Horváth Gina orvos és roma. Gyermekkorában elvesztette édesanyját, nagynénje és annak férje nevelték, segítették, saját gyermekükként szerették.

Ezzel a támogatással sikerülhetett elérnie, hogy ma radiológus orvosként dolgozik Szekszárdon, Pécsen, Bonyhádon, Szigetváron. Roma származását sosem titkolta. Saját életéből kiindulva úgy gondolja, kellő szorgalommal, kitartással és munkával egy hátrányos helyzetből induló ember is értékes tagjává válhat a társadalomnak.

– Az általános iskolai tanulmányaim ideje alatt a jogi pálya vonzott. Ügyvéd vagy bíró szerettem volna lenni. Emiatt a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium humán tagozatára adtam be a jelentkezési lapomat – mondta Horváth Gina. Sajnos közben édesanyám, aki addig egyedül nevelt, tragikus hirtelenséggel, fiatalon elhunyt, ami teljesen megváltoztatta az életemet és az elképzelésemet a jövőmmel kapcsolatban. Nem tudtam megnyugodni, rengeteget olvastam akkoriban az emberi testről, annak működéséről, majd tudatosult bennem az, hogy én valójában orvos szeretnék lenni. Egyre nagyobb vonzódást éreztem az orvosi pálya iránt, és abban is biztos voltam, hogy nekem ez lesz az utam. Kitartóan készültem a felvételire, majd 2004-ben sikeres felvételi vizsgát tettem és megkezdtem tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Karán.

Nagyon nehéz 6 év következett, sok tanulással, sok lemondással, a szigorlatok, a vizsgaidőszakok miatt sok stresszel, de végül az áldozatos munka meghozta a gyümölcsét és 2010-ben orvos doktori diplomát szereztem.

Mit jelent nekem a hivatásom? A hivatásom az életem, a hivatásom Én vagyok: önzetlenül, alázattal, az emberi méltóságot tisztelve a legjobb tudásom szerint végzem a betegségek diagnosztizálását, a betegek gyógyítását.

– Pathológia és radiológia. Miért pont az orvoslás ezen ágazatát választotta?
– Az egyetem után két évig pathológusként dolgoztam, hogy megalapozzam a tudásomat, majd ezután váltottam, és a Pécsi Radiológia Klinikán kezdtem dolgozni. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy ezt az ágát választottam az orvoslásnak. Itt megtaláltam önmagam, és rájöttem, hogy nekem erre van igazán tehetségem.

– Származása hátráltatta tanulmányai vagy munkája során valaha is?
– Soha nem titkoltam, én roma származású doktornő vagyok. Úgy gondolom, ha egy roma származású ember elvégez egy egyetemet, az nagy feladat, nagy büszkeség. Egyetemi tanulmányaim alatt a tanárok részéről nem ért hátrányos megkülönböztetés, rajtam kívül a világ minden részéről tanultak és tanulnak ott hallgatók, ez a vizsgákon nem számított. A szememben nem bántottak meg a származásom miatt, de a hátam mögött néhányszor tettek rám ezért megjegyzéseket. Egy professzor úgy emleget engem talán a mai napig is, hogy a „cigó”.

– A tanulmányok után jött a munkahely, új közeg, új emberek. Ott sem találkozott megkülönböztetéssel?
– A pécsi klinikán kívül még dolgozom a Szigetvári, Szekszárdi, és Bonyhádi kórházban is, és szerencsére sehol nem számít a származásom, mindenhol szeretnek elsősorban önmagamért és a munkámért. Én egyébként azt gondolom, hogy intelligens, normál lelkületű ember nem ítélkezik származás alapján. Ha valaki engem a származásom alapján ítél meg, nem a cselekedeteim, emberi értékeim, elért eredményeim szerint, az mindenképp az ő lelki szegénységét jelzi.

– A mai világban megbélyegezhet a származás, vagy elég, ha szorgalmas az ember és sokat tanul, hogy karriert tudjon építeni?
– Én úgy gondolom, hogy sajnos megbélyegezhet a származás. Ennek ellenére mégis úgy vélem a saját példámból kiindulva, hogy ma Magyarországon hátrányos helyzetű romaként kellő szorgalommal, kitartással van erre lehetőség. Aki tenni akar azért, hogy kiemelkedjen a környezetéből, és a társadalom értékes tagjává váljon, annak minden lehetősége megvan rá. Ha ezt valaki el is éri, és romaként orvos, ügyvéd, jogász, tanár vagy mérnök lesz, azt a társadalom nagy része elismeri, pozitív példaként tiszteli.

– Miben áll az orvosi szakma szépsége?
– A szakmám szépségével kapcsolatban egy történetet mondok el. Egy hétvégén a Szekszárdi Kórházban ügyeltem, mikor váratlanul betoppant egy beteg, akit korábban én vizsgáltam és személyesen engem keresett. Kicsit megijedtem, nem tudtam, miért keres. Hamar kiderült, azért jött személyesen, hogy megköszönje mindazt, amit korábban tettem érte. Egy egyszerű hasi ultrahangra jött hozzám anno, érdemi panasza talán nem is volt. Találtam a hasi aortáján egy elváltozást, ami sajnos életveszélyes volt. Felvilágosítottam az állapotáról és azonnal szakemberhez irányítottam. Kicsit furcsán is nézett rám akkor, mert teljesen jól érezte magát, de elmagyaráztam neki, hogy fogadjon szót, az ő érdeke, hogy megjelenjen a további vizsgálatokon. Napokon belül Budapesten meg is műtötték, és azóta is „köszöni szépen jól van”, teljes életet él a családjával. Ez a hálával teli köszönetnyilvánítás nekem többet jelentett mindennél.

– És mi az árnyoldala?
– Nehéz elfogadnom a szakmámmal kapcsolatban azt, hogy a beteg embereknek sokszor hónapokat kell várni arra, hogy eljuthassanak a megfelelő egészségügyi ellátó intézetbe. De ez az árnyoldal sajnos a rendszer hibája, amin mi, orvosok nem tudunk változtatni.

– Második szakvizsgájára készül…
– Most csinálom a második ráépített szakvizsgámat gyermekradiológiából a Pécsi Gyermekkinikán. Naponta koraszülött csecsemőket, babákat, kisgyermekeket és nagyobbakat is ultrahangozok, röntgenezek, közben járok kórházi osztályokra gyakorlatra, és tanulom a klinikumot is. Ha a második szakvizsgámat megszereztem, szeretnék még egy neuroradiológia szakvizsgát is letenni, mert nagyon érdekel a gyermekneuroradiológia és jól tudnám használni a mindennapokban a szerteágazó diagnosztizáló és gyógyító munkámban egyaránt. Tehát mindent összevetve, származásom ellenére sikerült mindezt felépítenem, és csak biztatni tudom a hasonló hátrányos helyzetűeket, roma származásúakat, hogy sikerülhet, csak akarni kell.

teol