ÉLETRAJZ

Málnási Bartók György 1882. augusztus 3-án született Nagyenyeden. A nemesi előnév a család 1610-ből eredeztetett lófő székely származására utal. Édesapja, id ősebb Málnási Bartók György maga is írástudó ember volt, s az erdélyi református egyház meghatározó jelentőségű személyiségének számított, akinek egyházán belüli küzdelmei nagymértékben befolyásolták fia pályakezdését. Idő sebb Bartók fia születésének évében a nagyenyedi református gyülekezet másodlelkészként szolgált, majd 1888-ban a teológia állandó helyettes tanára lett. Ő volt a „nagyenyedi” párt egyik szószólója, szemben a „kolozsvári” párttal, amely a teológia jövőjét Kolozsvárott látta biztosítottnak. Az áthelyezés körüli küzdelmekkel magyarázható, hogy 1892-ben Bartók elhagyta Nagyenyedet, s a Szászvároson vállalt lelkészi állást. A teológia 1895-ben Kolozsvárra került, őt viszont 1899-ben püspökké választották. 1907-ben bekövetkezett haláláig töltötte be ezt a tisztséget. Ennek megfelelően az ifjú Bartók György a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban kezdte tanulmányait, de gimnáziumi éveinek nagyobbik részét Szászvárosban végezte és ott is érettségizett. A Ferencz József Tudományegyetem magyar-német szakos bölcsészhallgatója volt 1900 és 1905 között, ugyanakkor a teológián is tanult (1900-1904). Németországi tanulmányútja előtt lelkészképességi bizonyítványt szerzett 1905-ben, majd előbb Lipcsében Wundt, Volkelt, Barth tanítványaként, utána Berlinben, végül pedig Heidelbergben tanult. Heidelbergben Windelband, Lask és Troeltsch voltak a tanárai. Hazatérve bölcsészdoktori diplomát szerzett és letette az úgynevezett tanári alapvizsgát (1906). Egy tanévet gyakorló tanárként dolgozott a kolozsvári polgári lánykollégiumban, de óraadóként a teológián is tanított. 1907-ben, édesapja halálának évében, Nagyenyedre került előbb helyettes, majd rendes tanárnak, s 1908-ban kinevezték a kolozsvári teológia újszövetségi tanszékére. Székfoglaló értekezésének címe A vallástudomány tárgya és módszere volt.

Igazi tudományos érdekl ődést mindig is a filozófia iránt tanúsított. Böhm halála után egy évvel (1912) habilitált a bölcsészkaron filozófiából Morális filozófia és annak története tárgykörben.

Noha 1912 és 1915 között Pauler Ákos töltötte be a filozófiai tanszékvezető pozícióját, Bartók magántanárként folyamatosan tanított a bölcsészkaron. Nyilvános rendes tanári kinevezését 35 évesen, 1917-ben kapta meg, tehát a trianoni összeomlás idején ő adta át a románoknak az egyetem filozófiai szemináriumát. Egyike volt azon keveseknek, akik az utolsó pillanatig nyilvános rendes tanárként is ki tudtak tartani Kolozsvárott, s csak 1921 -ben, a szegedi tanévkezdésre utazott Kolozsvárról Szegedre. Az utolsó pillanatig a magyar nyelvű tanítás fennmaradásáért harcolt Kolozsvárott tanártársaival.

A Szegeden töltött évek (1921-1940) életének legtermékenyebb időszaka. Eleinte egyetemszervezői munkát folytatott, később a kar, illetve az egyetem vezetésében kapott komoly feladatokat. Dékánsága (1925/26. II. félév és 1926/27.) és prodékánsága (1927/28) idején kapta meg a bölcsészkar azt a Leszámoló Palotát, amelynek épületében jelenleg is működik. Bartók volt a Középiskolai Tanárképző Intézet igazgatója, s ha József Attila nem sértődött volna meg Horger Antal fellépése miatt és kitartott volna Bartók professzor tanítványaként, kaphatott volna tanári oklevelet. (József Attilát elsőévesként vette fel a szemináriumi hallgatói közé; Horger is erdélyi születésű ugyan, de nem számított a Kolozsvárról száműzött tanárok közé.)

Az Akadémia 1927-ben levelező taggá választotta, ajánlói Pauler Ákos, Hornyánszky Gyula és Kornis Gyula voltak. Székfoglaló értekezésének címe: A „Rendszer” filozófiai vizsgálata (1928. január 16.). Mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben számos elismerést szerzett, kiváló kapcsolatokkal rendelkezett. Szerkesztője volt 1922-től az egyetemi Actának, 1936 és 1944 között Szellem és Élet címmel filozófiai folyóiratot jelentetett meg előbb Szegeden, majd Kolozsvárott. A folyóirat mellett Szellem és Élet Könyvtára címmel könyvsorozatot is indított.

A második bécsi döntés következményeként a Ferencz József Tudományegyetem visszaköltözhetett Kolozsvárra. A visszatérést irányító, a kolozsvári újraindítást megszervező egyetemi rektor Bartók György volt, akit egyébként szabályosan 1940. júniusában – tehát a bécsi döntés előtt legalább két hónappal – választottak rektorrá az új 1940/41-es tanévre. Az ünnepélyes tanévnyitón ketten nem tettek hivatali esküt, neki és Győ rffy István botanikus professzornak érvényes közszolgálati esküjük volt, ők ketten tértek vissza Kolozsvárra az 1919-es román esküt megtagadó professzorok közül.)

 

BARTÓK GYÖRGY : A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

Bartók ismételten egyetemszervezési és vezetési feladatokat vállalt. Rektorsága után a következ ő tanévben dékán, majd prodékán volt. Továbbra is ő volt a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke, s folytatta szerkesztő-kiadó tevékenységét is, valamint rengeteg közfeladatot és funkciót vállalt. A háborús események újabb költözésre kényszerítették, 1944 őszén Budapestre költözött. (Neve rajta van az úgynevezett 29-es listán, azok között a professzorok között, akiket a román állam kiutasított Erdélyből.) Budapesten 1945. április 30-án Moór Gyula, Dékány István és Prohászka Lajos ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Székfoglalóját 1947. április 15-én olvasta fel Kierkegaard egzisztencializmusa címmel. Ugyanakkor még 1945-ben nyugdíjazták. Nyugdíjasként tanított még a budapesti Református Teológián, valamint a Műegyetemen is tartott filozófiai előadásokat. Az Akadémia 1949-es átszervezése és a református egyházon belül lezajlott Ravasz László-Bereczky Albert-féle váltás közvetlenül érintette. A református egyházban végbement váltásnak személyes vonatkozásai is voltak számára, hiszen Ravasz László sógora volt, de az új vezetés olyan szemléletbeli változást is képviselt, melyet ő már nem tudott és nem is akart vállalni. Az Akadémián „tanácskozó tag” lett ő is, tagságának helyreállítására a rendszerváltozás után került sor.

A negyvenes évek második felében látása erősen megromlott. Az utcán vezetni kellett és csak erős nagyító segítségével tudott olvasni. Hosszú, nyugalmas öregsége alatt – 1949-től haláláig – óriási szakmai tudását senki sem igényelte. Kant Ítélőerő kritikájának 1966-os kiadásában a fordítás ellenőrzőjeként szerepel a neve, ez minden. A halál Budapesten érte 1970. november 26-án.

Műveiről:

Életműve több száz bibliográfiai tételből áll. Legfontosabb írásaiból is csak néhány felsorolására van lehetőség.

Az akaratszabadság problémája – 1906 Az erkölcsi érték philosophiája – 1911
Kant etikája és a német idealizmus erkölcsbölcselete – 1930 A filozófia lényege -1924

Az erkölcsi értékeszme története I. – 1926; II. – 1935 A „Rendszer” filozófiai vizsgálata – 1928
Az „Eszme” filozófiai vizsgálata – 1930 A „Szellem” filozófiai vizsgálata – 1934 A metafizika célja és útjai – 1935

A lét bölcseleti problémája – 1936 Ösztön, tudat, öntudat – 1937 Faj. Nép. Nemzet – 1940

Ember és élet. A bölcseleti antropológia alapvonalai – 1940

Mariska Zoltán

 

BARTÓK GYÖRGY : A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

TARTALOM

A Kiadó előszava _______________________________________________________________ III Publisher’s preface _____________________________________________________________ IV Mariska Zoltán: Bartók György és a filozófiatörténet___________________________________ V Életrajz_______________________________________________________________________ IX

1. Bevezetés _________________________________________________________________ 1

1.1. A filozófiatörténet fogalma és feladata______________________________________________ 1

1.2. A filozófiatörténet módszere ______________________________________________________ 4

1.3. A filozófiatörténet felosztása ______________________________________________________ 6

2. A hindu és a kínai bölcselet rövid története _____________________________________ 10

2.1. A hindu filozófia rövid áttekintése ________________________________________________ 10

2.1.1. A hindu nép hazája és szellemisége ____________________________________________________ 10
2.1.2. A hindu filozófia a Rigvédában _______________________________________________________ 11
2.1.3. A hindu bölcselet második korszaka: a Brahmana-korszak __________________________________ 12
2.1.4. A hindu bölcselet harmadik korszaka: az Upanishádok filozófiája ____________________________ 13
2.1.5. A Samkhya-bölcselet és a Yoga _______________________________________________________ 15

2.2. A kínai bölcselet rövid áttekintése ________________________________________________ 18

2.2.1. A kínai filozófia általános jelleme _____________________________________________________ 18
2.2.2. Confutius bölcseletének rövid áttekintése________________________________________________ 20
2.2.3. Lao-tse és a taoizmus: Lieh-dsi és Yang-dsu _____________________________________________ 22
2.2.4. Dsuang-dse a taoizmus beteljesítője ____________________________________________________ 26

3. A görög filozófia története __________________________________________________ 30

3.1. Bevezetés _____________________________________________________________________ 30

3.1.1. A görög-római filozófia történetének felosztása___________________________________________ 30
3.1.2. A görög filozófia történetének forrásai__________________________________________________ 31
3.1.3. A görög filozófia történetének irodalma _________________________________________________ 32

3.2. A görög gondolkozás kezdetei és a praesokratikusok_________________________________ 33

3.2.1. Homeros és Hesiodos kozmogóniai nézetei ______________________________________________ 33
3.2.2. Az erkölcsi reflexió kezdetei a görög gondolkozásban______________________________________ 34
3.2.3. Keleti elemek a görög filozófiában_____________________________________________________ 35

3.3. Az ion természetbölcselők és Pythagoras___________________________________________ 38

3.3.1. Az ion természetbölcseletről általában __________________________________________________ 38
3.3.2. Thales ___________________________________________________________________________ 39
3.3.3. Anaximandros_____________________________________________________________________ 40
3.3.4. Anaximenes ______________________________________________________________________ 42
3.3.5. A tudomány és vallás viszonya________________________________________________________ 43
3.3.6. Pythagoras és követői _______________________________________________________________ 44

3.4. Herakleitos és az eleai iskola _____________________________________________________ 46

3.4.1. Herakleitos _______________________________________________________________________ 46
3.4.2. Az eleai iskola: Xenophanes és Parmenides ______________________________________________ 48

3.4.3. Zenon és Melissos__________________________________________________________________ 52

___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2002 – XI –

BARTÓK GYÖRGY : A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

3.5. Az ötödik század görög filozófiája ________________________________________________ 54

3.5.1. Általános jellemzés. Empedokles ______________________________________________________ 54
3.5.2. Anaxagoras _______________________________________________________________________ 56
3.5.3. Az atomizmus megalapítója: Leukippos_________________________________________________ 58

3.6. A sophistika és Sokrates ________________________________________________________ 59

3.6.1. A görög felvilágosodás kora __________________________________________________________ 59

3.6.2. A sophisták tana és működése ________________________________________________________ 61
3.6.3. Sokrates__________________________________________________________________________ 65
3.6.4. A kisebb sokratesi iskolák: a megarikusok _______________________________________________ 71

3.6.5. A kynikusok és kyreneikusok: Antisthenes és Aristippos ___________________________________ 72

4. Nagy rendszerek kora a görög filozófiában _____________________________________ 77

4.1. Bevezetés _____________________________________________________________________ 77

4.2. Demokritos ___________________________________________________________________ 78

4.3. Platon _______________________________________________________________________ 85

4.3.1. Élete és személyisége _______________________________________________________________ 85
4.3.2. Kutatásainak célja, jelentősége; iratai___________________________________________________ 87
4.3.3. Platon dialógusainak első csoportja ____________________________________________________ 90
4.3.3.1. Lakhes_______________________________________________________________________ 90
4.3.3.2. Charmides ____________________________________________________________________ 90
4.3.3.3. Eutyphron ____________________________________________________________________ 90
4.3.3.4. Hippias minor _________________________________________________________________ 91
4.3.3.5. Thrasymakhos_________________________________________________________________ 91
4.3.3.6. Protagoras ____________________________________________________________________ 92
4.3.3.7. Apologia _____________________________________________________________________ 94
4.3.3.8. Kriton _______________________________________________________________________ 95
4.3.3.9. Euthydemos __________________________________________________________________ 95
4.3.3.10. Hippias major _________________________________________________________________ 97
4.3.3.11. Gorgias ______________________________________________________________________ 98
4.3.3.12. Menon ______________________________________________________________________ 101
4.3.3.13. Kratylos_____________________________________________________________________ 102
4.3.3.14. Symposion __________________________________________________________________ 103
4.3.4. Platon dialógusainak második csoportja ________________________________________________ 106

4.3.4.1. Phaidon _____________________________________________________________________ 106
4.3.4.2. Theaitetos ___________________________________________________________________ 108
4.3.4.3. Politeia azaz az Állam__________________________________________________________ 109
4.3.4.4. Parmenides __________________________________________________________________ 112
4.3.5. Platon dialógusainak harmadik csoportja _______________________________________________ 114
4.3.5.1. Sophistes ____________________________________________________________________ 114
4.3.5.2. Politikos ____________________________________________________________________ 116
4.3.5.3. Philebos_____________________________________________________________________ 117
4.3.5.4. Timaios _____________________________________________________________________ 121
4.3.5.5. Kritias ______________________________________________________________________ 123
4.3.5.6. Nomoi ______________________________________________________________________ 123

4.4. Platon dialógusainak alapgondolatai: Platon bölcseleti rendszere _____________________ 128

4.4.1. A dialektika célja és útja ____________________________________________________________ 128

4.4.2. Az idea jelentése és fogalma_________________________________________________________ 129
4.4.3. Az „eros”. Ideák és érzéki dolgok viszonya. Az ideák hierarchiája ___________________________ 133

4.4.4. Platon tana az államról _____________________________________________________________ 138
4.4.5. Platon kozmológiája _______________________________________________________________ 140

4.5. Visszatekintés ________________________________________________________________ 141

4.6. Platon Akadémiájának sorsa ___________________________________________________ 142

___________________________________________________________________________________

© Copyright Mikes International 2001-2002 – XII –

BARTÓK GYÖRGY : A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

4.7. Aristoteles ___________________________________________________________________ 143

4.7.1. Élete és személyisége ______________________________________________________________ 143
4.7.2. Aristoteles iratai __________________________________________________________________ 144
4.7.3. Aristoteles logikája ________________________________________________________________ 145
4.7.4. Aristoteles alapfilozófiája: proté philosophié ____________________________________________ 149

4.7.5. Aristoteles fizikája ________________________________________________________________ 152
4.7.6. Aristoteles lélektana _______________________________________________________________ 154
4.7.7. Aristoteles erkölcstana _____________________________________________________________ 155
4.7.8. Aristoteles politikája _______________________________________________________________ 157

4.7.9. Aristoteles retorikája és poétikája _____________________________________________________ 159

4.7.10. Visszatekintés ____________________________________________________________________ 161

4.8. A peripatetikus iskola _________________________________________________________ 162

5. A hellenikus-római filozófia története ________________________________________ 164

5.1. Általános jellemzés____________________________________________________________ 164

5.2. A stoicizmus filozófiája ________________________________________________________ 164

5.2.1. A régibb Stoa ____________________________________________________________________ 165
5.2.2. A középső Stoa ___________________________________________________________________ 165
5.2.3. Az újabb Stoa ____________________________________________________________________ 166

5.3. A stoikusok logikai tana _______________________________________________________ 166

5.4. A Stoa fizikája és lélektana _____________________________________________________ 168

5.5. A Stoa erkölcstana ____________________________________________________________ 170

5.6. Epikuros és az epikureizmus____________________________________________________ 172

5.6.1. Epikuros kanonikája _______________________________________________________________ 173
5.6.2. Epikuros fizikája és theológiája ______________________________________________________ 173
5.6.3. Epikuros etikája __________________________________________________________________ 174

5.7. A szkepticizmus bölcselete______________________________________________________ 175

5.8. Az eklekticizmus filozófiája I.: Cicero ____________________________________________ 176

5.9. Az eklekticizmus filozófiája II.: Philo alexandrinizmusa _____________________________ 177

5.10. Az újplatonizmus bölcselete: Ammonius Sakkas és Plotinos ________________________ 178

5.10.1. Plotinos ismeretelmélete ____________________________________________________________ 179

5.10.2. Az Egy, mint az ősi és alaphypostasis _________________________________________________ 180
5.10.3. A szellem és az eszmék_____________________________________________________________ 181
5.10.4. Idő és örökkévalóság ______________________________________________________________ 183
5.10.5. A világlélek és az egyéni lelkek világa_________________________________________________ 185
5.10.6. Az anyag és az anyagi világ _________________________________________________________ 186
5.10.7. Plotinos etikája ___________________________________________________________________ 188
5.10.8. Plotinos tana a szépről _____________________________________________________________ 191
5.10.9. Visszatekintés ____________________________________________________________________ 193

5.11. A görög filozófia belső alkata _________________________________________________ 194

 

BARTÓK GYÖRGY : A GÖRÖG FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – Bevezetés

1. BEVEZETÉS

1.1. A filozófiatörténet fogalma és feladata

A filozófiatörténetet, mint filozófiai és mint történeti tudományt, az idők folyamán külömbözőképpen értékelték. A filozófia és a történet fogalmának változásával együtt változott a filozófiatörténetről való fogalmunk. Volt idő, amikor a filozófiatörténet egyes filozófiai tanok és problémák puszta gyűjteménye volt, és voltak idők, amikor a felsorolt és ismertetett bölcseleti szekták tanai alapján a filozófiatörténetek a külömböző filozófiai tanokból egybeszerkesztett eklektikus bölcseleteknek voltak szószolói. Természetes dolog, hogy a filozófiatörténet is csak akkor nőhetett történeti tudománnyá, amikor a történeti látókör kiszélesülésével, a történeti dokumentumok behatóbb és bőségesebb ismeretével együtt a történeti érzék is kifejl ődött s ez által lehetővé vált a történelemnek, mint tudománynak kialakulása. Nem volna méltó az elmúlt idők filozófiatörténeti kísérleteit a történettudomány mai ideáljával mérnünk össze és elmarasztaló ítéletet hoznunk ott, ahol öntudatlan és félénk kísérletezésekről lehet szó csupán. Ha a filozófiatörténet terén tett kísérletek fölött végigtekintünk, s azokat kritikai szemmel vizsgáljuk, kitűnik, hogy filozófiatörténetről, mint tudományról csak Hegel fellépte óta beszélhetünk. Hegel filozófiatörténeti előadásaiban azt igyekezett kimutatni, hogy a kategóriák kifejlése a történetben ugyanazon folyamat keretében történik, mint amely folyamat keretében történik a szellem rendszerében, vagy más szavakkal: a kategoriák dialektikai és történelmi fejlése ugyanaz. Hegel előtt – igazat kell adnunk Windelbandnak – a filozófiatörténet csak „tudós urak csodálatos véleményeinek” volt „szellemtelen curiosum-gyűjteménye”; tudománnyá Hegel által lett1.

Tagadhatatlan ugyan, hogy Hegel filozófiai konstrukciója kedvéért gyakran tett erőszakot a történeten, de nem lehet tagadni, hogy bölcseleti felfogásának következetes érvényesítésével nyomatékosan figyelmeztettett arra, hogy a filozófiatörténet, ha tudomány akar lenni, egyformán köteles eleget tenni úgy a filozófia, mint a történet igényeinek. A filozófia lényegének mély felismerésével reá mutatott arra, hogy a filozófia egyetemes áttekintésére van szükségünk, mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, mert különben a sok fától nem látnók az erdőt, azaz a sok filozófiai tantól nem látnók magát a filozófiát. Ezért szükség a filozófia egyes kialakult rendszereit magára a filozófiára, mint Egyetemesre vonatkoztatni. Az egyes Részeket hiában akarjuk megérteni s a maguk lényege szerint értékelni, ha előbb magával az egyetemes Egésszel tisztába nem jöttünk. Minden ilyennem ű kísérlet eredménytelen marad, mert a Rész a maga értékét és jelentését az Egésztől nyeri. Szeretjük a tájat először a maga egészében áttekinteni s csak azután elmerülni egyes részeinek szépségében. Először látnunk kell az Egészet, hogy megismerhessük és megérthessük a Részeket. Ez a követelmény a Szellem egész területén érvényes, de sehol oly nagy mértékben, mint a filozófia területén.

A filozófiatörténet az által lett Hegel szellemében vett igazi tudománnyá, hogy pillantását elsősorban az Egészre fordította s a Részek, azaz a filozófiai tanok és rendszerek igazi értékét ezen Egészhez való viszonyuk alapján állapította meg. Hegel tanításában az Eszme volt az az egész, amelynek részei az egyes népek körében az idők folyamán kifejlődtek, alakot nyertek és a bölcselők tanaiban s rendszereiben állanak előttünk. Ezek a részek kivétel nélkül a szellem lényegéből folyó szükségszerűséggel állottak elő s a filozófiatörténetben nincs egyetlen tan vagy rendszer, amely ne lenne ma is élő elem a filozófia egyetemes rendszerében és kifejlésre való törekvésében. Ezért a filozófiatörténet tényei nem puszta kalandok, lézengő ritterek bolyongásai vagy esetleges és kibölcselkedett vélemények, amelyeket csak úgy találomra szedegetett össze valaki, – a gondolkozó szellem mozgásában vagy a folyton létesülő gondolkozásban szükségszerű összefüggés található. A filozófia feladata nem is egyéb, mint a szükségszerű és összefüggő kifejlésnek megismerése.

Ezt a szükségszerű és összefüggő rendszeres kifejlést kell feltárnia és megértenie a filozófiatörténetnek is. A filozófia történészének az a kötelessége, hogy a filozófiai rendszerekben a gondolkodó szellem munkáját

1 V.ö. „Geschichte der Philosophie” c. tanulmányával. Megjelent „Die Philosophie im Beginn des zwanzigsten Jahrhunderts”, II. k. 175. sk. lapjain. (1905. Heidelberg). mutassa meg és láttassa velünk az Eszmének kialakulását az egyes tanok és rendszerek kereteiben. Ha így jár el, akkor világosan fogjuk látni, hogy a filozófiai gondolkozás megjelenésének különféle formái nem egyebek, mint azok a különféleségek, amelyek ott szunnyadtak a szellemnek vagyis a kialakulásra váró Eszmének méhében s ezért reá jövünk arra is, hogy a szellem ezen különféle formákban és azok által él. Ezen külömböző formák – azaz a rendszerek – által a szellem tartalma nyer kialakulást és az Eszme ölt konkrét alakot. Ha így fogjuk fel a filozófiatörténet feladatát, csakugyan elmondhatjuk, hogy a filozófiatörténet nem az elmúlóval, hanem a most is élővel foglalkozik.

A filozófiatörténet nem csupán történeti érdekű, hanem a filozófiára nézve is nélkülözhetetlen tudomány, mert benne a szellem egész kifejlésének rendszere lép elénk. A német idealizmus mindenható erejébe vetett hit összeomlása után a filozófiatörténet terén is nagy fordulás következett. Ha a filozófiatörténet Hegel előtt csodálatos vélemények tárháza volt, amelyet érdekes vélemények iránt kíváncsi elmék tartottak nagyra, akkor a német spekulatív bölcseletek összeomlása után a filozófiatörténet önálló és autonóm tudomány teljes igényével lépett fel: a filozófiai tudományok között nem csupán szerény helyet keresett magának, hanem a többi, régi keletű disciplinák rovására egyenesen egyeduralmat követelt. Ezt a nagyratör ő igényt támogatta az a körülmény, hogy a spekulatív bölcseletbe vetett hit katasztrofális összeomlása után a filozófia minden hitelét elveszítette s a mind nagyobb mértékben elő retörő természettudományok már a filozófia teljes csődjéről beszéltek. Ilyen körülmények között magának a filozófiának hivatott mívelői is elveszítették tudományuk erejébe vetett bizalmukat és a filozófiát a filozófia történetével kezdették azonosítani azt tanítva, hogy nincs is filozófia, hanem csak a filozófiának története. A filozófiatörténet kevésrebecsülését felváltotta annak túlzó és semmiképpen sem jogosult értékelése. Hegel előtt a filozófiatörténet nem is tudomány; utána már ő akar lenni maga a filozófia.

A filozófiatörténetnek ez az egyoldalú és csak a körülmények összejátszásából érthető túlértékelése a filozófiatörténet fogalmának és feladatának félreértésére mutat. Hegelre kell hallgatnunk, amikor a filozófiatörténet helyes fogalmazását és feladatának vázolását kíséreljük meg. Mindenekel őtt óvakodnunk kell két véglettől: nem szabad a filozófiatörténetet sem lebecsülnünk, sem túlértékelnünk. A filozófiatörténet valóban filozófiai tudomány, amely a többi filozófiai tudományok sorában foglal helyet, de nem áll az összes filozófiai disciplinák fölött. Mikor a filozófiai problémák felvető désének és megoldásának, a filozófiai álláspontok felmerülésének és kialakulásának történetét vizsgálja, amikor a szellem öntudatra törekvésének és kifejlődésének történeti mozzanatait kíséri nyomon, nem azt tűzi ki feladatául, hogy a többi filozófiai tudomány mellőzésével a filozófia egésze által keresett igazságot találja meg, hanem csak arra törekedik, hogy ennek a filozófia egésze által keresett igazságnak születési és kialakulási folyamatát ismerje és értse meg. A filozófiatörténet a kritikának és a történeti kutatásnak minden eszközével élve a külömböző filozófiai kísérletek és megoldások tükörében a vajúdó és születő, a maga kialakulásáért keserves küzdelmet vívó igazságot mutatja be, figyelmeztetve a gondolkozás folyamatának arra a szükségszerű haladására, amely éppen a filozófia területén szemlélhető a legvilágosabban és amelybe vetett hit nélkül minden szellemi törekvés céltalan és hiábavaló. Ha tehát a filozófiatörténet a maga féktelen nagyravágyásában a kész igazságot szeretné kezünkbe adni, éppen úgy eltévesztené célját, mint az a kishitű filozófiatörténet, amely nem bízva az igazság és az emberi ész erejében, mégis a filozófiatörténet megírásán tépelődik.

A filozófiatörténetnek, mint helyesen értett filozófiai és történeti tudománynak feladata a filozófia által keresett igazság születési és kialakulási folyamatának felmutatása oly módon, hogy az igazságra törekvő és a szellemet kialakítani akaró gondolkozás szükségszerűsége is világosan álljon szemeink előtt. Ha a filozófiatörténet ennek a nehéz, de előkelő feladatának eleget tesz, akkor képes lesz velünk megértetni azt is, hogy a filozófia a maga történeti, objektív valóságában nem tetszés szerint felvetett és feszegetett problémáknak s ezek megoldására vonatkozó kísérleteknek tömkelege, hanem szervesen fejlett Egész, amelynek részeit a kényszerűen felvetődő problémák és ezekre a problémákra vonatkozó szükségszerű megoldások képezik. A feladatát így felfogó filozófiatörténet képes lesz annak megmutatására is, hogy minden felvetődő probléma és minden kialakult rendszer a szellem mélyéről szabadon fakad és szabadon, de logikai kényszerűséggel szűl újabb és újabb problémákat, alakít ki újabb és újabb rendszereket. Ez a filozófiatörténet meg fogja mutatni azt, hogy nincs rendszer, amely meghalt volna és még kevésbé van olyan filozófus, akinek tanítása a gondolat előretörő mozgását megakadályozta vagy „rossz” irányba terelte volna. Helyes történeti érzékkel és igazi bölcsel ői ethoszzal írott filozófiatörténetből ki fog világlani, hogy minden filozófiai rendszerben még életre nem kelt vagy észre nem vett eszmék szunnyadoznak, várván az eljövendő pillanatot, amelyben reájuk nézve is eljön az idők teljessége. A filozófiatörténet nem tartozik ugyan szorosan a filozófia rendszeréhez, de jó bevezetés a rendszerbe s megismertet minket az igazság és szellem kifejlésének folyamatával s ez által megmutatja az utakat-módokat, amelyeken a szellem a maga kifejlése folyamán járni kénytelen. A filozófiatörténet nem ajándékoz meg tehát a kész igazsággal, de megmutatja az igazságnak azokat az elemeit, melyek nem függnek sem a tér, sem az idő korlátaitól és történelmi megvalósultságukban mutatja be azokat az ideálokat, amelyeknek megvalósításán az emberiség legjobbjai fáradoznak évezredek óta.

A filozófiatörténet egyetemes jelentőséggel bír a szellemi élet történeti megértésének szempontjából. A szellem élete, ez az ősvalóságú élet, a tulajdonképpeni és ősértékű élet, amely teremtője minden életnek és értéknek. A szellem az az ősvalóság, amely létre hozza a valóságnak minden más fajtáját s ott lebeg láthatatlanul mindenütt, ahol az emberiség története értékeket teremt és ideálokat valósít meg. A szellem az a platoni „ontósz on”, amelyből kápráztató fénnyel bontakozik ki előttünk Platon dialógusainak eszmevilága és amelynek ősforrásából kristálytiszta vizek buzognak fel kiapadhatatlan folyamatban a görög filozófia s majd az újkori bölcselet egész területén.

Ennek az ősvalójú és ősértékű szellemnek működését tapasztalhatjuk az emberiség élettörténetében mindenütt, az emberiség élete megnyilvánulásának minden mezején: a tudomány alkotásaiban, a mű vészet és irodalom termékeiben, a vallásos életformákban; ennek a szellemnek müködését kell keresnünk ott is, ahol a népek és nemzetek létezésének, uralmának, államalkotó tevékenységének, intézménylétesitő, jogteremtő, jogalkalmazó munkájának létbevágó kérdéseiről van szó. Az emberi élet ezen megnyilatkozásában csak ott találunk értéket, ahol ez a szellem érezteti a maga hatalmát. A szellemnek ezt az örökkévaló jelentését minden filozófiatörténeti kutatás elején ki kell emelnünk és az egész kutatás folyamán éreztetnünk kell ennek az örök jelentésnek soha meg nem sz űnő munkáját. Annyival is inkább, mert e szellem megismerésére alig van alkalmasabb eszköz – erre már ismételten reá mutattunk – mint a filozófiatörténet beható tanulmányozása. Aki a szellemet akarja megismerni, az kénytelen az önmagában működő és teremtő szellemet figyelmes elmélyedéssel és gondos magába-hajlással tanulmányozni, és kénytelen az emberi történelemben tevékeny szellem működését lépésről-lépésre nyomon követni.

A szellem lényege szavakban ki nem fejezhető s fogalmakba nem foglalható. A szellemet a maga működéséből és gyümölcseiből ismerhetjük meg csupán. Mindaddig míg a szellem működését önmagában meg nem figyeltük és működését a gondolkozás történetében ki nem fürkésztük, mindaddig csak üres szó marad a szellem. A szellem csak arra nézve valóság, akinek számára valóság lett. Ezt a valósággá –lételt, a szellemnek ezt a megélését távolról sem pótolja, de bevezeti és elősegíti a filozófiatörténet tanulmányozása. A filozófiatörténet u.i. a szellem kifejlésének történetét nyújtja, megismertet minket a szellem kialakulásának külömböző formáival, amelyekben a szellem tartalma bizonyos tényezők segítségével megvalósult. Ezért, aki szellemtörténettel foglalkozni kíván, köteles a filozófiatörténet türelmes és lelkiismeretes tanulmányozására, hogy a szellem kifejlésének drámai látványa feltáruljon kereső lelke előtt.

Aki odaadó lélekkel merül el a történet folyamán kialakult bölcseleti tanok belső alkatának tanulmányozásában, az előtt mind nagyobb mértékben válik világossá a szellem valódi lényege. Az odaadó tanulmányozó előtt világossá válik mindenek felett az, hogy a szellemet ott kell keresnünk az emberi lélek legmélyén s egyben az egyéni emberi lélek fölött is, ahol a maga értékadó tevékenységében örök méltósággal trónol. Ez az értékadó szellem a maga valóságát, erejét, ősértékét, páratlan méltóságát onnan nyeri, hogy ő az egyetlen létez ő, aki nemcsak alany, hanem egyszersmind önmaga tárgya is. A szellem lényegét ez a tény fejezi ki: a szellem nemcsak alanya, hanem egyszersmind tárgya is önmagának. A szellem nemcsak örök cselekvő, hanem ezen cselekedetének örök szemlélője is, azaz a szellem tiszta öntudat, amely öntudatosság ad neki hatalmat arra, hogy tudjon mindarról, ami van és létezik. A filozófiatörténetnek odaadó tanulmányozása éppen azt fogja megmutatni, hogy a tiszta öntudatosságú szellem miként fejlik ki a maga ősi erejében s teszi ezen ősi erejével a maga tárgyává nem csak önmagát, hanem mindazt, amit ismerő tevékenységével a maga számára meghódit. A történetben kialakuló bölcseleti tanok vizsgálata során a bennünk is öntudatra jutó szellem önmaga mellett fog bizonyságot tenni, amikor kibontakozik előttünk a maga tökéletes lényegében. Látni fogjuk, hogy a szellem a tökéletes öntudat, az alany és a tárgy egysége, amelyből a legmagasabb érték fakad, s amelynek ereje a maga lényegének szabad kifejtésében áll. A filozófiatörténet folyamán az öntudatos, az önértékü, a szabad szellem fog kibontakozni szemeink elött, saját öntudatos és szabad szellemünkben tükröződvén vissza az egyetemes értékű és egyetemes érvényű szellem minden tevékenysége. Így nyer az egyéni szellem üdvös ösztönzést a kibontakozó szellem alapos tanulmányozásából. Az egyéni szellem a filozófiatörténet tanulmányozása által mind világosabban a maga lényegének öntudatára jut s a filozófia története folyamán testet öltő szellem előtt nem csak meghódol, hanem annak alázatos tanítványa is lesz.

1.2. A filozófiatörténet módszere

A filozófiatörténet történeti tudomány lévén, ugyanazokkal az eszközökkel kell élnie és ugyanazon úton kell haladnia, mint minden más történettudománynak. A filozófiatörténet írójának legelső teendője a tények pontos megállapítása; ismernie kell az egyes tanok és rendszerek alkotóinak életét, szellemi fejl ődését, míveinek keletkezését, gondolkozásának kialakulását, tanait a maguk részleteiben. Ismernie kell a kort, amelyben a filozófus élt és alkotott, azokat a mívelődési feltételeket, amelyeknek a filozófus gondolkozásának fejlődése alá volt vetve és amelyeknek ismerete nélkül tana elé nem állhatott volna s következésképpen meg sem érthető. Találó műszóval élve: a filozófiatörténet írójának is első feladata a tény kérdésének eldöntése, amely igazi történet, de – éppen a filozófia történetéről lévén szó – valódi filozófiai érzéket is követel. Világos dolog u.i. hogy valamely személyiség élet- és világnézetének, filozófiai álláspontjának és gondolkozásának fejlődésére nézve nem minden tény bír egyenlő fontossággal. A filozófia történetirójának éppen ezért legfontosabb feladata az elhatározó tények megállapítása, hogy azután ennek a megállapításnak alapján rajzolja meg az illlető filozófus személyiségét és bölcseletének kialakulását. Az tehát itt a kérdés: a tárgyalt filozófus személyiségének, gondolkozásának, élet és világnézetének kialakulására miféle tények és körülmények voltak döntő befolyással? A szóban forgó és a vizsgálat tárgyát képező filozófus pld. lehet igen kiváló államférfiú, diplomata, theológus, ső t lehet kiemelkedő uralkodó is, a filozófiatörténetet azonban csak a filozófus érdekli és csak a filozófust érdeklő tények kutatására van kötelezve. Mindebből pedig az következik, hogy lehet valaki kitűn ő historikus, de a filozófiatörténet művelésére merőben képtelen, mert a filozófus személyiségének és gondolkozásának kialakulása szempontjából fontos tények megállapítására csak az képes, aki a filozófia fogalmával, problematikájával, a filozófia substanciális lényegével egészen tisztában van, aki benne él a filozófia teremtő munkájában. A dilettantizmus sehol sem rejt nagyobb veszélyeket magában, mint a filozófia és a szellemtörténet terén. Aki nem jártas a jog egész területén, az nem lehet jogtörténész; aki nem ismerős a vallással, mint a szellem egyik legelőkelőbb életformájával, az nem lehet a vallás történetírója. Végül mégis csak el kell ismerni azt is, hogy aki a filozófiát csak kívűlről ismeri s maga annak területén soha tevékeny nem volt, nem lehet a filozófia történetírója sem.

A filozófiában való derekas jártasság nélkül a filozófiatörténész már a puszta tények megállapítására is képtelen. Ez a képtelenség még nagyobb mértékben lesz nyilvánvaló akkor, amikor a tények megállapitása után a tények értékének kérdése vetődik fel. Ha u.i. a történettudomány eszközeinek segitségével megállapítottuk a filozófus élettörténetét, életének eseményeit a kor történetének keretében elhelyeztük, szellemi fejlésének képét megrajzoltuk, ha világosan áll előttünk a tárgyalás alatt álló bölcselő tanának minden részlete, csak ezután következik a filozófiatörténész igazán filozófusi feladata: a tan és rendszer értékének immanens megállapitása. Ennek a megállapításnak immanensnek kell lennie. Ez alatt azt értjük, hogy valamely bölcselő értékelésére soha sem vehetjük a mérővesszőt egy másik filozófus tanából és rendszeréből. Az a kritika, amely Hegel álláspontjáról értékeli Leibniz tanát, vagy Fichte álláspontjáról Kantot, Platonéból Spencert, az ilyen kritika merőben transcendens, telve előítélettel és dogmatizmussal.

Az ilyen kritika és értékelés a filozófia lényegének mond ellent. A filozófia történetírójának nem lehet az a feladata, hogy saját kedvenc bölcselőjének rendszerén kívül minden más rendszert sikertelen kísérletnek bélyegezzen. Neki a történet folyamán felmerült tanokat és rendszereket a logika normáival mérve kell megítélnie, hogy ezekben a tanokban és rendszerekben rejlő igaz elemeket felfejtse s megállapítsa, hogy az illető elemeknek miféle szerepük volt a filozófus és a filozófia kialakítása terén. Munkáját azzal kell betető znie, hogy a tant vagy a kialakított rendszert a gondolkozás egyetemes történetében elhelyezve, annak történeti szerepét és értékét meghatározza. E megállapítás során gyakran kit űnik, hogy nem egy tan, amely a logikai normákkal egybevetve nem állotta ki a próbát, az egész fejlődés szempontjából nem kis értékkel bír, mert a maga helytelen tartalmában következetesen végiggondoltatva, a továbbbi fejlődésre termékenyítőleg hatott, ha csak negatív irányban is. Amint Goethe írja egyik Rómából írott levelében Frau Stein-hoz: „egy káros igazság is hasznos, mert csak pillatnyilag lehet káros s azután más igazságokhoz vezet, amelyek mindig hasznosak és pedig felette hasznosak; s megfordítva, egy hasznos tévedés ártalmas, mert csak pillanatnyilag lehet hasznos, s azután más tévedésekre vezet, amelyek mindig károsabbak lesznek”. A filozófiatörténet írója tehát teljesen eltévesztené feladatát, ha a filozófiai tanokat egymásután, de elkülönözötten tárgyalná. Neki kötelessége a történet hatalmasan hömpölygő folyamába állva, figyelmére méltatni minden erecskét, amely a maga vizének üdeségével a roppant folyam erejét, világosságát, – az igazságot növelni képes.

Az a kérdés, hogy miként lehetséges ez az immannens kritika? Valamely tan értékeléséhez nem elég az objektív szemlélet és a pártatlan ítélkezés; ez mindkettő csak előfeltétele a helyes értékelésnek. A filozófiatörténet írójának kötelessége ezen felül az illető filozófus személyiségébe és tanításában elmerülni s azt a saját megélése alapján elsajátítani. A megértés és a nyomában járó értékelés a történetíró legmélyebb megéléséből fakad, a mint ezt Böhm s a történetre nézve különösen Dilthey hangsúlyozta. A filozófia történetírójának kötelessége a tárgyalt tanok megélése, ennek alapján azok megértése és a megértés alapján immanens értékelése. Az átélés természetesen a lélek mélységét, a lélek megnyilatkozásai iránt való finom fogékonyságot kívánja meg.

Ha ezekkel a gondolatokkal fogunk a filozófiatörténet tanulmányozásához, észre kell vennünk a következő jellemző tényeket, amelyek a tanulmányozás folyamán mind nagyobb mértékben világosodnak meg előttünk.
– Mindenek előtt feltárul előttünk az az egyetemes tény, amelyre már történt hivatkozás: az egyes filozófiai rendszerek vagy részleges elmélkedések nem összefüggéstelen megnyilatkozásai az emberi ész szeszélyeinek, hanem szükségszerű egymásra-következésükben a logikum életadó ereje lüktet és az igazság úgy jelenik meg bennük, hogy múlandó megállapítások mellett az igazság önértékű fénye is jelentkezik azok előtt, akik a szellem időbeli megjelenései mögött képesek észrevenni a gondolkozó szellem belső szándékait, titkos vágyait, amelyeknek a rendszer vagy elmélkedés kifejez ője szeretne lenni. A filozófus irataiban maga a filozófus áll előttünk, akinek egész személyisége tükröződik ezekben a művekben; de ott élnek a filozófus korának ideáljai, tudományos eszméi, szellemi törekvései, vallásos sóvárgása, politikai álmai, erkölcsi meggy őződései. A filozófiatörténet írójának egyik legelőkelő bb feladata éppen az, hogy a művekben életet nyerő gondolkozás logikai mozgását lássa meg és mutassa ki azokat a láthatatlan szálakat, amelyek a gondolkozásnak ezt a logikai mozgását a szellem egyetemes tevékenységéhez szükségképpen hozzá kötik. A filozófiatörténésznek kell felfednie azokat a láthatatlan szálakat is, amelyeket a szellem a már kialakitott rendszerben vagy tanban mintegy előrebocsát a megszületendő rendszerek számára fogózkodási pontokul. A filozófiai gondolkozás belső szerves egysége ezek nélkül a visszanyúló és előrevívő szálacskák nélkül elképzelhetetlen.

A filozófiatörténet írójának tisztában kell lennie azzal, hogy a filozófia a gondolkozó szellemnek egyik s talán legfontosabb életformája s a filozófia története nem is egyéb, mint ezen életforma kialakulásának és élettevékenység kifejlésének hű feltüntetője és magyarázója. Az egymást követő tanok és rendszerek csak annyiban értékesek és örökéletűek, amennyiben ennek az életformának kialakítói és ennek az élettevékenységnek magyarázói. Mint ilyen természetű valóságok nem csak a gondolkozásnak kifejezői, hanem az illető filozófus egész személyiségének és a kor szellemi alkatának is kinyilatkoztatói.

A módszeresen megejtett vizsgálat meg fogja mutatni, hogy a filozófiai rendszer maga belső alkatában nem mesterséges produktum, nem kimódolt artefactum, amely a rendszerez ő filozófus önkényének és elrendező hangulatának köszönheti létét, hanem szabad és természetes alkotás, amely szükségképpen és szervesen nő ki a rendszeralkotó gondolkozásból, a gondolkozás törvényei szerint képz ődik, érik és alakul. A filozófiai rendszer természetes és szerves jellege merő ellentétben áll a mesterséges rendszerek merev, erőszakolt, élettelen karakterével. A filozófiai rendszer az életbő l fakad és életet fakaszt; forrása a szellem és kifejlésének tényezői egytől-egyig érvényes élettényezők és életjelenségek.

Ezen élettényezők sorában az első helyet foglalja el a filozófus szellemi ethosa, amely által érvényre jut egész személyisége a maga értelmi, érzelmi, törekvő erejével együtt. Innen érthető, hogy a filozófiai rendszerek ugyan logikai alkotások, de még sincs olyan filozófiai rendszer, amelyben az ész rideg fénye mellett ne éreznők meg a kedély szelíd melegségét vagy kitörő hevét, a törekvések reményre jogositó energiáját vagy lemondó megnyugvásait. A rendszer a filozófus ethosából fakad, és a rendszer kifejlésével együtt jut kifejezésre ennek az ethosnak minden alkotó része, legmélyebb és titkosan őrzött rétege is.

A rendszer fejlődésének és kialakulásának második tényezője az ú.n. koreszmék, a kornak szellemi áramlatai és meggyőződései, elméleti és gyakorlati törekvései. A rendszer a gondolkozás élettevékenységének kifejező je, az a forma, amelyben a szellem a maga gazdag tartalmát kifejezni akarja; mint ilyen nem különíthető el azoktól az életjelenségekt ől, amelyekben a kor gondolkozása és szelleme jut kifejezésre. A rendszer alkotóján keresztül nem csupán az alkotó bölcselő ethosza szól felénk, hanem ezen ethoson át felénk áramlik a kor szellemi levegője, amely a maga jelentését és fontosságát éppen attól a ténytől nyeri, hogy benne él, nő, fejlik, benne lélekzik a rendszer alkotója és maga a rendszer is. Korának szellemi életétől elkülönzött filozófus nincs; minden bölcselő kénytelen a maga korának levegőjében élni, még akkor is, ha azt haszontalannak, a szellem fejlése szempontjából értéktelennek, életre nem valónak találja. Elég Herakleitosra, Schopenhauerre, Nietzschere hivatkoznunk. Vagy próbáljuk Sokratest a sophisták nélkül megérteni, Aquinoi Tamást a középkor szelleme és levegője, Fichtet a szabadságért lelkesülő német ébredés kora nélkül. Lehetetlenségre vállalkoznánk. A filozófiai rendszer alkatában a kor is megköveteli az őt természetesen és jogosan megillető helyet. A filozófiai rendszer keletkezésére és kialakulására nézve nem közömbös az, hogy a kort, amelyben keletkezett, els ősorban politikai és szociális eszmék mozgatják-é vagy életében a vallási és erkölcsi, illetve tudományos és művészi célok vezetik-é. Hogy csak egy nehány példát emlitsünk: Giordano Bruno rendszerében az egész renaissance lelke benne él, Hobbes rendszerében is nyilvánvaló az a hatás, amelyet annak kialakulására a filozófus hazájának politikai viszonyai gyakoroltak. Leibniz filozófiája is a finom szálak ezrével tapad korának politikai és szellemi áramlataihoz.

És végül, a rendszer fejlésének és kialakulásának harmadik tényezője a történelmi hatalmak, amelyekkel a bölcseleti rendszerek és tanok alkotói bizonyos viszonyban állani kényszerülnek, legyen ez a viszony pozítiv vagy negatív, vagy a közömbösség hideg viszonya. Család, társadalom, nemzet, állam stb. egytől-egyig olyan történelmileg kialakult hatalmak, amelyek évszázadokon át fejlődve évszázadoknak s őt évezredeknek erejét és tekintélyét éreztetni képesek is, készek is nem csak a saját területükön, hanem gyakran a tő lük idegen, autonóm területeken is mindenkivel szemben, aki ezekbe a történeti hatalmakba bele született és bele nevelkedett. Az egyes korok és az illető bölcselő lelki alkata szerint más és más lesz a viszony, amelyet az egyes filozófusok a történelmi hatalmakkal szemben elfoglalnak. Sokrates élete működését elhatározóan befolyásolta az a viszony, amely volt közte és Athén állami, társadalmi élete között. Descartes és Bacon már eleve szigorúan körülvonalazzák a maguk viszonyát úgy az egyházhoz, mint a theológiához. A francia politikai reform-korszak bölcselőinek – Condorcet-nak, Rousseau-nak stb – tanát eo ipso a történelmi hatalmakhoz, első sorban az államhoz és annak alkotmányához való viszonyuk szabja meg éppen úgy, mint az egyház bölcsel őinek rendszere az egyházhoz való viszonyuk szerint alakul ki, nem csupán formailag, hanem tartalmilag.

E három tényez ő: a filozófus ethosa, a kor eszméi és szellemi áramlatai, a történelmi hatalmak lévén a filozófiai tanok s rendszerek kialakulásának hajtóerői, e rendszerek és bölcseleti elmélkedések pragmatikus története tüköre lesz egyszersmind az illető kor szellemének és gondolkozásának is. A görög filozófia története nagy mértékben a görög nép és a görög szellem jellemzője. A középkori bölcselet története a középkor szellemének és gondolkozásának leghívebb tüköre. A renaissance bölcseletének történetében a renaissance szelleme, s e kor embereinek gondolkozása, törekvései, életfelfogása szól felénk. És nincs a modern világ szellemének egyetlen jelentős mozzanata, amely e korszak bölcselőinek műveiben méltó visszhangra ne lelne, s nincs e korszak bölcselőinek egyetlen termékeny gondolata, amely el őbb vagy utóbb a következendő nemzedéknek gondolkozására hatással ne volna. Az újkor szellemét és míveltségének sajátosságait ezért csak az fogja igazán a maga lényege szerint megérteni és magyarázni, aki az újkori filozófiának beható és részletes ismerete felett rendelkezik. Az újkor társadalmi és állami, egyházi és kereskedelmi, tudományos és művészeti, vallásos és erkölcsi élete fölött ott lebegett a filozófia megtermékenyítő szelleme, és viszont a filozófia kapui is nyitva voltak az újkor egyházi és világi, tudományos és művészeti, állami és társadalmi életének hatásai előtt.

Folytatjuk a harmadik részben.