozás közkincse. – Minden életnek és értéknek kútfeje a Tao; a Tao nélkül semmit ér a tudás, a cselekedet, a cerimóniák és az erőlködés. Ennek a világnak örök törvényei vannak s az embereket körzővel, mérőzsinórral egyenesre szabni nem lehet. Mellette eltörpül minden hagyomány és a legrégibb szokás is: ő az egyedüli, aki a tökéletes és absolut szellem.

A Tao felfogásában természetesen érvényesül azután a szellemnek minden eltérő állásfoglalása: találkozunk ebben az idealizmussal, amely miszticizmussal párosul, a realizmussal, amely itt-ott a racionalizmus nyomait viseli magán, a hedonizmussal és az utilizmussal, a monarchikus és anarchikus államfelfogással, – a kínai filozófia az emberi szellem szülötte és semmi sem idegen reá nézve, ami a szellem lényegéből s annak külömböző értelmezéséből folyik. Vázlatos fejtegetéseinknek célja az volt, hogy ennek a sajátos bölcseletnek lényegéhez közelebb vezessék a türelmes olvasót. További részletek közlését nem engedi sem a hely sem tudásunk szűkre szabott határa.

Forrás: Wikipedia

Folytatjuk a ötödik részben.