4. NAGY RENDSZEREK KORA A GÖRÖG FILOZÓFIÁBAN

4.1. Bevezetés

A görög gondolkozás kifejlésének első korszakai, amint azt az előző §-okban előadtuk, természetesen oszlott egy fizikai és egy antropológiai korszakra, amely mindkettő voltaképpen a problémák felvetésének és érlelésének ideje volt. Kezdve Thales-től le egészen Sokrates-ig a fősúly sehol sem azon nyugodott, hogy valamely kérdés végleges megoldást és egy zárt rendszer keretében való elhelyezést nyerjen, hanem minden szisztematikai gondolat nélkül mintegy a maga erejét próbálgatva rendre-rendre fordította figyelmét a kínálkozó problémák felé. Amint kifejteni igyekeztünk, még Sokrates-nek ereje és fontossága sem abban áll, hogy a felvetett kérdésekre határozott feleletet adott volna, hanem éppen magának a problémának felvetésében és a megoldás felé vezető út megmutatásában állott az ő páratlan jelentősége.

Ezzel szemben a nagy rendszerek alkotói: Demokritos, Platon, Aristoteles, az előző korok eredményeiben, mint ő ket körülvevő szellemi légkörben élve, a felvetett problémákat újabb reflexió tárgyává tették s azok között szoros logikai összefüggést létesítettek még akkor is, hogyha ez a logikai összefüggés nem is nyert külső kifejezést valamely szépen kifejtett rendszerben. E nagy gondolkozók a gondolkozást logikailag organizálták, ami által a felvetett problémák természetére és lényegére új fény esett és a megfejtések lehetősége tisztáztatott. Ez természetesen ezeknek a kiváló bölcselőknek sem sikerült volna az előző korszakok filozófiai munkája nélkül. Mihelyt a gondolkozás logikai szervezésének gondolata és Sokrates-nél a fogalmak egyetemes érvényének s ezáltal általában véve az érvénynek problémája felmerült, ez a gondolat a benne rejlő dialektikai erőnél fogva követelte a megoldást, illetve a kielégítő feleletet és kialakítást. Az egyes kérdések immár nem a korszellem által a gondolkozásra reá kényszerített kérdések, hanem magából a lélekből bukkannak elő szabadon, mert a lélek törvényei szerint és annak engedelmeskedve. Azaz: a felmerült problémák immár logikai kapcsolatba lépnek egymással és keletkezik a filozófiának éppen olyan díszesen és tökéletesen rendezett kosmos-a, mint amilyen már a polis és a természet kosmos-a vala, amelyek szintén a görög nép lelkéből felbukkanó csodaként jelentkeztek a fejlés folyamában.

Amikor itt azonban rendszerr ől1 beszélünk, nem értünk azon külső leg mesterségesen kiépített systémát, hanem a gondolatoknak egy logikai központi fogalom szerint való szerves elrendezését, ami a szellem természetéből folyik és annak lényegét fejezi ki. A rendszert organizáló gondolat itt a középponti helyet foglalja el – példa erre Platon eszmetana vagy Demokritos fizikájában az atom fogalma – és ez a központi gondolat az az értékadó tényező, amelytő l értéket és jelentést nyer minden egyes probléma, legyen szó akár fizikai, akár szellemi-lelki kérdésekről, a test vagy a lélek jelenségeiről. Nem arról van tehát szó, hogy hirtelen felmerülő kérdésekre keresünk ideiglenes és tetszés szerint feleletet (mint a sophisták tették) hanem az a fődolog, hogy a gondolkozás logikai összefüggésének ténye és az érvényesség kérdésének fontossága felismertetvén, ezen összefüggés értelmében olyan alapmegoldás találtassék, amely megmagyarázza és megérteti az összefüggésnek, más szavakkal: a rendszernek minden egyes részét és az egyes megértett részek jelentése által az Egésznek azaz a Rendszernek értelmét. Első feladata tehát minden rendszeres gondolkozásnak a magyarázat kérdésének megfejtése: meg kell találni azt az ítéletet, amely minden más ítéletnek alapjául szolgál; meg kell találni azt a kulcsot, amely minden probléma zárját megnyitja előttünk.

Ha a rendszeres gondolkozásnak ezzel a sajátosságával tisztában vagyunk, tisztán fog előttünk állani a nagy görög rendszerek logikai alkata is. Mindenik rendszer jellemét és jelentését az alapítéletben foglalt probléma és annak megfejtése adja. Demokritos, akinek rendszerében a fizikai és az etikai -szellemi oldal már határozottan és elkülönözötten jelentkezik, az atom gondolatát ragadja meg, hogy azután ezt a gondolatot egész tanában mint alapvető gondolatot tekintse anélkül azonban, hogy szorosan csatlakoznék az előző korszak eleatismusához, amelyhez való kapcsolódást éppen az tette lehetetlenné, mert rendszere

1 V.ö. Bartók György: „A rendszer filozófiai vizsgálata” – Budapest, Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1928., ahol a rendszer gondolata tüzetesen vizsgáltatik. egy teljesen organizált rendszerré fejlődve ki, az ideálismus alapgondolatát hiány és törés nélkül tükröztette vissza. – Amíg Demokritos az atom gondolatának részletes kifejtése és keresztül vitele által a természet magyarázatának új útjára tért, addig Platon a Sokrates módszeréhez és álláspontjához ragaszkodva az ideákról szóló tan magaslatáig emelkedik fel és az ideákról szóló alapgondolatot fejti ki a bölcseleti gondolkozás minden területén. Az idea- tan u.i. érvényesül nem csupán az etikában és az állami életről, a lélekről szóló tanában, hanem gerincét és alapját képezi a természet magyarázatának is. A Demokritos metafizikai materializmusával szemben áll Platon metafizikai idealizmusa. – És végül a harmadik nagy rendszeres gondolkozó: Aristoteles mintegy középhelyet foglal Platon és Demokritos között abban az értelemben, hogy a természet magyarázatának kedvéért elhagyja az idea-tan tiszta légkörét és figyelmét ismét az egyes dolgok miléte felé fordítja. Ő a létet az egyes, konkrét dolgokban keresi s az egyes dolog annyiban létezik, amennyiben az általános lét azokat meghatározza. Platon az igazi létet az ideák világában keresi, Aristoteles- nél ellenben a főprobléma az egyesnek az általánoshoz való viszonya lesz. A lét és az igazi valóság nem az ideákban keresendő, hanem az egyetemes forma és a hozzájáruló, szükségképpen a dologhoz tartozó anyag képezik minden dolognak igazi lényegét. Az anyag magában foglalja a lehetőséget és a forma által a lehetőség valóság lesz.

Ha ezt a három nagy rendszert tekintjük, röviden még a következőket kell megállapítanunk. – Demokritos tana a maga fizikai materializmusával minden különösebb hatás nélkül hangzik el a görög filozófiában, de az atomizmus, mint az egész rendszer alapgondolata a természettudományok örökéletű alapköve lesz, amelyet a legújabb fizika is csak kibővített és tüzetesebben magyarázott. – Platon tana által az emberi szellemnek egy örökkévaló magatartása nyilatkozik meg: ő az emberi szellem lényegének első öntudatos magyarázója, aki mint ilyen szükségképpen hat és fog hatni mindenha mindazokra a filozófusokra, tudósokra és művészekre, költőkre, akik az emberi szellem mélyeire akarnak alászállani. – Aristoteles az által szerzett magának örökéletet, hogy Platon gondolkozásáak elemeit magába szíva azokat gondolkozásának alkotó részeivé tette. Az a dogmatizmus azonban, amely tanának a tapasztalat jelenségeire való alkalmazásában még utána is hosszú évszázadokon át érvényesült és szükségképpen mindig dogmatizmusra vezetett, éles ellentétben áll Platon kritikai magatartásával.

4.2. Demokritos

Demokritos az emberi szellem egyik legnagyobb képviselője, akinek tanáról a nagy angol természettudós Eddington azt a vallomást tette, hogy az a külvilág legimpozánsabb törvényét, ha nem az egyetlen törvényét fejezi ki, Abdera városában született Kr.e. 460 év körül. Egészen fiatal korában került közeli viszonyba Leukippos- szal, akinek tana azután reá elhatározó befolyással volt. Aristoteles egyenesen a Leukippos társának – hetairos – nevezi. Egyik reánk maradt töredéke szerint nagy utazásokat tett az akkor ismert világ minden részében s ezzel méltán el is dicsekedik azt mondván, hogy kortársai között ő utazott a legtöbb országban. Bejárta Egyiptomot, Perzsiát, Indiát, sőt Etiópiát is. Diodoros Laertius elbeszélése szerint 90 éves korában halt meg. Tudjuk róla, hogy írott míveinek száma tekintélyes vala; ezt bizonyítja már reánk maradt töredékeinek nagy száma is. Stílusa Platon-éhoz hasonló és tudása meglepően kiterjedt.

Ami első sorban is Demokritos-nak a görög filozófia keretében elfoglalt helyét illeti: nem lehet őt a Sokrates előtt élt és működött filozófusok sorába számítani, mert kronológiailag is Sokrates fiatalabb kortársa, Protagoras után következik és tana már előfeltételezi az ismeretelméleti problémát, mint az ő tanát megelőzőt. Platon-nak is, Sokrates-nek is kortársa volt és reánk maradt töredékei azt bizonyítják, hogy úgy az ismeret elméletével, mint az etikával, a gondolkozás két alapvető tanával tüzetesen és ex thesi foglalkozott.

Amint említettük, Demokritos számtalan műben fejtette ki filozófiai álláspontját és tanait. Ezeket egy Thrasyllos nevű grammatikus 15 tetralogiára osztotta. Helyet foglaltak itt ethikai mű vek – pld. az I. csoportban 4, a II-ikban szintén 4; fizikai munkák – a III-ik csoportban 4, a IV-ik csoportban 4, az V-ikben 4, a VI-ikban szintén 4; voltak itt azután matematikai művek is: a VII-ik, VIII-ik és a IX -ik csoportban 4-4 mű; Musika c. alatt a XI-ik és a XII-ik csoportban 4-4 könyv; tekhnika név alatt a XII -ik és a XIII-ik csoportban szintén 4-4 munka. Suidas két művét cím szerint is megemlíti: az egyiknek címe: „Megas Kosmos”, azaz „A nagy világ”, a másiknak címe „Peri physeós kosmou”, azaz a „Világegyetemről”.

Demokritos tanának alap- és kiindulási pontját az a meggy őződés képezi, hogy nincs sem édes sem keser ű, sem meleg sem hideg, sem szín, hanem csak atomok és üres tér – eteé de atoma kai keinon. Ez a meggyőződés Leukippos tanának hatására mutat és jelzi azt a függést, amely Demokritos tanának alapgondolata és Leukippos filozófiája között van.

Realitással tehát nem csak az atom bír, hanem az üres tér is éppen olyan valóság, mint az atom maga. Az üres tér létezését Demokritos Aristoteles feljegyzése szerint így magyarázza (Phys. IV. 6 p. 213a sk.) 1., Ha nem léteznék az üres tér, lehetetlen lenne a térbeli mozgás, mert a telt térben nem lenne hely a mozgás részére. 2., Valamely test térfogata hideg vagy nyomás által csökkenthető, ez pedig nem lehetne, hogy ha a tér nem lenne üres. 3., A növekedés azon alapul, hogy a szükséges táplálék az üres térbe hatol. 4., Végül létezik üres tér, mert hiszen egy hamuval telt edény még éppen annyi vizet képes felvenni, mint hogyha üres lenne.

Ebben az üres térben nincs egyéb, csak az atomok végtelen sokasága. Az atomok oszthatatlanok – atomoi

– egymástól semmiben sem külömböznek, továbbá nincs minőségük – apoioi – és merőben passzívak – apatheis. Az oszthatatlan, külömbözetlen, minőségtelen atomokból áll elő minden, ami létezik: a víz, a tűz, a növény, a föld és az ember is. A világon minden ezekbő l az atomokból vagy formákból – ideai – áll s ezeken kívül nincsen semmi más ezen a világon. Az üres teret mindenütt betöltő, tovább nem osztható, egymástól nem külömböző és minőséggel nem bíró, nem keletkezett, nem változó, soha el nem múló a külső világ befolyásaival szemben teljesen passzív és érzéketlen atomok azonban mégis külömböznek egymástól három dologban: a rhysmos, a diathigé és a tropé (thésis) által. Demokritos-nak ezeket a terminusait és műszavait Aristoteles elfogadható módon magyarázza meg. Az első a rhysmos, amely külömben egy jelentésű a rhytmos-szal, Aristoteles magyarázata szerint voltaképpen ugyanaz, mint 1., a skhéma azaz a dolog formája, mint pld. amilyen külömbség van az A és az N formája között; 2., a diathigé pedig annyi mint taxis azaz rend, elrendezés, mint pld. az AN és az NA rendjében való külömbség; és végül 3., a thesis, a helyzet által való külömbség, mint pld. az N és a Z betűk helyzetében megnyilvánuló külömbség. – A skhéma által való külömbség az atomok lényegéhez tartozik; mig a másik két külömbség csak esetleges állapotukat és helyzetüket jelöli.

Valami a természetben az által keletkezik, hogy atomok egyesülnek egymással; az elmúlás és pusztulás oka pedig az, hogy atomok, amellyek előbb egyesültek, most ismét szétválanak. A minőségbeli azaz a qualitativ változás oka az, hogy az atomok helyzete – tropé – és rendje – taxis – megváltozik, s ez által az atom másssá lesz.

A dolgok tulajdonságai és minőségei is tehát az atomokból nyerik magyarázatukat. Az atomok – amint láttuk

– nem bírnak sem színnel, sem ízzel, sem meleggel, hanem csak oszthatatlanok, láthatlanok, a kohézió és a nehézkedés tulajdonságaival bírnak. A testek nehézsége attól függ, hogy mennyi atomot tartalmaznak; a test annál nehezebb, minél több atom van benne; annál könnyebb, minél kevesebb benne az atom és minél több az üres tér; annál keményebb, minél szilárdabb benne az atomok kapcsolata és annál lágyabb, minél lazább ez a kapcsolat.

A dolgoknak minden más tulajdonsága azután – pld. az íz, szín, stb. – csak szubjektív felvétel és a törvény – nomos – erejére vezethető vissza. Ez a tan Demokritos-nál is bizonyára a sophista felfogás hatásának számlájára írandó, jóllehet a mai felfogás is éppen az ízeket, színeket, hangokat a dolgok szubjektív tulajdonságainak tekinti; ezeknek a szubjektív tulajdonságoknak, persze, megvan a maguk tárgyi alapja is éppen magukban a kivülünk létező dolgokban és jelenségekben. – Hogy valamely test édes vagy keserű, az ugyan az atomok külömböző alakjától és elrendezésétől függ, mert a nagy és kerek atomok teszik a dolgokat édessé, míg a hegyes és kicsiny atomok a keserű íznek okozói; ámde mégis az íz, mint íz nem a dolgokban és ízlelt tárgyakban van, hanem kizárólag a nyelvben.

Igen nevezetes helyet foglal el Demokritos rendszerében az a tanrészlet, amely az atomok mozgását magyarázza. E tan szerint a mozgás nem tartozik az atomok lényegéhez úgy, mint pld. a nehézség; természetes tulajdonsága inkább a nyugalom lehetne. Az atomok mozgásának oka a nyomás és lökés. Az első mozgás oly módon jön létre, hogy az atomok a bennük rejlő nehézségnél fogva az üres térben lefelé esnek, mikor is a nagyobb és nehezebb atomok esése gyorsabb, mint a kisebb és könnyebb atomoké. Ha már most az üres térnek valamely szakaszában nagyobb számú atom találkozik össze, akkor az egymáshoz való ütődés folytán örvénylő mozgás keletkezik, amelynek következtében a nehéz atomok alól, a könnyűek pedig felül kerülnek.

Az atomoknak az üres térben ez a soha meg nem szűnő örökös mozgása vezet a világ keletkezéséhez. Ahol az imént említett örvényl ő mozgás előáll, ott már meg van minden feltétel arra, hogy világ keletkezzék. Miután az atomok száma és az üres tér végtelen, természetes, hogy a keletkezett és létező világok száma is végtelen. Minden világ egy atom-keverék, amely keletkezik és elpusztul megint. Miután pedig az örvénylő mozgás a könnyebb és kisebb atomokat kifelé veti, ezeknek komplexumából keletkezik a világot körülvevő „bőr” – hymén – amely más és más atomokat ragad magához, ami által megvastagodik és rajta belül a nehezebb és nagyobb atomok a középpont felé vettetnek. Az így megalakult földből kiválik mozgás folytán a víz, majd egyes tömegek a mozgás által kiszáríttatván, izzásba jönnek s lesz belőlük a nap, a hold és a csillagok.

Az elemek sorában az első helyet a tűz foglalja el, amely a legszárazabb, legfinomabb, a legkisebb, a legsimább és a legkerekebb atomokból áll. A tűznek ez a nagy méltósága még jobban bontakozik ki akkor, ha tudjuk, hogy a szerves mozgásnak elve is a tűz s a tű z alkotja a lélek anyagát is. Aristoteles feljegyzése szerint (De anima 465a8) Demokritos azt tanította, hogy a tűzatomok mozgása a lelki tevékenység. Ha az atomok mozgása alkotja a lélek külömböző tevékenységeit, akkor ebből az következik, hogy Demokritos-nak a fizika terén felállított és nagy következetességgel kifejtett materializmusa érvényesül a lelki jelenségek terén is. A Demokritos lélektana minden részletében a materializmus alapjára helyezkedik. Ennek értelmében Demokritos bölcseletében a lelki és a szellemi élet nem egy toto coelo más világ, mint az anyag és az atomok világa, hanem ellenkezőleg, minden lelki tevékenység, kezdve a legegyszerű bbtől fel a legösszetettebbekig, az atomok mozgására éspedig szükségképpen mechanikus mozgására vezethető vissza.

A lelki életnek különösen érzékelő tevékenysége kötötte le – legalább reánk maradt töredékek szerint – a Demokritos figyelmét. Világos, hogy valamely dologról csak akkor szerezhetünk magunknak tudomást, hogy ha az a dolog valamely módon reánk hat s velünk viszonyba lépik. Ez a hatás pedig, ha a mechanisztikus felfogás alapjára helyezkedünk, amint ezt Demokritos tette, másként nem, csak érintkezés által történhetik: a dolgokról leváló atomoknak kell a mi érzékelő szerveinkbe behatolniok, hogy az érzékelő szervekben ott levő tűzatomok maguk is mozgásba hozatván, ezen mozgás által érzéklet keletkezzék.

Ez a mozgás azaz érzéklet azonban csak abban az esetben jön létre, hogyha – amint ezt már az Empedokles tanában is láttuk – hasonló hasonlóra hat azaz az érzékszerv csak az ő atomjaival egynemű atomok mozgását képes érzékelni. A látás – amellyel Demokritos éppen úgy, mint a hallással is, bővebben foglalkozott – oly módon megy végbe, hogy a látható dolgokról kis képecskék – eidóla – válanak le, szemünkben tükröződnek és azután a test minden részében, mint szemléletek oszlanak szét.

Az ily módon keletkezett érzékletek, miután merőben az érzékelő alany rátermettségétől függenek, tisztán szubjektívek, s objektív ismeretet nyújtani nem képesek. Mert – úgy mond Demokritos – mi az érzékletekkel nem magukat a tárgyakat, nem is közvetlenül az atomokat vagy az atomok komplexumát fogjuk fel, hanem csak a másodlagos természetű tulajdonságokat, a színt, az ízt, stb. Ezt a gondolatot Demokritos a sophistáktól vett formula segítségével aként fejezi ki, hogy – amint már más összefüggésben reá mutattunk

– az édest és keserűt, a meleget és a hideget, csak az emberi conventio és szokás, – nomos – szüleményének tartja és így beszélteti az érzékeket a szegény értelemhez: „ Ó szegény értelem! Te tőlünk veszed bizonyítékaidat és azokkal akarsz minket meggy őzni! – győzelmed pusztulásod!” azaz: az értelem érzékekre támaszkodva soha helyes ismeretre szert tenni nem fog.

Mindezek alapján Demokritos, aki bizonyosan gondos vizsgálat tárgyává tette az emberi ismeretet, az érzékekben való hitről lemondva, az ismeretnek két faját külömböztette meg: az egyik ismeretet az érzékek szolgáltatják; ez az ismeret sötét és homályos, – hé gnésié é skotié – mondja Herakleitos-szal és Parmenides-szel. A másik ismeret az érzékeken túl vezet s az első ismerettől mindenben külömbözik. Ezt az igazi ismeretet a gondolkozás – phronein – szolgáltatja. A gondolkozás pedig a testnek a kívülről szolgáltatott mozgásokhoz való arányos viszonyából fakad. Azaz: a gondolkozás maga is mechanikusan jön létre és az érzékeléstől speciáliter – úgy látszik – nem is külömbözik. Úgy az érzet mint a gondolkozásnak hordozói a dolgokról leváló és a lélekbe hatoló képecskék – eidola – amelyeknek egyébiránt Demokritos az álmot, a hallucinációkat és a víziókat is tulajdonította.

Az igaz, hogy emellett a mechanisztikus ismerettan mellett Demokritos nem túlságosan bízik az ismeret erejében és hűségében. Egyik töredékben azt mondja, ismerje meg az ember, hogy messze van a valóságtól. Mi ugyan semmit sem tudunk a valóságról igazában, hanem csak az érzékleteknek a lélekbe való özönlése által. A valóságban – úgy mond egy másik töredék – nem veszünk észre semmit sem csalhatatlanul, hanem csak azt, ami testünk szervezete és az oda özönlő s ellenható befolyások szerint változik. Hogy milyen volt valamely dolog a valóságban, soha megtudni nem fogjuk. És mégis, – Demokritos bízik az emberi lélek nevelésében. A tanítás – didakhé – valósággal új természetet teremt bennünk: a természet és a tanítás – mondja Demokritos – hasonlók; mert a tanítás és nevelés ugyan átalakítja az embert, de ezen átalakítással új természetet teremt benne. Ha az ember új természet, akkor érthető, hogy kis világ is, egy jól rendezett kosmos. Demokritos megveti és rossz véleménnyel van azokról, akik sokat és sokfélét tudnak; aki sokat tud, annak nincs sok esze; ezért nem abban kell gyakorolnunk magunkat, hogy sokat tudjunk, hanem abban, hogy sokat gondolkodjunk. De ha gondolkozunk, nem szabad felednünk, hogy valósággal semmit sem tudhatunk, mert „a mélységben lakik az igazság”. Ez ismét ne arra indítson, hogy gondolkozni megszűnjünk, mert egy bizonyítékot találni többet ér „mint elnyerni a perzsa trónt”.

A gondolkozás tekintetében azonban nem szabad magunkat az idő re bízni, mert nem az idő tanít gondolkozni, hanem a nevelés és a természetes hajlam. De nem lehet magunkat oly módon sem viselni, hogy a véletlenre bízzuk életünket, cselekedeteinket, elhatározásainkat. Mert – sajnos – vannak olyan emberek, akik készítettek maguknak a véletlennek egy bálványát – tykhés eidólon – hogy tanácstalanságukat ez által szépítgessék. Ámde csalódtak, mert a „véletlenség” ritkán harcol a belátás ellen; a legtöbb dolgot az életben egy éles elméjű „egyenesbe visz”. És lehet valaki gazdag míveltség és belátás nélkül, de ennél a gazdagságnál többet ér a mívelt embernek szegénysége. Mert a míveltség és nevelés a szerencséseknek dísz, a szerencsétleneknek pedig menedékhely. És ismét más fordulattal: a bölcs ember előtt az egész világ nyitva áll, mert a derék lélek hazája az egész világ.

A gondolkozás, belátás és bölcsesség felsőbb értéke különösen megnyilvánul az ember erkölcsi életében. Demokritos is természetesen minden emberi cselekedet végső céljául az ember boldogságát tekinti. A bodogsággal – úgy látszik – egy önálló műve foglalkozott, amely a „Peri euthymias ” címet viselte. Ebben a művében Demokritos nem az érzéki örömökben való gazdag életet érti, hanem a léleknek harmónikus állapotát, amikor azt nem zavarja félelem, hanem önmagában megelégedett. A boldogságnak ez az idealisztikus értelmezése igen figyelemre méltó a Demokritos filozófiájában. Azt várnók, hogy a fizikában materialista Demokritos ezt a materializmust az erkölcsiség területére is átviszi s az elsőséget a testi élvezeteknek, az érzékek gyönyörűségének tulajdonítja. Ellenkez őleg. Az ő erkölcsi felfogásában cselekvés szempontjából értékkel azok a javak bírnak, amelyek a léleknek arányosságát, csendes nyugalmát, biztos harmóniáját segítik elő, azaz első sorban a lelki élvezetek és szellemi javak. Amint egyik töredékében olvassuk: az emberek nem testi javak és dologi jók által lesznek boldogok, hanem a lélek derekassága és bölcsessége által. Az érzéki élvezetek és a lélek szenvedélyei csak arra valók, hogy a lélek harmóniáját felbontsák és nyugalmát felzavarják. Így bizonyos, hogy az egyén lelki rátermettségétől függ, vajjon boldog lesz-é vagy sem. Főfeladat a lélek javai után való törekvés, mert aki lelki javak után törekedik, az isteni dolgok után tőr.

Ez az „isteni” azaz a lélek javai után való törekvés – Demokritos tana szerint – velünk született: a nemes és szép dolgok után való törekvés az arra termettek – euphyés – sajátja. Ugyanezt fejezi ki egy másik töredék is: hogy az állatok nemes fajból valók vagy sem, ez attól függ, hogy testük vajjon reá termett-é vagy sem; az embereké pedig attól, hogy vajjon jellemük helyes irányú-é vagy sem. A jellem jól-rendezettségével függ u.i. össze az élet jól-rendezettsége is, – mondja egy másik töredék. A lélek tehát a boldogság forrása.

A lelket a jó cselekedetek s tehát a boldogság felé a belátás és megfontolás vezeti. A belátás – úgy mond Demokritos – három dolognak forrása: a helyes gondolkozásnak, a helyes beszédnek és a helyes cselekvésnek. Ahol a belátás szavára hallgatunk, ott a cselekvés szükségképpen jó lesz, ahol ellenben a belátás szóhoz sem jut, ott a boldogságot hiában keressük. Demokritos igen világosan látja a belátás és a jó cselekvés között való logikai kapcsolatot, amikor azt a tételt állítja fel, hogy a rossznak és bűnnek oka a jónak és helyesnek nem-ismerése. A belátás hozzájárulása nélkül ezen a világon semmi értékkel nem bír: a dicsőség és gazdagság belátás nélkül bizonytalan vagyon. Aki cselekedetét előbb meg nem fontolja, – olvassuk egy töredékben – az kénytelen lesz azt késő bb megbánni. És itt igen értékes Demokritos gondolkozásában a megbánás lelki tényének felismerése és hangsúlyozása, ami arra mutat, hogy ő az erkölcsiség lelki struktúrájának ismeretében minden elődjénél jobban és mélyebben merült el. Az egyik töredékben a „megbánás” jelzésére egyenesen a metanoein kifejezést használja; másutt ismét a metameleia szóval fejezi ki azt. Ezek kapcsán azt a mélységes gondolatot nyilvánítja, hogy a „gyalázatos dolgok megbánása az élet megmentése”. Itt az „élet” egy magasabb szférába emeltetik és szellemi jellemet nyer; a megbánás pedig, mint a léleknek „megmásulása” önmagába-térése, önmaga felett tett ítélete, mint a létezőnek a kellővel való összemérése, ennek az összemérésnek következménye, határozott alakot ölt és axiológiai jelleme nyilvánvalóvá lesz.

A belátás azonban nem csak az erkölcsiség területén bír jelentőséggel, hanem mindenütt elengedhetetlen, ahol értékek felismeréséről van szó. A szépség s tehát a testi szépség is, amelyet a görög ember oly leplezetlen csodálkozással szemlélt, Demokritos szerint, állati valami, nem rejtő zik mögötte értelem. Igaz, hogy mindig csak valami jót és szépet kigondolni csupán az isteni értelem képes, az is kétségtelen, hogy az ember valósággal megismerni semmit sem képes, azt sem lehet továbbá tagadni, hogy aki a jót keresi, nehezen találja meg azt, a rosszat azonban megtalálja az is, aki nem keresi, – mindezek ellenére, a belátás vezérlete alatt biztosan haladhatunk a jó és a nemes felé.

Ez a belátás, amely hát minden értékes és nemes dolog felismerésére és megvalósítására nélkülözhetetlen, nem azonos sem az okossággal sem a tudással. A tudós és okos ember nem feltétlenül azonos a nemes és jó emberrel. Helyesen cselekvő, férfias és egyenes ember csak az, aki tudatosan és belátással – synesei te kai epistéméi – cselekedik. Ezt a belátást és tudatosságot nem pótolhatja semmiféle beszéd, bármily okos is az és semmiféle tudás, bármily sokoldalú. És viszont – sok ember, aki igen gyalázatos dolgot cselekedik, igen okosan beszél. A morális érték megvalósításánál tehát nem a beszéd a fontos és nem is az okoskodás döntő; ezért nem arra kell törekednünk, hogy az erényt hirdessük, hanem arra, hogy azt gyakoroljuk. A jó és nemes tett önmagáért beszél, amelyet meg nem homályosíthat semmiféle beszéd és szép szó.

És itt reá kell mutatnunk Demokritos-nak egy tanácsára, amely arról tanúskodik, hogy ő valóban mélyen pillantott az erkölcsiség, az egyéni lélek és a közélet szövevényeiben. Egyik töredéke szerint u.i. a sokféle fordulást, a minden-lében-kanálságot egyenesen a boldogság akadályának tartja: aki boldog akar lenni – olvassuk ebben a töredékben – ne cselekedjék sokfélét sem a magán- sem a közéletben, s amikor cselekedik, ne törekedjék a maga erején felül és erején túl, hanem legyen résen, ha a szerencse eljön s úgy látszik, hogy a magasba ragadja őt, vigyázzon, erején felül ne cselekedjék. „Mert a mérsékelt bőség több, mint a túlságos”.

A cselekvés jósága és az erény szerint való élet tehát egész embert kíván. De szükség a belátás és az óvatos cselekvés mellé az állandó gyakorlatnak járulnia, hiszen maga a cselekvés és az erkölcsiség is gyakorlat. Nem a szó, a tett a fő. A gyakorlat Demokritos szerint oly fontos tényezője az erkölcsi életnek, hogy tana szerint több ember lesz jó gyakorlat által, mint amennyi jó természettől fogva. Ha a belátás már felismerte a jót, sok töprengésre semmi szükség, mert az örökös töprengés megakadályozza a cselekedet végrehajtását.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Demokritos az erkölcsi értéket a cselekedethez köti s tehát a cselekedetet tekinti az erkölcsi érték hordozójául. Ellenkezőleg. Demokritos erkölcsi felemelkedettségének méltó bizonysága az, hogy a cselekedet értékét a cselekvő érzületétő l teszi függ ővé. Nem a külső törvényeknek engedelmeskedő cselekedet bír erkölcsi értékkel, hanem az, amely a cselekvő belső érzületéből fakad. Ha az emberek érzülete megfelelő volna és nem igyekeznének egymásnak ártani, akkor nem is lenne szükség semmiféle törvényre. Mivel minden emberek között levő viszály rossz cselekedetekre vezet, minden dolog a törvény elé vitetik, azért van szükség törvényre; ha ez a viszály nem lenne, az emberek cselekedhetnének tetszésök szerint. A törvény éppen arra való, hogy az emberek életét jól rendezze; ez csak úgy lehetséges, hogy ha az emberek is azt akarják, hogy jól rendezett életük legyen.

Miután az érzület a fő, a törvény csak szükséges valami, ezért Demokritos az erényre való nevelés szempontjából sem tulajdonít sok értéket a törvényeknek. Nyilván – úgy mond – jobban sikerül az erényes életre való nevelés annak, aki buzdítással és meggyőző szavakkal él, mint annak, aki a törvényre és kényszerre hivatkozik. Mert aki látja, hogy csak a törvény akadályozza meg a rossz cselekvésében, az valószínűleg titokban követ el bűnt, akit ellenben valaki már meggyőződés által vezetett a kötelesség – to deon – útjára, az előre láthatólag sem nyíltan sem titokban nem fog többet rosszat elkövetni.

Előbb a kötelességet említettük. Demokritos-t az érzület fontosságának felismerése vezette a kötelesség fogalmának határozott hangsúlyozására. Csak sajnálnunk lehet, hogy egyetlen etikai műve sem maradt reánk, mert éppen ilynemű töredékei mutatják, hogy a kötelesség fogalma előtte már teljesen tiszta és világos formában alakult ki. A Diels gyűjteményének 41. töredékében olvassuk: „nem félelemből, hanem kötelességb ől – dia to deon – kell kerülnünk a b űnt”. Itt már hát a „kell” egyenesen az erkölcsi követelményt fejezi ki és arra mutat reá, hogy az emberi erkölcsiség az emberi szellem mélyéről fakad és saját törvényének engedelmeskedik. Maga a diké sem egyéb, mint cselekedni azt, amit cselekednünk kell; ezzel szemben a kötelesség elmulasztása adikia, nem-igaz állapot. A kötelesség szavában oly természetességgel nyilatkozik meg az erkölcsi jó, amit megvalósítanunk kell, hogy „nagy dolog a szerencsétlenségben arra gondolni, hogy mi a kötelesség”.

Az érzület fontosságának felismerésével kapcsolódik Demokritos -nál az erkölcsi akarat páratlan értékének felismerése is: a jó nem abban áll, hogy nem cselekedjük azt, ami rossz, hanem abban, hogy nem is akarjuk azt, – to méden ethelein. A cselekedet kétség kívül az akarat kinyilvánítója s derék, igaz férfiú az, aki nem csak cselekedi a jót, hanem akarja is. A jó tulajdonképpen hát az akarat, amelyből fakad a cselekedet jósága: nem ellenség mindenki – úgy mond Demokritos – , aki igazságtalanságot cselekedik, hanem csak az, aki igazságtalanságot cselekedni akar is. Az igazán jó érzelmű ember – ho eythymos – mindig az igazságos és erkölcsös cselekedetek felé vonzódik s innen van, hogy az ilyen emberek ébren és alva egyaránt jó kedvűek, erősek és gondtalanok. Aki ellenben nem ilyen nemes érzületű, az gúnyolja az igazságot és a kötelességet, nem is cselekedi azt, amit cselekednie kell, – az ilyen emberre nézve minden fájdalommá válik, mindig fél és mindig önmagát vádolja.

Az erkölcsiség tárgyalásának ennél a pontjánál lesz legalkalmasabb Demokritos-nak két töredékével foglalkoznunk, amelyek közül az egyik az isten fogalmát vonja be az erkölcsi reflexió körébe, a másik pedig a véletlen közreműködését utasítja vissza. Az első töredék szerint az istenek megadtak mindig és megadnak most is minden jót, csak azt, ami ártalmas, nem ajándékozták soha és nem ajándékozzák most sem az embereknek, hanem maguk az emberek lépnek be abba vakságuk és balgaságuk folytán. Demokritos ezekben a sorokban határozottan visszautasítja azt a felfogást, amely a rosszért és az emberi élet bajaiért is az isteneket tette felelőssé: istentől csak a jó származik, a rossznak okai az emberek, akik balgán és belátás nélkül cselekednek. A másik töredék, amelyet már fennebb egész terjedelmében vizsgáltunk, a „véletlen” szerepét igyekezik lehető szűk területre szorítani, amikor arra mutat reá, hogy a véletlen, amelyből az emberek a maguk számára bálványt csináltak, csak ritkán érvényesül és pedig éppen ott, ahol a belátás szavára nem hallgat az ember; a véletlen – olvassuk egy másik töredékben – ha adakozónak mutatkozik is, mindig megbízhatatlan, ellentétben a természettel, amely másra nem szorul és önmagának is elég, – autarkhés. Nem szabad hát magunkat sem a véletlenre sem a szerencsére bíznunk, mert a „szerencse gazdag asztalt ajándékozhat”, a mérséklet azonban olyant, amely önmagában is teljesen elég. Eredmény itt is: igaz érték csak belátásból fakad.

Demokritos emelkedett erkölcsi felfogásának bizonysága az élvezetről szóló tana is. Azt mondhatjuk, hogy ő volt az első, aki az élvet türelmes és mély dialektikai vizsgálat tárgyává tette s természetrajzát higgadt tárgyilagossággal megírta. Erre vonatkozó tanával messzire emelkedik a praesokratika felé és Platon tanával versenyezik.

Ha az érték valódi értékével tisztába jönni akarunk és Demokritos ide vonatkozó tanát megismerni óhajtjuk, első sorban azt vesszük szemügyre, hogy miféle viszony alakul ki bölcseletében a jó, igaz, kellemes között.

A jó és az igaz – úgy mond Demokritos – minden embernél és minden emberre nézve ugyanaz, a kellemes azonban az egyik embernek egy, a másik embernek más; azaz mindenki más és más dolgot tart kellemesnek. Az első dolog amit itt meg kell jól jegyeznünk az, hogy Demokritos ebben a tanításában világosan fejezi ki az élv és a kellemes alanyiságát és relativitását. A másik dolog, ami szintén figyelmet érdemel, hogy Demokritos-tól teljesen távol áll a jónak a kellemessel való azonosítása, de sőt, a kettő között éles külömbséget tesz azáltal, hogy a jót absolutnak minősíti, ezzel szemben a kellemes relativitását állítja előtérbe. Az élvezetek mind alanyi és relatív természetűek s tehát nincs olyan absolut mérték, amellyel értéküket megmérni tudnók: minden ember mást és mást tart magára nézve kellemesnek s tehát élvnek.

Demokritos az élvezet subjektivitásának és relativitásának világos felismerése által a hedonizmus álláspontja fölé emelkedve azt véglegesen legyőzte. Ez a dialektikai felismerés döntő volt a görög erkölcsfilozófia egész további fejlődésére, Platonra is.

A relativitás természetesen mutatkozik az élvezet mindennemű megnyilatkozásában. Igen sokféle az élv, mindenek előtt mennyiség és minőség szempontjából. Külömbség van mindjárt minőség szempontjából a testi és a szellemi, lelki élvezetek között. A test élvezetei alsóbb rendű élvezetek, a lélek élvezetei azok felett állanak, mint felső bb rendűek. A lélek élvezeteinek felsőbb rend ű voltát igen érdekesen indokolja Demokritos. Illik az embernek inkább törödnie lelkével, mint testével – szól az indokolás – mert a lélek tökélye felemeli a test gyengeségét de a testi erő az ész ereje nélkül nem teszi jobbá a lelket. Döntő tehát az ember szervezettségében az ész ereje – logismos – amely terminus a Demokritos szótárában a belátással azonos, ezért beszél Demokritos egyik töredékében olyan szellemről, mely szellem megszokta, hogy saját magából merítse örömeit és élvezeteit. Az az élvezet, amely nem külső dolgok hatása alatt jött létre lelkünkben, illetve testünkben, az az élvezet bír igazi értékkel s szerzi meg számunkra a valódi boldogságot.

A boldogság nem lakik a nyájakban és aranyakban, a boldogság istenének lakó helye a emberi lélek. A lélek élvezete tehát az igazi élvezet és szemben áll minden olyan élvezettel, amely kívülről került az emberi lélekbe. A kétféle élvezetnek becslését igen világosan tárja elénk a következő töredék: „Akik a gyomor élvezeteinek adóznak s ételben, italban, szerelemben túllépik a mértéket – ton kairon – azoknak élveik rövid ideig tartanak és pillanatok alatt eltünnek, de azután sok fájdalom marad utánuk”. A vágyakozás étel, ital, szerelem után u.i. ismét elő áll s mihelyt ettünk, ittunk, szeretkeztünk, azonnal eltűnik az élv, amely minden érzéki tevékenység után elmúló, rövid ideig tartó élvezet, amelynek nyomában ott jár a fájdalom, a fájdalom pedig tartósabb, mint volt maga az élvezet s ha a rövid idő eltűnik, az élvezet rövid ideje, akkor ismét elő áll a szükség, amelyet most még élesebben érezünk.

Az élv természetét más oldalról és még erősebben világítja meg Demokritos-nak egy másik megjegyzése. Úgy az élv, mint a fájdalom u.i. határt jelző fogalmak. Az elviselhető és az elviselhetetlen között levő határt jelzi mind a kettő. Az elviselhető és az elviselhetetlen terminusok helyett tehetjük a görög szónak teljesen megfelelő „hasznos” és „káros” – symphorón és asymphorón – szavakat s így az élv jelenti azt a határt, ahol szervezetünkre nézve a hasznos kezd ődik, a fájdalmas pedig azt, ahol kezdődik már az, ami káros. Ez a megjegyzés igen nevezetes dialektikai sajátosságát emeli ki az élvnek és a fájdalomnak s arra mutat, hogy Demokritos az élv fontossága mellett a fájdalom fontosságát is kellőképpen felismerte s annak dialektikai magyarázatát is tudta adni.

Az élvezetek között azonban nem csak minőség, hanem, hogy így mondjuk, mennyiségi tekintetben is nagy külömbségek vannak. A mérték u.i. az élvezetekre is alkalmazandó: a mértéken túl eső itt sem lehet értékes. Ha élvezet dolgában túl lépjük a kell ő mértéket – fennebb Demokritos jól használja ennek a mértéknek jelzésére a „to kairon” terminust – a legkellemesebb is a legkellemetlenebbé válik. A mérték túllépése: fájdalom. Ezért van szükség általában véve, nem csak az erkölcsiség szempontjából a mértéktartásra – sóphrosyné –re, amely az örömhozó dolgok kellemességét megnöveli s ez által az élvezetet is nagyobbá teszi.

Demokritos élvezetről szóló tana világosan mutatja, hogy igazi görög ember létére távol áll tő le, hogy az élvezettől minden értéket megtagadjon. A tapasztaláshoz ragaszkodva jól látja, hogy az élvnek éppen úgy, mint a fájdalomnak fontos szerepe van az ember egész ökonomiájában s biológiai szerepük sem ismeretlen előtte. Nem arról van szó tehát, hogy az élvezetek ellen tűzzel-vassal hadat indítsunk, hanem arról, hogy azokat a belátás segítségével a kellő mértékkel tartani tudjuk. Ha a belátás erejével az élvezeteket az őket megillető korlátok között tartjuk, akkor elé áll a léleknek csendes nyugalma – eythymié – amelyben Demokritos szerint a boldogság megnyilatkozik. Legjobb az emberre nézve csendes nyugalomban tölteni el életét s nem a lélek nyugtalan háborgása között. A lelki csöndességet azonban csak úgy lehet megszerezni, hogyha az élvezetet nem földi, halandó dolgokban keressük; egyik töredék így tanít: „Az ember megszerezheti a lélek csendes nyugalmát az élvezetek mérséklése és az élet összhangja által”. Az emberi természet már olyan, hogy a lélekben úgy a hiány mint a b őség szeretnek túl csapongani, ami által a lélek nagy és heves mozgások színhelye lesz. A nagy ellentétek által mozgatott lélek azonban nem állandó, nem csendes és nem nyugodt. Ezért a gondolkozást a lehetségesre kell irányítani, a jelenvalóval meg kell elégedni, kevés ügyet kell vetni a gyűlölködőkre, az irigyeltekre, a megcsodáltakra. A mértéktartás gondolata a belátás gondolatával párosulva eként mutatja meg az utat, amelyen haladva az értékes élvezet birtokában ezáltal a boldogságra jutunk.

Ámde a reánk maradt töredékek azt is mutatják, hogy Demokritos nem szorítkozott pusztán az igaz és a jó vizsgálatára, hanem figyelmét reá fordította a szép fogalmának tisztázására. Igen érdekes megállapítást olvasunk a szépre vonatkozóan ebben a töredékben: „Amit egy költő az isten és a szent szellem által indíttatva – hieru pneumatos – ír, az bizonyára szép”. Azaz: a szép isteni adomány és csak akkor valósítható meg, ha a költő a szent szellem által ihlettetik. De a szép természetéhez is egészen közel férkőzött Demokritos, aki felismervén annak az igazzal és a jóval való rokonságát, azt állapítja meg, hogy a szép eléállásához is szükséges a kellő mérték megtartása: a túlzás és a hiány nem tetszik neki. A szép mindenben az, ami arányos, – to kalon en panti to ison. Ez a tisztán értelmi alkata a szépnek még inkább előtűnik Demokritos-nak abban az állításában , hogy a testi szépség valami állati, ha nem rejtőzik mögötte értelem. És még inkább fokozza a szépnek ezt a mennyei természetét, amikor azt mondja, hogy az isteni ész osztályrésze mindig valami szépet gondolni. A szép természetesen a nagy élvezetek forrása is: a nagy élvezetek a szép művek szemléletéből fakadnak. Az erő és a szépség a fiatalság javai, megfontoltság pedig az öregkor virága. Amiből azt következtetjük, hogy a szépség erő nélkül soha sem lehet teljessé, mert a belátás és megfontoltság a tapasztalat gyümölcse.

A „mérték” gondolata tehát és a „kell” fogalma szoros összeköttetést létesít egyfelől a szép, igaz és jó között, másfelől pedig az élvezetek és az aesthetikai alkotások között. Egyéb reánk maradt töredékből azt látjuk, hogy Demokritos nem csak a minőség és a mennyiség tekintetében tett külömbséget az élvezetek között, hanem külömbséget tett időszerű és időszerűtlen, idejében való és nem idejében való élvezetek között is, azt tanítván, hogy az időszerűtlen élvezetek voltaképpen nem értékesek, mert egyenesen utálatot szülnek. Külömbséget tett ritkán és gyakran előforduló élvezetek között s azt állította, hogy az élvezetek között az okoz a legnagyobb gyönyörűséget, amelyik a legritkább; e gondolat által nem csak az élvezetnek, hanem az értéknek is egyik legelőkelőbb oldalát emelte ki Demokritos. És végül beszél Demokritos tökéletes és bevégzett jóról: Az öreg egyszer bizonyosan ifjú volt

– olvassuk az egyik töredékben – de hogy vajjon az ifjú el fogja -é érni az öregkort? ,- ez még bizonytalan. Ezért a bevégzett jó – to teleion agathon – jobb, mint a még csak eljövendő és a nem-bizonyos jó. Külömben az öregkor teljes és ép test mellett is fogyatékos: minden meg van ugyan, de mégis mindenből hiányzik valami.

Demokritos bölcselete a gondolkozás rendszeres folyamatában egyfel ől a materializmus, másfelől az idealizmus képét mutatja. A fizikai élet magyarázata tekintetében a leghatározottabb materializmus álláspontjára helyezkedik: az üres tér, az atomok és a mozgás segítségével az egész mindenség keletkezését és annak fennállását ritka következetességgel magyarázza meg; de a lelki és szellemi jelenségek megértésében azonban az idealizmus híve és hírdet ője. Az érzékiségtől és a szenvedélyektől való szabadságnak, a belátás fontosságának hangsúlyozása által új és világos légkört teremt az erkölcsiség számára s amikor az élvezetek viszonylagosságára és szubjektivizmusára reá mutat, egyúttal az igaz, jó és szép önértékét is kifejezésre juttatja.

Demokritos szép példája annak, hogy a fizikai téren vallott materializmusnak nem szükségképpeni következménye a mechanistikus anyagi felfogás érvényesítése a szellemi élet jelenségeinek felfogásában és magyarázatában.

4.3. Platon

4.3.1. Élete és személyisége

Platon, az idealizmus bölcselője, a görög elmélked ő szellem legtípusosabb kifejez ője, az ember szellemi kiállásának egyik felfedezője, olyan korban született, amelyben Görögország és első sorban Athén politikai s társadalmi élete nagy megrázkódások és csapások terhe alatt nyögött. Athén hatalma összedőlt, a sziciliai expedíció átkos kimenetele tönkre tette a városállam minden külső tekintélyét és benn a legnagyobb zavaroknak vállott forrásává. Ő maga előkelő athéni család sarja – apja Ariston és anyja Periktioné – minden valószínűség szerint Kr.e. 427-ben született. Az életrajzi szempontból is oly fontos VII-ik levélből tudjuk, hogy családi hagyományait követve politikai pályára akarta adni magát. Athén politikai élete azonban ettől a szándékától elriasztotta. Valóságos szédülés fogta el, ha hazája politikai viszonyaira gondolt. Nem szűnt ugyan meg a politikai életről elmélkedni, de a cselekvés terére nem lépett. Végül arra a megyőződésre jutott, hogy korának államai egytől-egyig rossz alkotmánnyal bírnak, mert törvényeik dolgában vígasztalan az állapot, „hacsak valamely tudatos tevékenység egyenesen csodálatos jellegű kedvező véletlennel össze nem találkozik”. Így mintegy kényteleníttetett arra a meggyőződésre, hogy csak az igazi értelemben vett filozófia által lehet megismerni, mi igazságos az államok és az egyesek életében. Vagy a filozófusok legyenek az állam vezető i vagy az állam vezetői legyenek filozófusok. Más megoldás nem lehet. Ezzel a hittel és meggyőződéssel ment itáliai és sziciliai útjára. – Ifjú korának ez a tapasztalata döntő fontosságú lesz úgy személyiségének, mint bölcseletének kialakulásában.

Élete kezdeteiről egyébként keveset tudunk. Aristoteles beszéli, hogy korán megismerkedett Herakleitos tanításával és az is valószínű, hogy mielőtt Sokrates tanítványa lett, megismerkedett Anaxagoras fizikájával. Állítólag tragédiákat is írt; ezeket azonban később megsemmisítette.

Bizonyos, hogy filozófussá Sokrates hatása alatt lett, akivel 20 éves korában ismerkedett meg és akihez élete végéig az igazi tanítvány szeretetével ragaszkodott s halála után vezetése mellett futotta meg dicsőséges pályáját. Sokrates iránt való hálájának klasszikus bizonyságai dialógusai, amelyekben a főszerepet – a Nomoi kivételével – Sokrates viszi s ő maga a háttér homályába vonul.

Sokrates halála után Platon elhagyja Athént és Megarába vonul Sokrates egyik tanítványának, Euklides-nek birtokára, kihez úgy látszik őt is bizalmas barátság fűzte. Hogy meddig tartozkodott barátjának vendégszerető házában? – erre a kérdésre feleletet adni nem tudunk; annyi azonban bizonyos, hogy innen távozva, beutazta Egyiptomot. Ebből az utazásából 393 Kr.e. körül tért vissza Athénbe, ahol első sorban valószínűleg a sophistákkal vette fel a harcot Sokrates tanának és személyiségének védelmében. Pár év múlva teszi meg már említett első sziciliai útját hazájának nyomasztó politikai állapotaitól akarva szabadulni. Ez az utazás Kr.e. 390 körül történt és színhelye Itália s Szicilia vala. Sziciliában a pythagoreismussal jön közelebbi érintkezésbe és barátságot köt a syrakusai tyrannus-szal, Dionysos-szal. Dionysos sógora Dion szeretettel veszi körül Platont; maga a tyrannus azonban szabad nézeteit veszélyeseknek tartja, Platon-t elfogatja és mint hadifoglyot Aeginába viteti rabszolga-vásárra. Itt azonban a kyreneikus Annikeris kiváltja és Athénba küldi Kr.e. 388 év táján.

Platon most már végleg letelepül Athénben és megalapítja ott az Akadémiát, amelynek szenteli egész életét. Még kétszer próbálta meg a maga politikai eszméit a gyakorlati életben megvalósítani, de siker nélkül. Az öreg Dionysos halála után u.i. Dion közvetítésével igyekezik hatni a fiatal Dionysos-ra, de minden eredmény nélkül. Majd ismét – most már harmadszor – Sziciliába utazik Kr.e. 361-ben, hogy ott a féltékeny Dionysos-szal Dion-t kibékítse, de ezúttal is menekülni volt kénytelen a reája leselkedő veszély elől, amelyből csak a tarentumi hatalmat képviselő pythagoreusok közbelépése mentette meg. Nagy és gyümölcsöző munkásság közben 80 éves korában érte utól a halál.

Platon személyiségér ől és jelleméről csak az képes magának megközelítő képet alkotni, aki dialógusainak tükrében szemléli őt és szem előtt tartja bizonyára hiteles VII-ik levelének reá nézve jellemző sorait. Mindenik dialógusa szinte más és más oldaláról mutatja be őt és mindenik olvasása után úgy érezzük, hogy Platon-nak igazi megismerése évtizedeknek türelmes, elmélyedő, fáradságos, de mindig gyönyör űséges és végtelenül termékeny munkáját követeli. Ezek a dialógusok nagy költőnek és nagy filozófusnak alkotásai, amelyekben vakító fénnyel lobognak fel az emberi szellemnek legfennségesebb és legdrágább ideáljai. Ezekben a dialógusokban szemünk láttára fejlik ki egy hatalmas szellemnek egész gondolkozása, amint ez a szellem küzd, fárad, önmagát kérdésekkel és életbe vágó problémákkal gyötri, hogy azután a véres küzdelmet végig harcolva, kincsekkel nem mérhető diadalmat szerezzen magának és az egész emberiségnek. Platon ezekben a halhatatlan alkotásokban nem egy mesterségesen kiépített rendszerrel akarja megajándékozni kortársait és az utána élőket, de azért tanításának minden része egy szervesen kibontakozó lángésznek lévén megnyilatkozása, önként zárt logikai rendszerbe helyezkedik el, amely rendszernek középpontjából indul ki minden fény, minden jelentést adó erő és amely rendszernek középpontjában fut össze a gondolkozás minden aranyszála. E szálaknak bűvös szövedéke az, amit ideatannak szoktunk nevezni.

Nem mondhatjuk, hogy Platon a maga költői nyelvével, dialógusainak drámai szerkezetével, bőven és gazdagon ömlő képeinek seregével könnyűvé tette volna azoknak dolgát, akik szellemének mélyére hatolni akarnak. Egy ponton szilárdan megvetve lábait minduntalan újabb és újabb kérdések egész tömegét veti az olvasó útjába, amely éppen akkor térül más irányba, mikor magunkat már biztos talajon kezdettük érezni. A netán felmerülő kétségeket nem fojtja el sehol, hanem igazi görög ember módjára ő maga kényszerít kételkednünk abban, amit a dialógus szereplőinek vagy éppen Sokrates-nek szájába ad. A fél-megoldásoknak és a kérdések kényelmes elintézésének annyira nem barátja, hogy inkább teljes őszintességgel megoldatlanul hagyja a problémát, mintsem hogy sophistikus bölcselkedéssel a helyes megoldásnak csak látszatát nyújtsa. Külömben is, soha sem az a célja, hogy felvetett problémákat végérvényesen megoldjon, hanem az a fő előtte, hogy felvetett problémák kibogozgatása folyamán a gondolkozást szüntelen tevékenységre serkentse. A folyton létesülő gondolkozás dialektikai mozgása által arra tör, hogy az ideák örökkévaló és valóságos világába vezessen el, ahol azután ki-ki szemtől-szembe áll a meztelen és a lepel nélkül való igazsággal s ahol a lélek is meztelenül áll az ítélőbíró széke előtt.

Platon a dialógusokban önmagát adja: önmagával folytat beszélgetést, kérdez, felel, vitatkozik, évődik, gúnyol, ironizál és ez úton kényszeríti a dialógus szereplőit, önmagát és mindazokat, akik ebben a dialogizálásban részt vesznek, hogy a felvetett kérdéseket nyomon kövessék, az adott feleleteket megvizsgálják, – azaz a filozófia helyes útjára lépjenek. Ezért van, hogy ezeket a dialógusokat csak azok képesek megérteni, akik Platon-t ebben az önmagával való beszélgetésben logikailag követni tudják és ezenfelül képesek arra is, hogy a felvetett kérdéseket és problémákat megélve, azokra önálló feleletet adjanak, azaz önmagukban önmagukkal is dialektikai beszélgetést folytatni tudnak. Ez az önmagával való beszélgetés a filozófia maga, amely helyes útra, az egyén és az állam boldogságához vezet.

Mielőtt Platon dialógusainak tüzetesebb vizsgálatára és tanításának bővebb rajzolására térnénk, adjunk feleletet röviden arra a kérdésre, hogy ezekben a dialógusokban mi a Platon kutatásainak célja s keressük meg egyszersmind, hogy miben áll Platon világtörténeti jelentősége?

4.3.2. Kutatásainak célja, jelentősége; iratai

Ha a Platon előtti görög filozófiát közelebbről vesszük szemügyre, úgy fogjuk találni, hogy a praesokratikus bölcselők ha adták is a tudásnak tört darabjait és kedvező útra terelték egy-egy nagy probléma megfejtését, de még csak fel sem vetették a kérdést, hogy vajjon mi az, amit tudásnak és ismeretnek nevezünk? – mi a tudásnak jelentése önmagában véve? – és mi az értéke különösen az egyén erkölcsi élete és az állam virágzása szempontjából? Sokrates követeli ugyan a helyes fogalmak alkotását és a helyes ismeret páratlan értékét lépten-nyomon hírdeti, ámde ő is csak a praktikus élet tevékenységeit tartja szem el őtt s a tudásnak fontosságát első sorban az erkölcsi élet és a cselekedetek területén óhajtja feltárni anélkül, hogy a teóriával és a nagy világösszefüggés orgánikus egészének megismerésével bármit is törődne. Sokrates jól látta, hogy a tudás az emberi boldogság elérésére nélkülözhetetlen, de talán alig sejtette, hogy ez a nélkülözhetetlenség az egész kosmosra, úgy a természet mint az állam kosmosára kiterjed. Sokrates az ismeretnek és tudásnak utilisztikus értékét fedezte fel, de nagy kozmikus jelentése rejtve maradt előtte.

Platon jelentősége: az ismeret kozmikus jelentésének felismerése neki köszönhető. Ő fedezte fel az ismeret teremtő, éltető, cselekvést és alkotást nemző energiáját. Nála minden súly az ismereten van és ismeret nélkül nincs semmi, aminek értéke van. Ismeret által tagolódunk bele a valóságba: Platon az ismeret hídján keresztül a valóság legbelsejébe vezet s valóság bölcselője ő a szó legteljesebb értelmében, a valóság embere, aki a valóság ismerete nélkül nem él és nem teremt. Igazán írja róla Nietzsche egyik kollégiumában (1869.) „Nem szabad őt, mint systematikust in vita umbrativa szemlélnünk, hanem mint agitatorikus politikust, aki az egész világot ki akarja forgatni sarkaiból”.

Nem lehet kétség benne, hogy azt a lépést, amely a tudás és ismeret utilisztikus értékének felismerésétől metafizikai és kozmikus jelentésének felismeréséhez szükség volt, Platon tette meg s ez által emelkedett az emberiség legnagyobb szellemeinek sorába. A tudás tört darabjai – amelyeknek birtokában ügyes kézmívesek és boldog filiszterek lehetünk külömben – semmit sem érnek, hirdeti Platon egész bölcselete; igazán csak az tud, aki a tudás lényegének öntudatos tevékenysége által az eszmék örökké való birodalmába azaz az igazi és örökkévaló lét országába tud lépni. A tudás nem csupán alkalmas eszköz törpe és önző emberi célok elérésére, hanem az egész emberi életet, s őt az egész világot átható, teremtő, értékkel ellátó hatalmasság, amely soha el nem múló igazságok, a jóság, szépség, szentség birtokába juttatja a külömben esendő és gyámoltalan embert.

Imé a tudásnak és ismeretnek kozmikus értéke: megmutatja minden embernek, hogy ő, mint a kosmosnak és egyetemes életnek jelentéktelen részecskéje nem egyéni és önző, hanem egyetemes és kozmikus, örök és objektív célok szolgálata által tehet szert igazi öntudatra, el nem múló jelentőségre. Minden, ami van és létezik, az ideák honából nyer igazi létet, valóságot és értéket; az ember gondolkozása, cselekvése, alkotásai és tevékenységei csak akkor tarthatnak számot elismertetésre, ha a fő eszmének, a mindent rendező és jelentéssel megajándékozó jónak állanak szolgálatában. Aki felismerte ennek a főeszmének életet adó erejét, azaz aki az igazi ismeret birtokába jutott, azaz aki valóban filozófus, az olyan halandó élete igazi élet, léte igazi lét, élete nem ér véget a sírnál, értéke nem múlik el vele, hanem beleolvad a nagy kosmosnak, az ideáknak örök létébe és életébe.

Forrás: Wikipedia

Folytatjuk a tizenegyedik részben.