4.6. Platon Akadémiájának sorsa

Platon Akadémiája Platon halála után még 9 évszázadig állott fenn. A Kolonos domb közelében feküdt és a Kephisos szelíd hullámai öntözték. Minden bizonnyal nem a puszta elmélet szolgálatában állott, kivált Platon életében, hanem céljai közé számított a gyakorlati élet vezetésére való előkészítés is. A nevelés főcélja a lelkeket az örökkévaló lét ismeretére vezetni s az Akadémia ezen az úton akar államférfiakat és vezetőket nevelni els ősorban az athéni állam számára. Az Akadémia Platon halála után is virágzik. Justinianus a keresztyén egyház nyomására záratta be.

Platon halála után az Akadémia vezetője és feje Platon unokaöccse Speusippos volt (348-339) utána Xenokrates (339-315) majd Polemon (315-269). Vezetésük alatt a Platon öröksége sok viszontagságon ment keresztül, nem kis részben azon filozófiai áramlatok következtében, amelyek éppen Platon tanának hatása alatt jöttek létre. Úgy látszik, az Akadémia igyekezett Platon egyes problémáit tovább fejteni vagy alakítani anélkül azonban, hogy ennek a tevékenységnek hatása a görög filozófia menetére nagyobb hatással lett volna. Ami az Akadémia életét általában véve illeti, megkülömböztethetjük a régi, a középső és az új Akadémiát. A régi Akadémia tagjai: Speusippos és Xenokrates. 270 óta a középső Akadémia tagjai: Arkesilaos (meghalt 241-ben) és Karneades. Az új Akadémiáé: a larissai Philon és Antiokhus, aki 78-ban Cicero tanítója volt Athénban.

Speusippos – úgy látszik – Platon tanának igazi lényegét megérteni nem tudta, hanem tanításában a pythagoraizmus felé hajolva, az idea-tant merőben mellőzte. Az egész idea-tan felborítását jelenti u.i. az a felfogása, hogy az érzéki világban – amelyet ő az elő térbe állított – a tökéletes nem a folyamat és a világ fejlése elején, hanem éppen a végén jelentkezik, amit azzal igyekezett bizonyítani, hogy ímé, az állat és a növényvilág is csíraszerű állapotból fejlik ki. A súly észrevétlenül, de biztosan billent át a valóságos lét és az ideák világáról a változás, keletkezés és az érzéki dolgok világára. Xenokrates Speusippos tanának merevségén enyhített ugyan, mert nem tette a számokat az ideák helyébe, miként Speusippos, hanem az ideák világát színleg fenntartotta a számokat az ideákkal azonosítván. Stobaeus egyik feljegyzése arra mutat, hogy Xenokrates is a pythagoreizmus felé hajlott: a monás-t a hímnemű elvként fogta fel, a duas-t pedig a nőnemű elvként és mind a kettőt istennek tartotta. A lelket is kivonta az ideák köréből s azt vallotta, hogy az nem egyéb, mint önmagában mozgató szám. Polemon, aki Xenokrates után az Akadémia vezetője lett, a teoretikus ismeret teréről a gyakorlati élet terére helyezte a hangsúlyt s ezáltal egészen szorosan kapcsolódott a stoikus felfogáshoz, habár már Speusippos és Xenokrates is szívesen foglalkoztak az etika kérdéseivel: Diogenes Laertius feljegyzése szerint (IV,4) Speusippos 32 művébő l 9 morális tartalommal bírt, a Xenokrates 60 munkájából pedig 29 volt etikai. Polemon etikai meggyőződése ezen a tételen sarkallott: a természet szerint kell élni azaz örülni kell a természet primitív adományainek a belátás uralma alatt.

A középső Akadémia tagjai közül első sorban kell említenünk Arkesilaost, aki már teljesen elidegenedett Platontól és a kételkedés szószólója lett. S ez érthető. Platon az ismeretet az ideák világával kapcsolta. A régi Akadémia az ideák világát mellő zte s így következetesen járt el Arkesilaos, aki most már az ismeretet is kétségbe vonta: hiszen már megdő lt az ideák világába vetett hit is. Az ő felfogása szerint valamely alannyal éppenúgy köthető egy állítmány, mint annak az ellentéte. Ezért azt ajánlotta, hogy a bölcs ember tartozkódjék a határozott állásfoglalástól. Ez az ú.n. apokhé, amely az egész szkepticizmusban nélkülözhetetlen szerepet viszen. A praktikus életfolytatás területén sem kell valami szilárd szabályt várnunk és alkalmaznunk. A bölcs ember e téren is azt fogadja el és valósítja meg, ami elfogadható, „eulogon”. Hogy azután ez a tartózkodás úgy az elmélet, mint a gyakorlat terén kételkedésből fakad és kételkedést szül, afelett vitatkozni sem lehet. Nyomában Karneades lépik, aki szintén meg van győződve, hogy biztos és határozott ismeretre szert tenni nem lehet. A stoikus Chrysippos ellen ő is, miként Arkesilaos heves harcot folytat s Diogenes Laertius szerint így nyilatkozott: ha Chrysippos nem lenne, úgy nem lenne ő sem. Érdeme a valószínűség elméletének kidolgozása. Igaz ugyan, hogy biztosan mondani és megokolni semmit sem tudunk, de azért mégis valószínű ismeretre szert lehet tenni. A valószínűségnek pedig három fokozata van. A képek u.i. vagy csak egyedül önmagukban valószínűek, vagy valószínűek és más velük összefüggőképek által nem vitathatók, vagy végül valószínűek és nem vitathatók és a próbát minden oldalról kiállók. Ez a teória azért érdemel figyelmet, mert segítségével abba a helyzetbe jutunk, hogy képesek vagyunk végül mégiscsak valamiféle döntést hozni. Döntés nélkül pedig cselekedet nem lehetséges.

Az új Akadémia Philon személye által közvetlenül fűződik az Arkesilaos szkepticizmusához. Ő is elsősorban az etikai kérdések iránt érdeklő dött s az Akadémia szkepszisén enyhített, amikor azt tanította, hogy az ismeret nem mondható teljesen lehetetlennek, mert a dolgok a maguk lényegük szerint megismerhetők: némely igazság lelkünk által felfogható és szemügyre vehető. Philon csak a stoikus filozófiának a phantasia kataleptiké-rő l szóló tana ellen kűzdött elszántan, amely által a dolgokat megismerhetőnek nem tartotta. Az új Akadémia másik nevezetes tagja Antiokhus is merő ben a gyakorlati életfolytatást s annak elméletét állította előtérbe. A Platon tanától mind messzibbre jut, amint felfogása a stoikus tant mind nagyobb és nagyobb mértékben teszi magáévá. Az Akadémia dogmatizmusa, a stoikusok tana, a szkeptikus magatartás eként elegyül ennek a férfiúnak tanában, amely tan a filozófia belső alkatának kifejlése szempontjából jelentőséggel nem bír.

4.7. Aristoteles

4.7.1. Élete és személyisége

Aristoteles Platon Akadémiájának neveltje és tanának alapjára helyezkedve lett megalapítója annak az átfogó viálgnézetnek, amely nevét a filozófia történetében megörökítette. Valóban „fél-platonistá”-nak lehet őt nevezni, aki Platon bölcselete által megtermékenyítve foglalta rendszerbe mindazt, amit az ő korában általában véve tudni lehetett. Tanának alapgondolatai és támasztó pillérei voltaképpen a Platon gondolatainak bizonyos értelemben vett tovább-képzései.

Született Stagiraban 385-ben. Apja orvos volt. Fiatalon lépett be Platon Akadémiájába (367-ben) és ott évek során foglalkozott a filozófia külömböző problémáival Platon szellemében. Platonnak 347-ben Kr.e. bekövetkezett haláláig az Akadémia tagja volt s éppen 20 évig ült Platon lábai mellett. Az Akadémiában őmaga is tartott előadásokat s két művét az „Eudemos”-t és a „Protreptikos”-t, mint az Akadémia tanítványa írta. Mihelyt az Akadémia a Speusippos vezetése alá került, Aristoteles elhagyta azt s Platon több tanítványával, közöttük Xenokratessel Assos-ba ment, amely várossal az Akadémiának szoros kapcsolatai voltak. Itt a hívek száma nőttön-nő s végül is Aristoteles egy Akadémia-félét alapít, amelynek programját „A Philosophiáról” írott dialógusából mi is ismerjük. Ez az irat már azt mutatja, hogy Aristoteles ugyan a Platon filozófiájának alapján áll, de már útban van annak átalakítása felé.

Innen 343- ban Lesbos szigetére megy Aristoteles Mytiliné városába, ahol azonban csak rövid ideig tartozkodik, mert közben Nagy Sándor nevelőjéül hívatván el, Fülöp macedon király székhelyére Pella-ba kell utaznia. Miután Nagy Sándor Ázsiába vonult, Aristoteles is elhagyta Pellat és 335-ben Athénébe utazott s ott a város keleti részén Diokhares kapuja el őtt a Lykeion gimnáziumban megnyitotta a maga iskoláját. Ezt az iskolát szokták nevezni „peripatetikus”-nak vagy arról, hogy tágas sétálásra szánt csarnokai voltak vagy arról, hogy le-fel sétálva történt ott a tanítás. Mintájául a Platon Akadémiája szolgált. Itt folytatta Aristoteles nagy nevelői és irodalmi munkásságát; írt verseket és leveleket is nagy számmal.

Miután Nagy Sándor halála után Athén vezetése ismét a macedon-ellenes párt kezébe került s ez a párt Aristotelest macedon-pártisággal vádolta, kénytelen volt Athént oda hagyni, amint mondotta, „hogy ne adjon ismét alkalmat az athéneieknek arra, hogy másodszor kövessenek el bű nt a filozófiával szemben”. Az euböai Chalkisba vonult vissza anyjának birtokára feleségével Herpyllissel és fiával Nikodemossal együtt és első házasságából származó leányával Pythiassal. – Kevés idő múlva azonban gyomorbántalomban halt meg 322-ben Kr.e. Stagiraban temettetett el, szülővárosában, amely ünnepségek között temette s nevéről egyik terét nevezte el.

Aristoteles synoptikus tekintete bámulatos erővel kerítette hatalmába az akkori tudás egész birodalmát és éles logikai képességével szervezni, egységbe állítani tudta az egész emberi ismeretet, lett légyen szó a természet vagy a szellem birodalmáról. A következtetés és az okoskodás embere, akiben az értelem világossága fényesít meg és lát el jelentéssel mindent, ami létezik. A lét világát egyetlen egységbe fogva, a fogalmak logikáját a lét ontológiájával azonosítja, amiből következik, hogy tanában a logikai szálak az ontológiai szálakkal fonódnak szerves egésszé. Intellektualizmusa realizmussal párosul. Amíg Platonra nézve az érzéki, mulandó világ annyi mint a nem-lét világa, addig Aristoteles az érzéki világ felé is érdeklődő tekintettel fordul s feladatának ennek a létnek ismeretét és alakítását ismeri el. Innen, hogy a logika és prima philosophia mellett egyenrangú társként állanak az Ethika, a Politika és a Retorika. Az életet alakítani akarta s ennek a kialakított életnek ormán, éppen úgy, mint Platonnál, az erkölcsiség, a szép és igaz magatartás áll. A Nikomakhoshoz írott Ethika a világirodalom legszebb alkotásai közé tartozik. Retorikája éppen úgy vetette meg az alapot eljövendő esztétikai vizsgálatok számára, mint természettudományi munkái a természetszemlélet útját és kialakulását egyengették.

Diogenes Laertius azt is leírta, milyen volt Aristoteles külső alakja és megjelenése. Szikár alak kis szemekkel és finom hanggal; gondosan öltözködik és haját rövidre nyíratja. Benső alakjáról iratai tesznek bizonyságot.

4.7.2.Aristoteles iratai

Amikor Aristoteles iratait1 akarjuk számba venni, jól tesszük, ha azokat mindenekelőtt két nagy csoportba osztjuk.

Az első csoportba tartoznak fiatalkori művei, amelyek mind elvesztek. Ilyen az Eudemos c. dialógus, amely a lélek halhatatlanságáról szólott; ilyen a Propreptikos, amely közvetlenül az Eudemoshoz csatlakozik. E két dialógusból töredékek maradtak reánk s tartalmukra ezekből következtetünk. A harmadik munka, amelyet szintén ismerünk töredékeiből, a Peri Philosophias. Ez a dialógus Aristoteles assosi korszakából való és már mutatja a Platon tanának elhagyását és új tan kialakulásának nyomait. Ezeket az iratokat, miután a tanítványok tágabb köre számára írattak, exoterikus iratoknak nevezzük, szemben az ú.n. esoterikusokkal, amelyeket a tanítványok szűkebb és meghittebb köre számára írt Aristoteles. Ő maga csak az exoterikus iratokat adta ki, az esoterikusok ellenben halála után tanítványának és barátjának, utódjának Theophrastosnak birtokába jutottak, akinek halála után Neleus birtokává lőnek a Theophrastos könyvtárával együtt s egy pincében őriztettek, hogy a könyvszerető pergamoni királyok elől megmentessenek. Sok balsors és hányattatás után jutottak végre Sulla kezébe (86. Kr.e.) aki azokat Rómába vitette. Itt azután a rodosi Andronikus rendezte az iratokat, amelyek már erősen meg voltak sérülve, és ki is adta Kr.e. 60 és 10

1 Aristoteles iratainak kérdése ma már tisztábban áll előttünk, különösen Jaeger kutatásai óta. E kutatások alapján Aristoteles iratainak természetére vonatkozólag a következő ket kell tudnunk. – Aristoteles reánk maradt iratai sem nem irodalmi művek, sem nem előadásai számára készült „kurzusok”, habár mind a két fajta irodalommal sok rokonságot mutatnak. Azt lehet mondanunk, hogy ezek az iratok a Lyceum számára készült tudományos dolgozatok s publikációjuk úgy történt, hogy az iskola hallgatói előtt felolvastattak. Ezeket a felolvasás céljára készült iratokat azután a Lyceumban és a Lyceum használatára megőrizték az iskola vezetői. Tudjuk u.i. hogy a filozófusok irataikat felolvasták: az előadás módja tehát a felolvasás volt. Így pld. az ú.n. nápolyi filozófus-mozaikon egy filozófus van ábrázolva, aki egy göngyölegből felolvas, a többi ábrázolt személy pedig oda hallgat, a felovasóra vagy az égre tekint, mintegy a felolvasott tanulmány – „logos” – értelme felett elgondolkozva. A filozófusok irodalmi alkotásai mellett – ilyenek Platon dialógusai s ilyenek voltak Aristoteles elveszett dialógusai is – ott voltak tisztán az iskola részére készült iratok is, amelyek a felolvasás céljait tartották szem előtt olyan formán, mint egy mai egyetemi tanár „jegyzetei”. Érdekes, hogy Platonnak csak irodalmi alkotásai maradtak reánk, Aristotelestől pedig csak az iskola számára készült jegyzetei. El lehet fogadnunk Jaegernek azt a megállapítását is – erre kényszerít Aristoteles reánk maradt iratainak sok ismétlése, laza szerkezete – hogy Aristoteles már praktikus szempontból is az előadások kisebb egységeire, összefüggő probléma-csoportokra fektette a súlyt s azután ezeket az egyes részleteket kidolgozó iratokat a felolvasás szempontjából és a tárgy természete szerint rendezte, átrendezte, egybe kapcsolta és csoportosította. Az utókor azután ezekbő l a lazán csoportosított és egybefűzött iratokból „műveket” csinált, inkább az egyebkapcsolt egységet emelve ki s azokat abszolút egységgé bélyegezve. Így például egységes műnek tekintették Aristoteles metafizikáját, etikáját, lélektanát, holott a politika voltaképpen politikai iratok csoportját, a metafizika metafizikai iratok csoportját és a pszichológia lélekre vonatkozó iratok csoportját képezi. Ez a csoportosítás a maga külső formáját mindjárt Aristoteles halála után elveszítette, amikor a külömböző csoportosított egységek folyó számozással láttattak el. között. Ezek a kéziratok logikai, metafizikai, etikai, fizikai, asztronómiai, retorikai, politikai, botanikai, zoológiai stb. tartalmú műveket foglaltak magukban, – tehát felölelték az akkori tudás egész körét, kivéve a matematikát. Ez iratok közül figyelmet érdemelnek:

Az a logikai gyűjtemény, amelyet Organon név alatt foglaltak össze: a kategóriák, amely a maga egészében aligha hiteles, a peri hermeneias, a magyarázatról, amely szól a fogalomról és az ítéletről, az analytika protera, amely a következtetésről tárgyal, az analytika hystera, amely a bizonyítás, a meghatározás, a felosztás és az ismeret elveit teszi vizsgálat tárgyává, a topika, a dialektikai következtetésekről és a disputákban használatos következtetésekről szóló mű, és peri sophistikón elegkhón c. munka, amely a sophisták hamis következtetéseiről szól.

A metafizikai gyűjtemény keretében foglalnak helyet azok a külömböző fejtegetések, amelyek az alapfilozófia törzsfogalmait vizsgálják; van pedig ilyen 14 könyv; az I. könyv magában foglalja a megelőző filozófusok főként a Platon tanának kritikáját, a II-ik könyv nem tekinthető hitelesnek, a III-ik könyv aporiákat tartalmaz, a IV-ik az ellenmondás elvéről szól, a VI-IX könyvek összefüggő egységet képeznek és szólanak a metafizika elhatárolásáról a többi tudományoktól, a substanciáról, az aktualitásról és a potencialitásról, a X-ik könyv az egyrő l, a sokról, az ellentétesről, az azonosról és külömböző ről, a XI-ik röviden ismét tárgyalja amit már előbb a III-ik, IV-ik és a VI-ik könyvek előadtak, a XII-ik könyv pedig a VII-ik VIII-ik és IX-ik könyv tartalmát ismétli. A könyv VI-X. fejezete Aristoteles theológiáját tartalmazza. A XIII-ik és a XIV-ik könyv újból Platon ideatanát teszi kritika tárgyává.

A természettudományi iratok közül megemlítendők: a fizika, amely 8 könyvből áll; a peri ta zóa historiai, amely összehasonlító anatómiát és physiologiát foglal magában; „peri phytón” c. műve, amelyet Theophrastos dolgozott ki; „peri psychés” 3 könyve Aristoteles lélektanát tárgyalja.

A politika , etika és esztétika kérdéseivel foglalkoznak a következő művek: „ethika Nikomakhea”, amely tíz könyvből áll s az erkölcstan alapfogalmait vizsgálja (erény, élvezet, főjó, boldogság, stb). Ennek a műnek átdolgozása az „ethika Eydémeia” mely 7 könyből áll. Ide tartozik a „Politika”, amely bevégzetlen és 8 könyvben adja elő az állam lényegének, az állam elméleteinek, az állam formáinak kérdéseit. A „politeia Athénaión” c. mű elveszett, de 1890-ben egy papiruszra írtan ismét napfényre került s amely 158 alkotmány leírását tartalmazza. Ide sorolandó a tekhné rhétoriké c. munka is 3 könyvben, amelyek a beszédnek és szónoklásnak fogalmát, célját, eszközeit tárgyalják. A „peri poiétikés” c. esztétikai munka nem maradt reánk teljesen, szól a költészetről, főként a tragédiáról; kiváltképpen a katarzisról szóló tana gyakorolt nagy hatást a modern esztétikára.

4.7.3.Aristoteles logikája

Aristoteles az ú.n. formai logika megalapítója, amely logika a gondolkozás és okoskodás szabályait adja elő minden tekintet nélkül az ismeret tartalmára. Jó azonban tudnunk, hogy nála az igazság nem vonatkozik pusztán az alanyi gondolkozásra, hanem a gondolkozás formái a reális léttel szoros és elválaszthatatlan viszonyban állanak. Ennek a tannak kialakulásában a vitatkozás és vitatás művészetének éppen oly sok köze volt, mint amily sok köze volt a Platon logikai és ismeretelméleti álláspontja kialakulásának a sophisták vitatkozásához és retorikai mesterségéhez. Itt is, ott is a dialektikai fejtegetések azok, amelyek az értelem logikai formáiba öltöznek. Itt is, ott is, arról van szó, hogy a gondolkozás logikai alkatát és ezt az alkatot kifejezésre juttató formákat hüvelyezzük ki magából a dialektikai beszélgetésből.

Aristotelesnél a logika voltaképpen az analytika nevet viseli, mert ennek a tannak feladata, hogy a gondolkozást a maga elemeire bontsa fel, a következtetést ítéletekre, az ítéleteket fogalmakra. Az így értelmezett analytikának meg kell előznie minden más tudományos fejtegetést, mert minden ilyen fejtegetés csak akkor lesz helyes, hogyha már előbb a gondolkozás helyes formáinak birtokában vagyunk. Aki hát ezzel az analytikával, mint a gondolkozás eszközével – organon – nem rendelkezik, az hiában járja a filozófiai gondolkozás útjait, célhoz nem talál. Aristoteles logikája megmutatja azt az utat, eszközöket és tevékenységeket, amelyeknek segítségével a gondolkozás az igazság birtokába juthat. Aristoteles logikája az igazság kutatásának lényegével ismertet meg.

Aristoteles a logikát olyan egyetemes tudománynak tekintette, amely éppen, mert a tudomány módszerével ismertet meg, merőben propédeisztikus azaz előkészítő jelleggel bír. Ebből pedig az következik, hogy a logika formális tudomány, mert hiszen egy egyetemes tudománynak, amely minden tudomány műszere akar lenni a gondolkozás tekintetében, a tudomány és tudás tartalmától teljesen függetlennek kell lennie. Ezt az egyetemes és formális logikát azonban Aristoteles nem egységes és rendszeres keretben adta elé, hanem csak késő bb (600 körül Kr.u.) nyert az külső keretet az Organon Aristotelis név alatt. Ezek a külső keretben egyesített logikai értekezések a következők: Kategoriai azaz kategóriák, amely munka a 10 legegyetemesebb fogalmat tárgyalja; Peri hermeneias azaz magyarázatról szóló tanítás, a mondatok és ítéletek tanát foglalja magában s valószínű leg Aristoteles valamelyik tanítványától származik, aki szorgalmasan leírta mestere magyarázatait erről a tárgyról; Analytika protera azaz az első analytika, amely a szillogizmussal foglalkozik: az Analytika hystera azaz a második analytika, amely a logikának azt a részét adja elő, amelyet ma módszertannak nevezünk: a bizonyítás, felosztás, meghatározás fogalmait magyarázza; Topika, amely a valószínű és dialektikai bizonyítás kérdéseit tárgyalja; és végül a Peri sophistikón elegkhón a sophista okoskodásokról való nézeteit adja elő Aristotelesnek.

Ha ezeket az iratokat a maguk egységében tekintjük, azt kell mondanunk, hogy Aristoteles, amiként metafizikájában a dolgok és a lényegek világában ható okokat és elveket igyekezett megállapítani s ez által szakított Platon ideatanával, éppen így a tudományos kutatás területén is az alapelveket és eszközöket igyekezvén tisztázni, nem az értelmi világban elhelyezett ideákat tartotta szem előtt, hanem arra a kérdésre keresett feleletet: miként fedezhetjük fel azt a fogalmi lényeget, amely magukban a dolgokban benne van, mint azoknak lényege. És miként metafizikájában valósággal a létesülés fogalma áll el őtérben, úgy itt a logikában is, nem a kész tudás érdekli Aristotelest, hanem a tudásra vezető szellem tevékenysége az ítéletekben, fogalomban, következtetésben, meghatározásban, felosztásban, bizonyításban. Aristoteles meg van ugyan győződve arról s ezt gyakran hagsúlyozza is, hogy az érzéki tapasztalat nélkül semmiféle tudásra szert nem tehetünk, de abban is bizonyos, hogy a puszta tapasztalat még tudásra nem vezet a gondolkozás tudatos és tervszerű tevékenysége nélkül. Abban, amit az érzékiség tapasztal, abban a tudás még csak lehetőség szerint – potentialiter – van benne; valósággá csak a gondolkozás mű szereinek segítségével lesz. A dolgok természetében rejlő ható okok valósággá csak azáltal lesznek, hogy a tapasztalat együttmű ködik a gondolkozással, amelyben ezek a ható okok, mint fogalmi lényeg magában az emberi észben is benne rejlenek. A metafizikai koncepció szemmel tartásával azt mondhatjuk: a tapasztalat anyagához a formát a gondolkozás nyújtja. Azokból az egyedi különösségekből, amelyet a tapasztalat nyújt nekünk, az egyetemest a gondolkozás hozzálépő formái állítják elénk.

Az analytikai módszer vagy eljárás, amelyet Aristoteles logikai elmélkedéseiben használ, voltaképpen abban áll, hogy a gondolkozást anyagra és formára bontván a következtetés, illetve a gondolkozás formáiban a gondolkozás lényegét ragadja meg. De amikor a gondolkozás lényegét megragadja és műszereit felmutatja, akkor tisztázza azt a viszonyt is, amely fenn áll a fogalomban kifejezett általános vagy egyetemes és az egyes dolgokban megjelenő különös között. A vezérfonal itt is ugyanaz, mint a metafizikában. Amiképpen emitt az derült ki, hogy a való világban a különösnek fogalmilag meghatározott oka, alapja és lényege az általános vagy egyetemes, úgy a logikában is a tudományos tevékenység lényege tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy a különöst az általánosból vezeti le és érti meg. Az alap tehát itt is, azaz a tudományban is, az általános vagy egyetemes, amelyből a különöst kell megérteni, hogyha igazi ismeretre akarunk szert tenni.

Ha most azt kérdezzük, hogy miben áll az ismeret Aristoteles tana értelmében, a felelet világos: ismeretet a dolog lényegét kifejező fogalmak egybekötése nyújt. A fogalom pedig nem egyéb, mint egybeszövése a név-nek és a dolog-nak, amelyre vonatkozik. A fogalmaknak ez az egybekötése az ítélet: minden ítélet lehet állító ítélet, amely az alany és az állítmány reális egybekapcsolását fejezi ki, vagy tagadó ítélet, amely azt a kapcsolatot tagadja. Az ítélet vagy igaz vagy nem-igaz, míg ellenben a kép vagy fogalom amelyből kiindult az ítélet, sem nem igaz, sem nem nem-igaz, azaz az igazság mozzanata szorosan az ítélethez van kötve. Igaz ismeret igaz ítéletben jelentkezik.

Az ítélettanból világosan érthetők meg azok az alapelvek is, amelyek nem csak a gondolkozás legfőbb szabályai, hanem egyszersmind a természetnek is legvégső alaptörvényei. Értem az ú.n. logikai alapelveket. Az első alapelv a principium identitatis azaz az azonosság elve, amely azt mondja ki, hogy mindannak, ami igaz, önmagával teljesen egyezőnek kell lennie. A második az ellenmondás elve, amely szerint lehetetlenség, hogy egy és ugyanazon dolognak ugyanazon módon egy és ugyanazon tulajdonsága legyen és ne legyen; ezt az alapelvet Aristoteles az összes alapelvek között a legbizonyosabbnak mondja. A harmadik alapelvet a principium exclusi tertii név alatt ismerjük s azt mondja ki, hogy egy kontradiktórikus ellentét között semmi közbülső nem lehet.

Aristoteles egész logikájának magva és veleje azonban a következtetésrő l szóló tana. A következtetés, éspedig a maga apodiktikus formájában, mutatkozik a legalkalmasabbnak arra, hogy legvégső alapjaira vezessük vissza azt az ítéletet, amelyet egyelőre biztosnak tartunk, hogy azután ezen visszavezetés által a számunkra „bizonyos” általában véve igaznak és általában véve bizonyosnak bizonyuljon. Ez a tény világossá válik, hogyha az Aristoteles tanát a szillogizmusokról közelebbről tekintjük. Következtetés szerinte az a „beszéd, amelyben bizonyos előfeltételekből valami új származik”. Megelőző biztos ítéletekből, számukra való tekintet nélkül, szükségképpen valami tartalma szerint új következik. Ezeket az elő ző ítéleteket nevezi Aristoteles – a latin műszóval élve – praemissáknak – protaseis – , előzményeknek és az új ítéletet, amely az elözményekből szükségképpen következik, zárótételnek (symperasma). Minden következtetésnél pedig három fogalomra van szükség; ezeket „horoi” „határ” névvel jelöli Aristoteles, amelyek közül a „középfogalom” vezet át a zárótételre. Megkülömbözteti a következtetésnek három alapformáját (akémata) vagy figuráját. Az első formában a középfogalom („horos mesos”) a főtételben az alany, az altételben állítmány. Így jelezhetjük ezt:

A van B

B van G

A van G a B itt a középfogalom

A második figurában a középfogalom úgy a főtételben, mint az altételben állítmány:

B van G

A van G

A van B

A harmadik alapformában úgy az altételben, mint a főtételben a középfogalom alany:

A van B

G van B

A van G

A következtetés tanát részletesen fejtette ki az els ő analytika. A második analytika azt a kérdést állítja fejtegetéseinek előterébe: hogyan jutunk és miféle utakon a következtetés által igaz ismerethez ? – Az általunk már tudott ismeret csak azáltal lesz igaz tudássá, hogyha azt a maga szükségszerű alapjára vezetni tudjuk. Az induktionak – epagógé – éppen az a feladata, hogy azt, akit meggyőzni akarunk a kör kerületén fekvő egyes esetektől a központot képező általánoshoz vagy egyetemeshez vezetjük. Ezért mondja Aristoteles, hogy az induktio az az út, amelyen az egyes-különöstől az általános felé haladunk. Ami a szillogizmus és az induktio viszonyát illeti: a szillogizmus természet szerint – physei – korábbi és meggyőzőbb, míg az induktio reánk nézve – hémin – világosabb és rábeszélőbb. Az induktio mibenlétét világosabbá tehetjük, ha idézzük e célból Aristoteles példáját az induktiora:

Ember, ló, öszvér hosszú életűek

Ember, ló, öszvér nem epések

A nem-epés élőlények hosszú életűek

Ez a példa nyilván mutatja, hogy az induktioval egy általános megállapítás az által tétetik meggyőzőbbé, hogy kimutatjuk annak érvényességét az alája tartozó egyesek, illetve egyes esetek mindenikére. Aristoteles megjegyzi, hogy az induktio csak abban az esetben tekinthető merőben biztosnak, hogyha a három tétel közül az elsőben az alany és állítmány felcserélhetők.

A syllogistika fényében jelenik meg Aristotelesnél a bizonyítás – apodeixis – is. A bizonyításnak elvei azok a tételek, amelyeket nem kell ismét más általánosabb tételekből levezetnünk. Ezeket az elveket nem az indukció segítségével szerezzük, hanem a tudomány munkája folyamán, a tudomány fejlésének és létesülésének állapotában mintegy feltalálunk. Ez a feltalálás aként történik, hogy az egyes tényekre és konkrét dolgokra vonatkozó tapasztalat tényeib ől indulunk ki és innen a megadott egyesből haladunk az egyetemes felé. E haladás útján emelkedünk mind magasabbra a keresett elvek felé, amely elvek a tapasztalati egyes tények magyarázatát és megokolását nyújtják. Megfigyelhetjük, hogy amíg az előbb a bizonyításnál azt mondottuk, hogy az általánosból vezetjük le az egyest s ebben áll a bizonyítás lényege, addig itt azt fejtegetjük, hogy az egyes tényekből haladunk az egyetemes felé. Itt azonban nincs semmiféle ellentét, azaz az ellentét csak látszólagos, ha tudjuk, hogy Aristoteles tanában egy kett ős sorozattal állunk szemben: az emberi tudás kifejlése az egyik sorozat, a dolgok metafizikai-logikai rendje a másik sorozat. A két sorozat között pedig fordított viszony áll fenn. Amint már fennebb tüzetesen reámutattunk, az ismeret először a tapasztalatban adott egyest és különöst fogja föl és innen halad a gondolkozás segítségével az egyetemes és általános felé. Ez az eljárás nyilvánvalóan a mi szempontunkból az első – proteron pros hémás – Aristoteles kifejezése szerint. Reánk nézve az érzéki egyes, a tapasztalatban adott egyes, közelebbi és korábbi azaz az első . Nem így a dolgok másik sorozatában vagy rendjében. Az az érzéki egyes, amely reánk nézve előbbi, a dolgok metafizikai-logikai rendjében a második azaz a későbbi, – hysteron té physei – mondja Aristoteles: a metafizikai értelemben vett természet szerint az utóbbi az. A viszony tehát ez: ami proteron té physei, az a mi ismeretünk folyamán hysteron pros hémás, és megfordítva. A bizonyításnál tehát adva kell lennie az érzéki egyesnek, a tényeknek és adva kell lennie az egyetemesnek, az általános alapelveknek; azt a kettőt tehát bizonyítani nem kell. A tények adva vannak a tapasztalatban, az általános alapelvek az emberi észben. Bizonyítás abban áll, hogy a tapasztalatban adott egyes tényeket az észben adott egyetemes alapelvek alá rendeljük: kimutatjuk, hogy ezek a tények az egyetemes alapelv alá tartoznak.

A közvetlen tudáson és részben a bizonyításon alapul a meghatározás – horismos. A meghatározás tárgya tulajdonképpen az a fogalom, amelyben az illető dolog lényege jut kifejezésre, az a forma, amely a dolog anyagát azzá létesíti, ami. A meghatározás tehát merőben a fogalom körül mozog s közelebbr ől azt levezeti azáltal, hogy azt megképzi egy egyetemesebb jegyből (ez a jegy a hozzá legközelebb álló osztálynak – genos – jegye) és egy sajátos, különös jegyből, amelyet Aristoteles „diaphora”-nak, a követői latinul „differentia specifica”-nak neveztek. A következtetés és a meghatározás között a párhuzam teljes. Amiként a következtetésnél már megadott egyetemes elözményekből a premisszákból vezetünk le egy tartalmilag új tételt, aként a meghatározásnál is egyetemes fogalmakból nyerünk új fogalmat. Abban az új fogalomban, amelyet így levezetés által nyerünk, az illető dolognak maradandó lényege – ousia, to ti én einai – nyer kifejezést, szemben a dolog változó és múlékony állapotaival, tevékenységeivel, amelyeket Aristoteles a „symbebékota” szóval jelöl, amelyet a latin terminológia attributum-nak fordít. Ha pedig a meghatározást a maga eljárása szempontjából állítjuk szemeink elé, akkor azt mondhatjuk, igaza volt Apáczainak, amikor ezt a míveletet „elhatárolásnak” nevezte, mert az valóban a meghatározandó fogalmat a maga felső és alsó határai közé helyezi el azaz elhatárolja.

A legegyetemesebb nemi fogalmak, amelyeket még magasabb fogalmakra visszavezetni nem lehet az ú.n. kategóriák. A kategóriák igazában azokat a szempontokat nyújtják, amelyek szerint a fogalmak valamely ítélet vagy tétel részei lehetnek. Aristoteles a kategóriák táblázatára úgy látszik nagy súlyt nem fektetett, mert hol 10, hol 8, sőt 4 kategóriát külömböztet meg. Ha a kategóriák 10-es számát fogadjuk el, akkor ez a 10 kategória a következő: a lényeg, „ousia” (ember, állat, macska); a nagyság, „ poson” (2 méter magas, öles); minőség, „poion” (szép, kék, sima); viszony , „pros ti” (hosszabb, fél, páros); hely, „pou” (künn, lenn); idő, „pote ” (ma, télen); tevékenység, „poiein” (üt, gépel, rajzol); szenvedés, „paskhein” (ég, ázik); helyzet, „keisthai” (fekszik, ül); birtoklás állapota, „ekhein (fegyveres, lovas).

Meg kell még röviden emlékeznünk azokról a fejtegetésekről, amelyek Aristoteles logikájából a Topika c. művében maradtak reánk. – Amint az el őzőkben láttuk, a tudománynak feladata az, hogy az adott egyes jelenséget vagy dolgot az egyetemes és általános alapelvek segítségével értse és magyarázza meg. Ez a magyarázat és megvilágosítás természetesen semmiféle gyümölccsel nem kecsegtet, hogyha az egyetemes alapelveket megtalálni és felkeresni nem tudjuk. A topika éppen azokkal az utakkal és módokkal akar megismertetni, amelyeknek segítségével az alapelveket megtaláljuk s igyekezik az alapelveket fel is tüntetni.

A gondolkozásnak ez a tevékenysége a dialektika lévén, azt mondhatjuk, hogy a topika Aristoteles dialektikáját adja elő. – A logika műveletei, amint láttuk, s főként a következtetés, apodiktikus bizonyossággal bír. Nem ilyen apodiktikus jellemű azonban az az ismeret, amelyet a dialektika nyújt. Mert amíg a következtetésnél már egyetemes és általános érvényű tételekből lehet és kell kiindulnunk, addig a végső alapok felkutatásánál az érzéki egyesre a tapasztalatban adott tények észrevételére, valamint a közkézen forgó képzetekre vagyunk utalva. Azt kell hát mondanunk, hogy az Aristoteles értelmében vett dialektika a valószínű ség fokára emeli azt, amit mi és a köz biztosnak tart s ezért a maga körébe vonja az egyetemest és különöst, a lehetőt és lehetetlent, a múlandót és az örökkévalót, anélkül azonban, hogy a szükségszerű, bizonyos és örökkévaló sajátos területére lépne. Amíg a logika a következtetésben elözményekül általánosan elismert tételeket használ, addig a dialektika, amely szintén a következtetést használja műszerül, az általánosan elfogadott véleményeket tekinti premisszákul.

4.7.4. Aristoteles alapfilozófiája: proté philosophié

Platon azon fejtegetéseinek mintájára, amelyekben a magában vett szép, a magában vett jó, a magában vett igaz, stb. fogalmait igyekezett tisztázni, Aristoteles egy önálló filozófiai tant szentel annak megállapítására, hogy mi is a látható lét, mint lét vagyis a magában vett lét, – on hé on. – Ezt a tant voltaképpen proté philosophié-nek azaz prima philosophia -nak – magyarul „alapfilozófiá”-nak mondhatjuk – nevezte. Általában véve azonban „metafiziká”-nak szokták nezvezni ezt a diszciplínát, mégpedig egészen küls őséges okokból. A proté philosophié-nek nevezett tan kézirata u.i. az Aristoteles iratainak gyűjteményében mindjárt a fizika után következett s ezért a gyűjtemény összeállítója a „ta meta ta physika” nevet adta annak: azok az iratok ezek, amelyek a fizika után következnek. Nincs azonban semmi okunk arra, hogy a prima philosophia vagy alapfilozófia nevet elvessük és helyére a metafizika nevet állítsuk.

Ez az „első filozófia” voltaképpen az összes létezőknek legfőbb elveit adván elő, joggal érdemli meg nevét. A többi tudományok mind a létnek egy bizonyos fajtájával és osztályával foglalkoznak, az alapfilozófia ellenben éppen magával a léttel igyekezik tisztába jönni. Azzal a léttel, amely által minden egyes létező létezővé lesz. E tan és a Platon ideatanának indokai és problematikája között való analógia világos. Mi által szép a szép dolog, mi által jó a jó dolog, mi által nagy a nagy dolog? – kérdi Platon. Mi által létező a létező dolog? – kérdi Aristoteles.

Amint maga Aristoteles mondja, az egyes tudományok nem foglalkoznak a léttel, mint léttel, hanem levágnak abból maguknak egy darabot s azt vizsgálják. Márpedig a létnek, mint létnek éppen úgy megvannak a maga sajátosságai, mint a testeknek vagy a lét más darabjainak. A proté philosophié-nek éppen az a feladata, hogy a létnek, mint létnek erre a sajátosságaira nézve kutassa az igazságot. Azzal kell hát mindenek elő tt tisztában lennünk, hogy mi is a lét önmagában tekintve, minden más sajátos határozmányától menten? Ezt a kérdést annyival figyelmesebben kell megvizsgálnunk, mert amint Aristoteles munkájának bevezető fejezeteiben kimutatja, ezzel a problémával elődei kielégítő módon nem foglalkoztak. Aristoteles elődjeinek ide vonatkozó felfogását számba veszi, magyarázza, azokon kritikát gyakorol. Nem lehet feladatunk ezekbe a fejtegetésekbe részletesen elmerülnünk, de mégis figyelemmel kell lennünk arra a kritikára, amellyel Aristoteles Platon eszme-tanát illeti.

Amint Platon tanának tárgyalásánál láttuk, a létező dolgokra vonatkozóan Platon is két alapelvet állít fel: az anyagot, amely az ő szemében voltaképpen nem létez ő és az ideát, amely a valóságos valót tartalmazza. Ez a kettősség megmarad Aristotelesnél is, aki éppen úgy elismeri az anyag és az idea – nála forma – dualitását, mint Platon. Ámde teljesen elveti Platonnak az ideára vonatkozó tanát. Mindenekelőtt azt veti szemére Platonnak, hogy az idea -tan voltaképpen nem jelenti a lét és valóság magyarázatát, hanem inkább annak megkettőzését. Maguk az ideák voltaképpen megtekintve a dolgot nem is egyebek, mint az egyes érzéki dolgok megörökítései – aisthéta aidia. De külömben ezek az ideák nem hívják életre az egyes, konkrét dolgokat, mert hiszen nem okai azoknak és nem is teszik azokat ismerhetővé, mert nincsenek benne magukban a dolgokban. De azután Platon tana értelmében az egyes konkrét dolog számtalan sok ideának van alávetve: Sokrates pld. az „élő lény”, a „kétlábú”, az „ember” ideájának. És végül – hogy még csak egy ellenvetést említsünk – Platonnál – úgy mond Aristoteles – meg van az „egyes” ember ideája, de meg van az ideája az „ember” -nek is s ez már voltaképpen a „második ember”. Ámde ez még nem elég, mert hiszen szükség van még valami kötelékre, amely az „ember” ideájával az „egyes” ember ideáját egybeköti s ez már Aristoteles szerint a „harmadik ember”, triton anthrópos. Ennek a harmadik embernek ismét egy negyedik ember ideájára lenne szüksége s így tovább a végtelenségig.

Ezek a kifogások magát Platon eszme-tanát lényege szerint nem érintik; legfennebb arra mutatnak reá, hogy az eszme-tan több ponton revizíóra és javításra szorul, amint ezt már maga Platon is észrevette gondolkozásának fejlése folyamán; így pld. a „harmadik ember” ellenvetést őmaga tette fel magának Parmenides c. dialógusában, ahol azt veti fel, hogy a „nagyság” (megethos) ideájának kell lennie valami közösnek a „nagy” dolgokban, amelyek a „nagyság” ideájában részt vesznek s ez a közös valami rajtuk – a „nagyság” és a nagy dolgok eszméje felett való harmadik valami.

Bármint is álljon a dolog, annyi kétségtelen, hogy a Platon ideatanával való elégedetlenség számottevő tényező volt azoknak sorában, amelyek Aristotelest az „első filozófia” azaz a metafizika kidolgozására késztették. Ez a tan magával a léttel foglalkozva, azokat az alapokat és elveket vizsgálja és állapítja meg, amelyek minden létnek kivétel nélkül legfőbb és nélkülözhetetlen alapja s elvei. Négy ilyen alapelv van: a forma vagy lényeg („eidos”, „morphé”), az anyag („hylé”, „hypokeimenon”), az ok („hé arkhé tés kinéseos”) és végül a cél („tó hou heneka”). Ezek az alapelvek örök alapelvek, mert hiszen minden, ami létezik, ezeken alapul. S miután örök elvek ezek, azért a legtöbb igazságot is tartalmazzák, mert hiszen nem csak ideig-óráig igazak s igazságuk alapja nem valami rajtuk kívül fekvő dolog vagy elv, hanem éppen ellenkezőleg: ők az alapjai annak, hogy valami, más valami, valami dolog igaz. Miután pedig ezek az örök elvek a lét és az ismerés végső alapjai, azért az a tudomány, amely ezekkel s tehát magával a léttel és magával az ismerettel foglalkozik, pusztán az ismeret kedvéért, magasabb rendű minden más, egyes tudománynál, amelyeket csak hasznuk ajánl. Ebben a tudományban jártas tehát tudós férfiú vezető és nem vezetett, nem mástól veszi meggyőző dését, hanem ő ad másoknak meggyő ződést. Ez a tudomány Aristoteles szerint a legmagasabb tudomány is, mert a legmegismerhet őbb tárgyra vonatkozik: azokra az alapelvekre és alapokra, amelyek segítségével és alapján ismerhetünk meg minden mást, és nem megfordítva. Továbbá ez a tudomány a legszabadabb, mert csupán önmagáért míveljük és nem másokért vagy éppen a haszon kedvéért. Megilleti ezt a tudományt a legmagasabb jelző: a legistenibb tudomány az els ő filozófia, mert isten is az alapokhoz tartozik („arkhé”) s végső elv is, aki maga a tudományt a legnagyobb mértékben bírja. A többi tudományok hát lehetnek szükségesebbek, mint ez, de nem értékesebb egyik sem.

Ha tisztába jöttünk az „első filozófiának” azaz a metafizikának fogalmával és feladatával és tudjuk, hogy valamely tárgy ismeretét akkor bírjuk igazán, hogyha ezt a tárgyat a maga végső alapjaira visszavezetni tudjuk, legelső teendőnk ezeknek az alapoknak vizsgálata. Lehet ez az alap Aristoteles szerint négyféle:

1) a szubsztancia azaz a lényeg és a lényegre visszavezetett fogalom,

2) az anyag vagy szubsztrátum,

3) a lökés, amelyből a mozgás kiindul és

4) ennek az ellenkezője azaz az a pont, amely felé a mozgás halad azaz a cél, illetve a jó, amely felé minden mozgás és történés, létesülés igazodik.

A régi filozófusok minden dolgok alapjául valamely anyagi természetű dolgot vettek fel: Thales a vizet, Anaximenes a levegőt, Herakleitos a tüzet, stb. Az anyagi ok és alap azonban nem elegendő , mert a kérdés, hogy a mozgás honnan indul s ki az indítója? Miért történik a keletkezés és az elmúlás és mi ezeknek az alapja? Nagy lépést jelent ezen a téren az Anaxagoras tana, aki szerint a világ és a benne levő rend ura az ész. De tanának kifejtésében ő sem járt el tudatosan és annak következményeit nem vonta le.

Arra a kérdésre, hogy mi az eredetileg létező s tehát mindennek az ősalapja, csak akkor felelhetünk, hogyha tudjuk: ez az őseredeti az, ami nem másvalaminek határozmánya, hanem önmagában és egyáltalán létezik. Ezt a létezőt nevezi Aristoteles substantiának. Azzal a meghatározással is találkozunk nála, hogy substantia az, ami a maga létében nem szorul semmi substratumra, hanem amin éppen más valami van és létezik. Ámde ez a meghatározás sem elég, mert hiszen ennek értelmében maga az anyag is substantiává tétetnék. Ezért szükségképpen azt kell mondanunk, hogy az egyes dolog a maga lényeg-fogalmával egy és ugyanaz s éppen ezért az egyes dolgok ismerete annyi mint az egyes dolgok lényeg-fogalmának az ismerete. Ez a fogalmi lényeg, azaz az eredeti substantia, nem más, mint a forma. A forma már megvan a szellemben s a művész már ezen forma szerint teremt. Ez a teremtés azonban csak akkor lehetséges, hogyha annak egyik fontos és nélkülözhetetlen eleme: az anyag már megvan. A változás: az anyag és alakja a meghatározott forma. A forma van s nem keletkezik. Adva van tehát két tényez ő: a forma és az anyag. E két tényező nélkül létező nincs. A kettő között pedig az a viszony áll fenn, hogy az anyagon fellépő mozgás folyamán az anyag merő lehetőség vagy potencialitás („dynamis”) a forma pedig megvalósulás azaz aktualitás („entelekheia”). Ezeket a finoman kidolgozott fogalmakat jól szemünk előtt kell tartanunk s akkor Aristoteles tanának további megértése akadályokba nem ütközik.

Adva van tehát: az anyag, amely csupa lehetőség azaz potencialitás, és a forma, amely csupa megvalósulás azaz aktualitás. – A lehet őség azaz potencialitás pedig azt jelenti, hogy egy dolog a másik részéről hatást képes elfogadni vagy egy más dologra hatást képes gyakorolni. Megvalósuláson azaz aktualitáson azt érté Aristoteles, hogy valamely dolog más értelemben van jelen, mint ahogyan a jelenlétről potencialitás azaz lehetőség értelmében beszéltünk. Azáltal pedig mozgás áll elé, hogyha a potentialiter létezőből a forma hozzájárulása által aktuális létező lesz. Így pld. egy ember irodalmilag képzett ember lesz egy irodalmilag képzett ember tevékenysége által. Jól meg kell hát jegyeznünk, hogy az aktualitás – az irodalmilag már képzett ember – megelőzi a potencialitást – az irodalmilag még nem képzett embert.

Anyag pld. a „fa”, amely puszta lehetőség arra, hogy az aktuális forma azaz a „ház” hozzájárulása által belőle valóban ház legyen. Látnivaló, hogy a forma itt teljességgel megőrizte azt a szemléletességi vonást, amely benne van a Platon által tanított „idea”-ban s maga a formának görög terminusa „eidos” minden kétségen kívül utal a Platon idea fogalmára. A puszta anyag csak azáltal lesz valósággá, hogyha benne és általa valami cél valósul meg: az amire az aktuálissá, valósággá válás irányul, neveztetik Aristoteles által cél-nak és ami a megvalósulás folyamatának az eredménye entelekheia-nak. Az entelekheia tehát a létnek beteljesülése. Amikor a cél az anyagban megvalósultan benne van, a lét kiteljesedik.

Ebből a vázlatból nyilvánvaló, hogy Aristoteles az egyes dolgok létét az „eidos”, a forma segítségével akarta magyarázni és megérteni. De ez csak akkor lehetséges, hogyha mi az eidos azaz a forma által azt fogjuk fel a dolgokon, ami azokban a lényeges mozzanat, magát a lényeget. Az eidos-nak azaz a formának éppen úgy benne kell lennie a dologban, miként benne van maga a lényeg. Ez az eidos továbbá nem lehet más, mint a mozgásnak a dolgokban megvalósított célja s tehát a mozgás célja benne van a dolgokban: innen entelekheia. Az anyag, amikor a lehetőség állapotából a valóság állapotába megy át, mozgást végez s ennek a mozgásnak célja éppen maga az eidos azaz a forma, amely a mozgás folyamán az anyaghoz járul. A lehetőség állapotában levő anyag tehát csak egyik tényezője a valóságos létnek, amelyet megelőz az anyaghoz hozzájáruló forma aktualitása. Minden aktualitást tehát egy másik aktualitás előz meg, amíg el nem jutunk a legelső, ősaktualitáshoz, amely maga minden más aktualitás feltétele, de ő maga nem függ semmitől. Ebbő l következik, hogy minden anyag a forma felé tör és minden forma keresi az anyagot, hogy ezáltal előálljon az entelekheia állapota.

Mindezekből mármost az is tisztán látható, hogy a lét és a nem-lét között ott áll a létesülés, mint mozgás, amely létesülésnek végső célja a lét s egyúttal eredménye is. Ha magát ezt a létesülést, mint folyamatot tekintjük, akkor az eidos azaz a forma nem egyéb, mint erőtevékenység – „energeia” – amelyet nevezhetünk annak az aktusnak, amely segítségével az anyag valóság azaz entelekheia lesz. Az energeia tevékenysége által elért állapot az entelekheia. Azaz: az eidos, mint létesítő tevékenység: energeia, mint állapot: entelekheia. Az energeia is nyilvánvalóan mozgás, de olyan mozgás, amely meghatározott cél felé irányul, éspedig olyan cél felé, amely önmagában az energeia-ban benne foglaltatik. Az energeia a benne adott célt valósítja meg az anyagban, amely ezéltal az entelekheia állapotába jut . Az energeia úgy logikailag, mint természetnél fogva előbb való, mint a puszta lehetőség azaz a „dynamis”. Logikailag előbb való, mert már az első dynamis feltételezi az energeia-t, amely által valósággá les. És természetnél fogva azaz időileg is: az erőtevékenység azaz energeia megelőzi azt a mozgást, amely a lehetőséget azaz a dynamis-t a valóságra vezeti.

Ha az elmondottakra visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy ahol változás van, ott van szubsztrátum, amely változik, van ok, amely által a szubsztrátum változik, és van cél, amely felé a változás tör. Az ok az első mozgató, a szubsztrátum az anyag és a cél a forma.

Az első mozgató fogalma vezet át Aristoteles metafizikájának arra a részére, amely az eddigi ontológiával szemben, amely a létet vizsgálta, theológiának nevezhető azaz az istenről szóló tanra. Ha a lehetőségképpen jelentkező anyagot közelebbről tekintjük, látnunk kell, hogy minden anyaghoz már hozzátapad a formának bizonyos tényezője aként, hogy az ú.n. ősanyag, amely minden határozottság nélkül szűkölködik nem egyéb, mint szükségszerű előfeltétel. Az ősanyagtól felfelé haladva az anyag sorozatán mind nagyobb mértékben találjuk meg az anyagon a formát, és megfordítva, minél inkább haladunk a formák fokozatában lefelé, annál több anyag tapad a formákhoz. Az anyagtól a formához a mozgás vezet át s a mozgás által lesz a lehetőségből valóság. Minden mozgó valami, még az is, ami önmagától mozog, feltételez magától a mozgástól külömböző mozgatót. Feltételez egy mozgatót, amely az egész mozgás elé meghatározott célt tűz ki és a mozgatottat, amely lehetőség szerint létező. Ámde a mozgató maga külömbözïk úgy a mozgatottól, mint a mozgástól és önmagában véve sem a mozgató sem a mozgatott még nem maga a mozgás. De nem tulajdonítható a mozgás az anyagnak sem, amely csak lehetőség szerint, potentialiter létezik. Mégpedig azért nem, mert a lehetőség aktualitássá csak egy másik megelőző aktualitás által lehet, amint ezt már előbb kimutattuk. Minden valósággá lett tárgy feltételez egy aktualitást azaz egy mozgató okot, amelynek az a feladata, hogy a nyugalmas és rest anyagot mozgásba hozza. Éppen ez a helyzet a világegyetemre nézve is: egy első tevékeny mozgatóra van szükség itt is, amely a világban levő csak potenciális anyagot valóságos, aktuális anyaggá azaz létté tegye. Így azután eljutottunk a létesítő tényezőknek egy sorozatához: első tényező a mozgó, de nem mozgató azaz az anyag, második a mozgó és mozgató azaz a természet, és harmadik tényez ő a nem mozgó, de mozgató azaz az isten. Minden mozgást erre a nem mozgó, de mozgató tényezőre, az istenre (theos) kell visszavezetnünk és úgy kell azt képzelnünk, mint örökkévaló tiszta energiát.

Az isten a legvégső létesítő elv, amely éppen, mert a legvégső elv, más nem lehet, mint örök és tiszta tevékenység . Természetes, hogy az ilyen elv anyagtalan is, mert hiszen örök s ami örök, az csak tiszta tevékenység lehet. Ez a merőben tiszta lét, amely csupa aktualitás, maga nem mozog, de ő maga mozgat mindent. Ez a lét szükségszerű lét is, s mert szükségszerű, eszes is. Ha eszes, akkor lényege a gondolkozás s e gondolkozásnak önmagában vett tárgya az, ami a legértékesebb: a tiszta gondolkozás. Tárgya a tiszta tárgy. Azaz: a legfőbb lét gondolkozásának tárgya a gondolkozás. Itt a gondolkozás és annak tárgya ugyanaz. Ez a tiszta szemlélés, amely a lét legmagasabb és legboldogabb foka. De megilleti a legfőbb létet az élet is; a gondolkozó lét, szellem aktualitása élet éspedig örök élet. Ezekből pedig következik: az ész, illetve a szellem önmagát gondolja, gondolkozása a gondolkozás gondolása.

El lehet és el is kell azonban istent helyezni a formák sorozatában is. Platon az ideák sorozatának ormára helyezte a jót és az istennel azonosította. Aristotelesnél is a formák sorozatának ormán pillantjuk meg az istent, mint a legfő bb létet. Előbb láttuk, hogy a tiszta, forma nélkül való anyag, amely nem érzékelhető, meg nem ismerhető s természetesen nem is valóság. Ez az „első anyag” azonban mégis feltétele minden anyagnak és minden dolognak, s olyan lehet őség, amely soha sem realizálható, mert mihelyt valamely tulajdonsággal ruházzuk fel, azonnal már némi formát nyer, miáltal elvész „tisztasága”. Éppen ellenkezőleg áll isten fogalmával, amelyet a formák legelején pillantottunk meg. Amíg az „első anyag” soha sem realizálható, addig az „els ő forma” azaz az isten, akiben nincs semmi anyag, mindig létezett és örökké fog létezni, és úgy aránylik a világhoz, mint a hadvezér a hadsereghez. Az így értett isten a szellemi jellegű formáknak foglalata, aki aként mozgatja a dolgokat, hogy azok, mint anyaggal áthatott dolgok sóvárognak – „hormé” – a tiszta forma után, igyekeznek az anyagtól, amely tökéletlenséget jelent, a forma és eidos után: isten minden ismeret és minden akarat célja és tárgya.

Forrás: Wikipedia

Folytatjuk a következő részben.